Hiába lett a magyar klubfutball a politika áldozata, kurtán-furcsán ugyan, de van pozitív hozadéka a sporttámogatási rendszernek, amelyben a bajnoki dobogóért harcol Felcsút és Kisvárda. A 12 csapatos NB I-ben nincs idő a fiatalokkal vesződni, olcsóbb és biztosabb megoldás az idegenlégiós, ezért a magyar tehetségek – a magyar futballal együtt – az NB II-be szállingóztak.
Komoly múltú, erős szurkolói támogatást maguk mögött tudó klubok küzdenek légiósok nélkül. Megyeszékhelyek, nagyvárosok csapatai találkoznak hétről hétre, a játék színvonaláról pedig mindennél többet mond a tavaly még másodosztályú Kecskemét élvonalbeli szereplése.
Bár nem tartozik a fent említett nagymúltú klubok közé, a Budafok idei kupaszereplése tökéletesen mutatja, milyen erős lett a magyar másodosztály. Az NB I első két helyezettjét, a Ferencvárost és a Kecskemétet is alacsonyabb osztályú csapat ejtette ki (az Iváncsának a játékereje alapján simán a másodosztályban kellene játszania, de a tulajdonos okosan nem akarja túlvállalni magát), és a kecskemétiekkel elbánó Győr már tavaly is az elődöntőig jutott úgy, hogy két első osztályú ellenfelet is kiejtett. A Budafok azonban egy lépéssel még náluk is messzebb jutott.
Mátyus nemcsak rendet tett
Amikor szeptember közepén a Budafok nagy nehezen (2-1) legyőzte a megyei bajnokságban szereplő Bölcskét a Magyar Kupa harmadik fordulójában, a csapat éppen csontutolsó volt az NB II-ben. Ekkor már Mátyus János állt a kormányrúdnál, de kellett egy kis idő, amíg a játékosok fogták az edző üzenetét: „Nem leszünk Lúzer FC!”. A csapat házi gólkirálya, Beke Péter szerint egészen más játékfelfogással kezdtek el játszani, bátran letámadtak minden ellenfelet, és bár ebben benne volt néhány vereség is, a Budafok szépen elindult felfelé a tabellán.
A kupában is megjött az első bravúr, az akkoriban a másodosztály dobogójának közelében álló Szegedet ejtette ki a Budafok, és mire a címvédő Ferencvárost búcsúztató Iváncsához utazott, már a középmezőnyhöz tartozott a bajnokságban is. Talán ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Mátyus nyugodtabban küldhette fel a kupameccseken a „fényest”. De ennél többet is tett: tényleg elhitte, hogy az elődöntőbe jutásért le tudják győzni a Kisvárdát.
Az NB I dobogóján álló Kisvárda az első félidőben két gólt kapott, mindkettő ugyanolyan volt: a magas letámadással labdát szerzett a Budafok, Beke egyet maga rúgott, egyet előkészített. Esélye nem volt a Kisvárdának.
Hiába van dögletes szezonja a Vasasnak, arra talán kevesen számítottak (a fogadóirodák biztosan nem), hogy a budafokiak az elődöntőben el tudják adni még egyszer ugyanazt, de Mátyusék szinte lekopírozták a negyeddöntőt. Letámadás, Beke-labdaszerzés, Beke-gól, aztán még egy. Tizenhét perc alatt három, a Vasas padlón, a Budafok tánclépésben hozza le a második félidőt, és újra kiejt egy NB I-es csapatot. Nemhogy gólt nem kap, de helyzetet sem nagyon engedélyez neki.
Beke már gólkirály
A kupában már hat gólnál járó Beke gyakorlatilag gólkirálynak tekinthető (két egerszegi áll 2-2 góllal), bár holtversenyben két megyei osztályú csatárral. A játékos a bajnokságban tizenhárom gólnál jár, és igen valószínű, hogy a következő szezont már egy első osztályú csapatnál kezdi meg.
Beke fiatalon a Hamburghoz került 2017-ben, végigjárta a német klub utánpótlását egészen a második csapatig, majd nagy reményekkel hazaigazolt a ZTE-be. Egerszegen azonban nem játszatták a 21 éves játékost, négy meccsen csereként állt be, ő pedig nem habozott, amikor a Budafok hívta, tavaly januárban a XXII. kerületbe igazolt. Azért furcsa egy kicsit ez a helyzet, mert a Zalaegerszeg éppen azon kevés NB I-es csapat egyike, amely most is egy rendkívül fiatal, több hazai ígéretre építő csapattal jutott be a kupadöntőbe. Talán Ricardo Moniz gondolkodik másként, mint Waltner Róbert.
A csatár és a Budafok mindenesetre jól járt az üzlettel, a Zalaegerszeg pedig személyesen győződhet meg arról, jó döntést hozott-e. A Budafok–ZTE finálé finoman fogalmazva nem volt kőbe vésve, a negyeddöntők idején a fővárosiak kupagyőzelmére például 200-szoros oddszal lehetett fogadni, de ha sok minden másképp is van a magyar futballban, mint máshol, a kupasorozatok természetükből fakadó drámáját nem lehet kiölni.
A siófoki óriásölők nyomában
Minden országos kupasorozat legfontosabb eleme a virgonc kiscsapat. Az ő feladata, hogy visszacsempéssze a játékba a romantikát, és hősi eposzt kerekítsen a lepukkant stadion hepehupás pályáján. Ez, történjen bármi az országos bajnokságban, kivehetetlen a kupasztoriból, és minél gyakrabban fordul elő, annál szerencsésebbek vagyunk mi, szemtanúk.
Ezek a történetek persze nagyon ritkán érnek meseszerű véget,
(leszámítva azt az évet, amikor csak másodvonalbeliek indultak), méghozzá az 1984-es Siófok. (A Bányász káprázatos sztorijáról korábban ezen az oldalon is megemlékeztünk.)
Persze a döntő toronymagas esélyese a Zalaegerszeg, de a Kisvárda és a Vasas ellen látott játékkal a Budafok nagyon is megnehezítheti a dolgát. Ha pedig ezt sikerrel teszi, akkor a magyar futball történetében másodszor fordul elő, hogy egy UEFA-sorozatban másodosztályú klub képviseli Magyarországot.
A Siófok volt az első, amely másodosztályú csapatként nyerte meg a Magyar Kupát, majd a KEK-ben a görög Larisszával találkozott és esett ki 3-1-es összesítéssel. A Budafok nem fogja megnyerni a másodosztályt, sőt feljutni sem fog, így kupasikere esetén hasonló bravúrt hajthat végre.