Az Ipswich menetelése mellett minden idők egyik legbutább edzőváltása miatt emlékezünk majd a Championship-idényre

Két merész klubvezetői döntésnek köszönhetően lett emlékezetes ez az idény az angol másodosztályban: az egyik még évekkel ezelőtt született, amikor egy zöldfülű, alig 35 éves edzőt bíztak meg azzal, hogy vezesse az Ipswich csapatát, a másik pedig tavaly ősszel, amikor az addig remekül szereplő Birmingham úgy érezte, szintet kell lépniük, és kinevezték Wayne Rooney-t vezetőedzőnek.

Kieran McKenna az első teljes szezonjában feljuttatta az Ipswichet a Championshipbe, most pedig tovább is lépett a Premier League-be, míg az egy idény alatt hat edzőt is elfogyasztó Birmingham szégyenszemre kiesett.

Ez a két, homlokegyenest különböző előjelű történés olyan horderejű lett, hogy még évek múlva is emlegetni fogjuk őket – ezt leszámítva viszont kis túlzással minden a papírforma szerint zajlott idén a Championshipben. Az ugyanis kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a három friss kieső ezúttal erős csapattal vág neki az idénynek, és a papírformát felrúgó Ipswich bravúrja akadályozta csak meg, hogy mindhárman egyből visszajuthassanak.

Tavaly nyári beharangozónkban úgy fogalmaztunk, hogy „nem a szokásos jojócsapatok estek ki a Premier League-ből, hanem évek óta stabilan az élvonalban szereplő, masszív együttesek”, és ezt szépen igazolta is mindhárom csapat: a bajnok Leicester sokáig még pontrekordra is esélyesnek tűnt, csak az idény utolsó harmadában torpant meg kicsit, míg a Leeds és a Southampton nyögvenyelős kezdés után stabilizálta a formáját, és végig a közvetlen élmezőnyhöz tartoztak, csak a végén az Ipswich bírta jobban a lépést, és így az övé lett a másik egyenes feljutó hely, míg a másik két csapat a rájátszásban vigasztalódhat.

A győztesek

Igaz az is, hogy az Ipswich jó szereplése nem a semmiből jött: beharangozónkban úgy véltük, hogy „még a top hatba jutás sem lenne váratlan”, de azért erre a teljesítményre se mi, se más nem számíthatott. McKenna csapata ráadásul a repülőrajt után decemberben lelassult, és félő volt, nem tart tovább a lendület (mi magunk is eltemettük már), ám mindenkire rácáfolva az idény második felében új erőre kapott, és végül sikerült a bravúr.

A teljesítmény értékét növeli, hogy az Ipswich nemcsak sokkal gyengébb kerettel érte el ezt, mint a riválisai, hanem még így is nehéz kiemelni bárkit, olyannyira a csapatteljesítmény dominált. McKenna elképesztően összetartó és jól működő csapatot rakott össze, amelynek különösen a támadójátéka volt kiemelkedő, noha híján volt egy igazi gólzsáknak.

Ha mégis ki kell emelni valakit, akkor Leif Davis neve feltétlenül idekívánkozik: balhátvéd létére ő lett az egész liga asszisztkirálya (18 alkalommal készített elő gólt a csapattársainak), ám a feljutás miatt jóval kevésbé kell félni attól, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot kap a Premier League-ből.

Különösen az idény második felében vált kulcsemberré a Chelsea-ből kölcsönbe érkezett szélső, Omari Hutchinson, ezzel szemben Colin Chaplin és Nathan Broadhead inkább az első félévben villogtak, míg a rutinos középpályás, Sam Morsy és a technikás walesi szélső, Wes Burns az egész szezonban egyenletesen kiemelkedőt nyújtottak. A csapat még a középcsatár George Hirst több hónapos kiesését is elviselte, köszönhetően a kipróbált kölcsönjátékosnak, Kieffer Moore-nak.

Nagyon izgalmas lesz majd nézni, mire megy majd ez az Ipswich az élvonalban, különös tekintettel arra, hogy a játékosok túlnyomó többsége tavaly még a harmadosztályban játszott.

A 2021-ben amerikai befektetők tulajdonába került klubnak azonban jobbak az anyagi lehetőségei, mint mondjuk a Lutonnak, ezért előre leírni semmi esetre sem szabadna őket.

Felemásan érezhetik magukat ugyanakkor Leicesterben, ahol kis híján sikerült elszórakozni azt a hatalmas pontelőnyt, amit a csapat az idény első felében összehozott, de Enzo Maresca csapata a hajrában összeszedte magát. A hullámvölgy ráadásul nem volt független attól, hogy kiderült, a klub pénzügyi szabálysértések miatt jókora bajba került,

és már most biztosra vehető, hogy a következő idényt rögtön pontlevonással indítják a Premier League-ben, sőt, most nem annyira az erősítés a kérdés, sokkal inkább azt kell kitalálnia a klubvezetésnek, kit adjon el a sztárok közül, akkora lyuk van a költségvetésen.

Fokozott esélye van erre az év játékosának választott középpályásnak, Kiernan Dewsbury-Hallnak, aki hiába nyilatkozta, hogy nem akar távozni, a saját nevelésű játékosok eladását bátorító pénzügyi szabályok miatt lehet, hogy mégis távoznia kell majd.

Így aztán már kevésbé esett szó az utóbbi időben arról, hogy az idény első felében milyen ellentmondást nem tűrően gyalogolt át a Leicester a mezőnyön. Igaz, ezt némiképp árnyalta az is, hogy a szurkolók annyira nem voltak elájulva Maresca türelmesen passzolgatós, labdatartós stílusától, és a nehezebb időszakot megsínylette az edző és a szurkolótábor kapcsolata is. Pedig Maresca tényleg megoldotta a problémákat: Mads Hermansen személyében végre megtalálta Kasper Schmeichel igazi utódját, Harry Winks élete formájában játszotta végig a szezont, a Sportingtól kikölcsönzött szélső, Abdul Fatawu személyében egy igazi szupertehetséget is láthattak a nézők, míg a nála tizenhét évvel idősebb Jamie Vardy újra összehozott tizennyolc gólt, és lehet, még egy évet marad.

Akiknek még nem ért véget az idény

Ami a Leedset illeti, ha a nagy képet nézzük, egyáltalán nem olyan rossz teljesítmény a harmadik hely a nyáron szinte a semmiből újra összerakott csapattól. Úgy viszont, hogy Daniel Farke csapata április elején, egy tizenöt meccses veretlenségi sorozattal a háta mögött a legjobb formában lévő csapatként joggal reménykedhetett a sima feljutásban, ez a harmadik hely csalódás. Különösen azért, mert

áprilisban gyakorlatilag összecsuklott a Leeds, megalázó vereségeket elszenvedve, és óriási formajavulásra lenne szükség ahhoz, hogy a csapat eséllyel lépjen pályára a rájátszásban.

A feljutás viszont már csak azért is fontos lenne, mert ellenkező esetben nehezen fogja tudni megtartani a klub a sztárjait. Egész biztosan sokan szeretnék soraikban tudni a liga talán legjobb játékosát, Crysencio Summerville-t, aztán a rekordigazolás Georginio Ruttert, nem beszélve a tizennyolc éves, saját nevelésű Archie Grayről, aki az idény egyik nagy felfedezettje. Rajtuk kívül is akad még jó pár kiemelkedő játékos a Leeds keretében, de jól tudhatjuk, hogy a play-offban sosem a keretek erőssége dönt, úgyhogy Farkénak minden tudására szükség lesz egykori klubja, a Norwich ellen.

Szintén később eredt az élboly nyomába a Southampton, ahol azonban a klubvezetés számolt azzal, hogy idő kell, amíg Russell Martin labdabirtoklásra és passzjátékra épülő stílusához alkalmazkodni tud a keret, és tényleg így is történt. Olyannyira, hogy egy 25 meccses, klubrekordot jelentő veretlenségi sorozat következett, és februárban már az első két hely sem tűnt elérhetetlennek. Ekkor azonban leestek a kerekek, Martin csapata dadogni kezdett, míg ezzel egy időben a Martint szerződtető klubigazgatót, Jason Wilcoxot is kerülgetni kezdte a Manchester United, a Szenteknek pedig maradt a rájátszás.

Kudarcnak azért nem neveznénk a Southampton szereplését, Martin jól összerakta a csapatot, amely a télen tovább erősödött, és nincs is annyi kiemelkedő egyéniségük, akiket félteni kellene a Premier League keselyűi elől, ha netán nem sikerülne most a feljutás. Tény, hogy többségében a kölcsönjátékosok közül kerültek ki a Szentek idei sztárjai, így a középpályás Flynn Downes és a védő Taylor Harwood-Bellis – a gólzsák Adam Armstrong nem, ő viszont eddig megégett az élvonalban, valahányszor ott játszott. A csapat persze most is kivívhatja még a feljutást, de az eddig látott, türelmesebb megközelítés azt súgja, hogy a klubvezetés nem fog mindent elölről kezdeni, ha netán nem sikerülne most elérni a célt, és az egyébként is fiatal csapat jövőre még jobb lehet.

A West Bromwich Albion szereplését viszont egyértelműen sikernek kell elkönyvelni,

Carlos Corberán nem először mutatta meg, hogy a Championship legjobb edzői között a helye – nem azért, mert lehetetlen feladat lett volna ebből a keretből kihozni ezt a teljesítményt, hanem azért, mert láthatóan nem kapta meg a tulajdonostól ugyanazt a támogatást, amit a riválisai. A három éve még élvonalbeli klubnál nem látszik hosszú távú koncepció, a keret is láthatóan a jelenről és kicsit a múltról szól, kipróbált, rutinos profikkal, ehhez jöttek olyan üdítő felfedezések, mint a saját nevelésű szélső, Tom Fellows, vagy a Celtictől kölcsönkapott, látványos gólokat szerző Mikey Johnston. Talán a legkevésbé látványos focit játssza a West Brom a rájátszásba jutott csapatok közül, viszont ők a legmegbízhatóbbak.

Végül a Norwich-csal teljes a play-off mezőnye, amely a West Bromhoz hasonló jojóklubként támaszkodhatott egy kialakult magra, és David Wagner ugyan egy ponton menthetetlennek tűnt, olyan gyengén szerepeltek a Kanárik, a csapat váratlanul megtáltosodott az idény második felére, és még az is belefért, hogy a legvégén kicsit leeresszen a társaság. A csapatban játszik a liga egyik legjobb középpályása, a brazil Gabriel Sara személyében, és az amerikai csatár, Josh Sargent is hozta magát, míg a saját nevelésű Jonathan Rowe a nagy felfedezettek egyike. Nehéz lenne amellett érvelni, hogy ez a Norwich megérdemelné a feljutást, ráadásul a pillanatnyi formájuk sem mellettük szól, de Wagner szépen összekapta őket a gyenge ősz után, szóval bármi lehet.

A középmezőny árnyalatai

Természetesen vannak azért klubok, amelyek jobb eredményre számítottak, közülük a Hull City például már menesztette is a szakvezetőjét, alig három nappal az utolsó forduló után. Pedig Liam Roseniort az év edzői közé is jelölték, igaz, ezeket a díjakat valamiért hetekkel a szezon befejezése előtt jelentik be, a Hull pedig március elején még ott volt az első hat között, de aztán nagyon visszaesett a formájuk.

Tény, a Hull számára az első hat volt a célkitűzés, a török tulajdonos költött is a csapatra, bár elsősorban kölcsönjátékosokban bíztak, és ez nem mindig nyerő koncepció. Az viszont borítékolható, hogy a Hull sztárjai közül a védő Jacob Grieves és az angol U21 válogatott szélsője, Jaden Philogene is válogathat majd az élvonalbeli ajánlatok között a nyáron, a kölcsönjátékosok pedig ugyebár elmentek, ezért akárki is lesz Rosenior utódja, komoly építkezésre lesz szükség.

Pont ugyanez volt idén a Middlesbrough problémája: tavaly elbukott a csapat a rájátszásban, nyáron pedig távoztak a kölcsönjátékosok és eladták a legjobb csatárukat, a távozókat pedig nem sikerült hasonló szintű érkezőkkel pótolni. Így a nyolcadik hely nem rossz teljesítmény Michael Carrick csapatától, ráadásul az idény végére beérni látszanak az új igazolások. Sanszos, hogy a saját nevelésű, angol U21 válogatott középpályás, Hayden Hackney iránt komoly lesz az érdeklődés, de ha a többieket sikerül egyben tartani, akkor jövőre újra merészebb tervei lehetnek a Borónak.

Nem sikerült a tavalyi bravúr a Coventrynek sem: emlékezetes, hogy Mark Robins csapata büntetőkkel maradt alul a rájátszás döntőjében a Lutonnal szemben, idén viszont csak a 9. hely jutott a csapatnak.

Igaz, a Coventry egy másik sorozatban, az FA kupában villogott, és újra csak egy szerencsétlen büntetőpárbajban vérzett el az elődöntőben a Manchester United ellen. A meccsen a Coventry null-háromról jött vissza, és hatalmasat küzdött, ám a kétfrontos terhelést már nem bírta a csapat, és a végén lecsúszott a rájátszásról. Az már biztos, hogy a játékmester Callum O’Hare nem hosszabbít szerződés, és sokan érdeklődnek a nagyszerű középpályás, Ben Sheaf iránt is, szóval könnyen lehet, hogy a következő idény az ideihez hasonlóan újra arról szól majd, hogy pótolni kell a sztárokat, de ha valakinek, Robinsnak ez nem lesz újdonság.

Végül még talán a Watford sorolható a csalódott csapatok közé, de esélye sem volt idén az első hatra. Nem jött be a francia edző, Valerien Ismael szerződtetése, aki már eleve koncepcionálisan nem illett a csapathoz, de a nyári igazolások se váltották be a reményeket. A nemrég visszavonult Tom Cleverley aztán kicsit összekapta a csapatot, és ezzel meg is győzte a klubvezetést arról, hogy nem kell máshol keresni edzőt, házon belülről is megoldható a kérdés.

Bár a Preston sokáig ott volt a hatodik hely környékén, valójában nem volt reális esélye a csapatnak a rájátszásra, Ryan Lowe így is sokkal többet hozott ki ebből a vékonyka keretből, mint az elvárható volt. Az igazi kérdés most az, hogy a klub körül köröző amerikai befektetők sikerrel járnak-e, és jönnek-e nyáron a várva várt befektetések. Szintén kivárásra játszik a Bristol City, amely idény közben progresszív fiatal edzőre cserélte Niger Pearsont, Liam Manning csapata pedig felvillantott már valamit abból, amit remélt a váltástól a klubvezetés, de a puding próbája jövőre jön majd el.

Ha nincs a Birmingham, akkor a Sunderland lenne a fő példa a rosszul menedzselt klubra: a csapat tavaly rájátszásba jutott Tony Mowbray-val a kispadon, ám a klubvezetés ennek ellenére sem bízott az idősebb nemzedéket képviselő edzőben, és végül decemberben lapátra is tette őt, noha a csapat akkor még stabilan az első tízben tanyázott.

A helyére érkező Michael Beale azonban rendkívül népszerűtlen volt, az eredmények sem őt igazolták, hamar magára haragította a szurkolókat is, végül alig két hónap után mennie kellett.

A rájátszás addigra már el is úszott, végül megbízott edzővel fejezte be az idényt a Sunderland, melynek meg kellett elégednie a 16. hellyel, és ebben azért annak is lehetett szerepe, hogy februárban hetekre elveszítette legjobbját, a szélső Jack Clarke-ot, akit már a télen is többen vittek volna, most még nagyobb lesz érte a verseny. Az pedig tényleg vicc, hogy a Sunderland már második éve képtelen egy épkézláb befejező csatárt igazolni.

Öröm és gyász az alsóházban

A 12. helyen végző Cardiff alatt már nem volt olyan csapat, ahol ne történt volna legalább egy edzőváltás az idény során, a walesiek viszont várakozáson felül szerepeltek a török Erol Bülüttel a kispadon, aki eddig még nem hosszabbította meg a nyáron lejáró szerződését. A Cardiff örök riválisa, a Swansea nem kezdett jól, de a Notts Countytól szerződtetett Luke Williams jó húzásnak bizonyult, miután Michael Duffot váltotta a kispadon, de tőle is jövőre lehet reálisan várni valami nagyobb teljesítményt. A többiek esetében a legnagyobb szó, hogy megmenekültek a kieséstől, közülük a Sheffield Wednesday csaknem egész végig kiesőhelyen állt, ám a német Danny Röhl imponáló teljesítménnyel vezette ki őket a gödörből, és nem lenne meglepő, ha komolyabb és megbízhatóbb tulajdonossal rendelkező klubok is kivetnék rá a hálójukat a nyáron.

Az utolsó napon vívta ki a bentmaradást a Blackburn és a Plymouth is:

előbbit gyakorlatilag egy emberként tartotta bent a gólkirály Sammie Szmodics (róla volt szó, hogy esetleg a magyar válogatottat választja, de nem így történt), ám a klubot övező pénzügyi bizonytalanság miatt nyilvánvaló, hogy el fogják adni a nyáron, ahogyan eladták a télen a kitűnő Adam Whartont is.

A remekül rajtoló Plymouth pedig elvesztette edzőjét, Steve Schumachert (aki inkább a szintén kiesés elől menekülő Stoke-ot tartotta bent), a helyére érkező Ian Foster alatt azonban zuhanni kezdett a csapat, mint a vízbe dobott kő, végül a szakmai igazgató, Neil Dewsnip ült le a kispadra, és vonszolta át a célvonalon a Plymouth-t. (Érdekesség, hogy Fosterhez hasonlóan a Millwall is az angol korosztályos válogatottaktól hozott klubszinten kipróbálatlan edzőt Joe Edwards személyében, és ő sem vált be.)

Végül a kiesőkre rátérve a Rotherham búcsúja papírforma volt, nem is igazán erősítették meg a keretet, mintha mindenki beletörődött volna a helyzetbe már tavaly nyáron, míg a Huddersfield maximum azért lehet meglepő, mert két éve még playoff-döntőt játszottak a feljutásért, azóta viszont rettenetesen meggyengültek, és nincs az a csodaedző, aki képes lett volna újra bent tartani őket.

A Birmingham sorsa csak az utolsó fordulóban pecsételődött meg, de valójában októberben dőlt el, amikor menesztették John Eustace-t, akivel a csapat ugyan nem játszott látványosan, de a játékoskeret amúgy se nagyon volt alkalmas erre. A nagy terveket szövögető, Tom Bradyt is a soraikban tudó amerikai tulajdonosok viszont lelki szemeikkel már a Premier League-ben látták a klubot, és úgy érezték, az ambícióikhoz nagy név passzolna. Wayne Rooney azonban minden szempontból rossz döntésnek bizonyult, és ugyan nem ő ejtette ki a Birminghamet, az ő kinevezése volt az a pont, ahol nyilvánvalóan minden félresiklott.

Rooney-t végül januárban mentették fel, amikor a csapat a hatodikról a huszadik helyre csúszott, és a többi kinevezés hiába tűnt jó döntésnek, a klubnak már szerencséje sem volt: a hajót egyenesbe hozó Tony Mowbray helyét egészségügyi probléma miatt egy hónap után segédedzője, Mark Venus vette át, de pocsék eredményekkel, és végül hiába tért vissza a korábban itt is dolgozó Gary Rowett, már nem tudta megmenteni a vesztébe rohanó klubot.

Jövőre majd Ryan Reynolds Wrexhamjével versenyezhetnek a feljutásért a harmadvonalban, ahonnan egyébként két régi ismerős érkezik a Portsmouth és a Derby County személyében, és könnyen lehet, hogy egy harmadik, a Bolton is csatlakozik hozzájuk a rájátszás után.