Mitől jó egy bajnokság? A játékosoktól és az edzőktől? A klubok által beleölt pénztől? A versenyképességtől és az izgalmaktól? A hangulattól és a körítéstől? Nyilván nem létezik erre egzakt válasz. Ha azt nézzük, hol vannak a leggazdagabb klubok, hol a legmagasabbak a keresetek, hol oszlik el a legtöbb klasszis játékos, és hol van a legnagyobb marketingbüdzsé, akkor nem kérdés, hogy a Premier League a világ legjobb bajnoksága. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy tényleg beszélhetünk-e szuperlatívuszokban egy olyan ligáról, amit a legutóbbi hatból öt évadban is ugyanaz a csapat nyert meg, és amelyben
Így aztán hiába volt a megszokottnál több meglepetés az idei PL-idényben – bronzérmes a Newcastle; nem futott be BL-helyre sem a Liverpool, sem a Chelsea; kiesett az elmúlt évtizedben bajnokságot és FA Kupát is nyert Leicester stb. –, azért olyan őrjítően nagy izgalmak nem jellemezték ezt a szezont sem, legalábbis ami a lényeget illeti. Mindeközben egy osztállyal lejjebb megint azt láthattuk, hogy jóval kisebbek a különbségek, nincs lefutott meccs, az utolsó pillanatig óriási küzdelem zajlott a harmadik feljutó helyért, és az a tény sem a tulajdonos feneketlen pénztárcájának volt köszönhető, hogy a Burnley utcahosszal nyerte a bajnokságot, hanem annak, hogy Vincent Kompany elképesztően jó munkát végzett.
A sima feljutók
Kezdjük is a szezonzáró ismertetést velük: rövidesen éppen egy éve, hogy Kompanyt kinevezték a frissen kiesett Burnley menedzserévé, de a volt világklasszis védőnek néhány hét elég volt ahhoz, hogy felismerhetetlenné alakítsa a sokáig a merev 4-4-2-es felállásáról, defenzív futballjáról és kellemetlen stílusáról nevezetes csapatot. Pedig ellentétben a legtöbb kiesővel, Kompany még csak nem is gazdálkodhatott százmilliókból, cserébe az összes klasszisát eladta a klub. A távozók helyére jobbára kipróbálatlan reménységek meg ígéretes fiatalok érkeztek – többek között Kompany korábbi csapatától, az Anderlechttől –, és aztán villámgyorsan sikerült is őket csapattá formálni.
Ezek a játékosok nemcsak fiatalok, de gyorsak, energikusak, technikásak is, és egészen más stílusban futballoztak, mint amilyet a Burnley szurkolói Sean Dyche csapatától korábban megszoktak. A Kompany-féle Burnley ugyanis
a labdabirtoklásra épülő passzjáték pedig kimondottan eredményes is volt. A csapat a világbajnokság miatti kényszerszünet előtt is már szerzett egy kis előnyt, de istenigazából december végén gyújtotta be a rakétákat, és január végi cikkünkben már nem is kockáztattunk nagyot azzal, hogy odaadtuk Kompanyéknak a bajnoki címet.
Itt a fő kérdés már az, hogy a Premier League-ben mire lesz elég ez a futball, mert az biztos, hogy a csapat erősíteni is fog. Az nem kérdés, hogy a jelenlegi kulcsemberek is maradnak: így a középpályás Josh Brownhill és Josh Cullen diktálja a tempót, a szélvészgyors Manuel Benson és Anass Zaroury száguldozik majd a széleken, a védelemben pedig ott magasodik Jordan Beyer, aki most már véglegesen a Burnley játékosa lett. Az is valószínű, hogy a múlt szezon további kölcsönjátékosait is igyekszik hosszú távon megszerezni a klub (így a Chelsea balhátvédje, Ian Maatsen és a Southampton csatára, Nathan Tella megvásárlásáról egyaránt folynak a tárgyalások). A lényeg persze az, hogy maga Vincent Kompany maradjon, de egyelőre úgy tűnik, a belga sikeredző kész a második idényére is a Burnley-vel.
Kevésbé látványosan ugyan, de összességében hasonlóan magabiztos volt a Sheffield United feljutása, olyannyira, hogy a csapat több pontot szerzett, mint a tavaly meggyőző fölénnyel győztes Fulham. Pedig Paul Heckingbottom nem sok újítást hozott, ugyanazt a három védőre, felfutó középhátvédekre és két támadóra épülő focit játszotta a csapata, mint korábban Chris Wilder irányítása alatt. A különbség, hogy Wilder részint elvesztette a varázserejét, és nem működött már az összhang közte meg a játékosok között, részint pedig Heckingbottom nagyon alapos és a részletekre is kiterjedő munkát végzett. Ez utóbbinak köszönhetően
a rengeteg gyakorlás eredményeként.
Sőt mindezt úgy, hogy az idény egy részében még fűteni sem tudták az edzőpályákat, annyira nem volt pénz az anyagi gondokkal küzdő klubnál, melyet januárban még az átigazolásból is kizártak. Mindez annak az eredménye, hogy a jelenlegi, szaúd-arábiai tulajdonosok vevőt kerestek a klubra, ám szezon közben nem jártak sikerrel. Most már jóval könnyebb a helyzet, a Sheffield az anyagi problémák ellenére is feljutott, ráadásul még csak nem is kellett ezért kiárusítani a keretet. Ami pedig a következő idényt illeti, a szenegáli támadó, Iliman Ndiaye könnyen a Premier League új felfedezettje lehet, ahogyan a múlt nyáron érkezett bosnyák védő, Anel Ahmedhodzic is. A csapat magja pedig már elmondhatja magáról, hogy játszott korábban a legfelső osztályban. Mindenesetre most végig az élmezőnyben tanyázott Heckingbottom csapata, és sokkal jobb a hangulat a klubnál, mint egy éve ilyenkor volt.
Ők jutottak a rájátszásba
Jókora meglepetés kellene, hogy legyen a harmadik feljutó, hiszen a Luton Town anyagi lehetőségei inkább egy erős középmezőnybeli helyezést tennének lehetővé – mégsem beszélhetünk sokkról. A Luton ugyanis talán az egész mezőny legjobban működő klubja, amelynek vezetőségében a szurkolók képviselői is jelen vannak, és láthatóan komolyan is veszik a feladatot. A klubmodell fenntartható, etikus és előremutató, példaértékű igazoláspolitikával, amely elsősorban az éles megfigyelői szemre, nem pedig a fontmilliókra épül. A stabil modell folyamatos fejlődést mutat: tíz éve még az ötödik vonalban szerepelt az együttes, onnan lépdelt feljebb fokozatosan, és tavaly már bejutott a playoffba is, ám akkor még a Huddersfield útját állta a csapatnak.
Mindennek köszönhetően azonban a Luton azt is könnyedén átvészelte, hogy menet közben elvesztette az edzőjét, Nathan Jonest, akit a Premier League-ből csábítottak, ám a helyére érkező Rob Edwards csak még hatékonyabbá tette a csapatot. Más kérdés, hogy a rájátszásban a Luton nem igazán keltette modern és előremutató gárda benyomását, inkább hagyományos erőfocit játszott, nem is törekedett különösebben a labdatartásra, amely a Premier League-ben még okozhat azért nehézségeket. Egészen biztosan szükség lesz komolyabb erősítésekre, de a walesi védő, Tom Lockyer, a remek csatár, Carlton Morris és a fáradhatatlan bal oldali szárnyvédő, Alfie Doughty nevét már előre érdemes megjegyezni. És akármi is lesz, ennek a Lutonnak az egységben meg a harciasságban rejlik az ereje, a csapat minden egyes labdáért fáradhatatlanul harcolni fog az élvonalban is.
Bár a Coventry a lehető legkisebb különbséggel (büntetőkkel) ugyan, de mégiscsak alulmaradt a Lutonnal szemben a Wembley-ben, Mark Robins csapata is jócskán túlszárnyalta a várakozásokat. A stadionproblémák sújtotta társaság pocsékul rajtolt, október elején még sereghajtó volt, onnan sikerült playoff-helyezésig emelkednie. A Lutonhoz hasonlóan mélyről érkező Égszínkékek (öt éve még a negyedosztályban szerepeltek) nagyon kulturált és intelligens futballt játszanak, ránézésre inkább Premier League-kompatibilis stílus az övék, mint a Lutoné, ám az utóbbi csapat egy fokkal mégis előbbre tart az építkezésben.
a svéd válogatott Viktor Gyökeres, aki borítékolhatóan az egyik legkeresettebb futballista lesz a nyáron Angliában, és nem ok nélkül. Mellette a Wembley-ben gólt szerző holland középpályás, Gustavo Hamer is ott van a liga legjobbjai között a posztján, úgyhogy könnyen lehet, ő is távozik majd, a védelem nagy része pedig kölcsönjátékosokból állt össze. Úgy tűnik tehát, hogy Mark Robinsnak kis túlzással új csapatot kell építenie a nyáron, de láthattuk, hogy a hat éve a posztján lévő edző nem ijed meg a hasonló feladatoktól – egyértelműen szenzációs teljesítmény az övé, nemcsak a mostani szezonban, hanem folyamatosan, amióta a negyedosztályból elindította a Coventryt felfelé.
A playoff-elődöntőben az Égszínkékek a jóval esélyesebbnek tűnő Middlesbrough-t búcsúztatták, Michael Carrick csapata viszont addigra már ellőtte az összes puskaporát. Pedig előtte nem akármilyen menetelést láthattak a Boro szurkolói, hiszen októberben kieső helyen állt az alakulat, és a vezetőség menesztette Chris Wildert. A helyére érkező Carricknek az első vezetőedzői megbízatása volt ez, vagyis a klub vállalt némi kockázatot, de megérte, mert a korábbi klasszis középpályás gyorsan összekapta a csapatot. Carrick szakított Wilder védjegyszerű 3-5-2-jével, és inkább a 4-2-3-1 mellett döntött, illetve
A Middlesbrough hamar utolérte a derékhadat, és márciusban már az automatikus feljutást is megcélozhatta, főleg, miután januárban remek kölcsönigazolásokkal tovább erősödött az amúgy sem gyenge keret. A csapat azonban ezt követően kipukkadt, és nemcsak a Sheffield Unitedet nem sikerült megelőznie, de a rájátszásban is elbukott. Carrick irányába azonban természetesen töretlen a bizalom, hiszen hatalmasat lépett vele előre a csapat – a kérdés most az, hogyan sikerül majd pótolni a távozókat: Akpomért nagy a verseny, miközben a kölcsönjátékosok (különösen a balhátvéd Ryan Giles és a csatár Cameron Archer) is valószínűsíthetően a Premier League-ben játszanak jövőre.
A rájátszás mezőnye a Sunderlanddel válik teljessé. Az együttes drámai körülmények között az utolsó fordulóban túrta ki a Blackburnt a top 6-ból. A Fekete Macskák újoncként vágtak neki az évadnak, ezért kevesen vártak tőlük rögtön ilyen jó szereplést – hát még, amikor Alex Neil augusztusban váratlanul felállt a kispadról, és átment a Stoke-hoz. A helyére érkező Tony Mowbray azonban nem törődött az elvárásokkal, sőt azzal sem, hogy példátlan sérüléshullám miatt egy rakás kulcsjátékosát hosszú időre elvesztette, és általános meglepetésre a rájátszásba vezette a csapatot.
A fiatal, technikás játékosokból álló Sunderland erejét elsősorban a támadószekció adta, még úgy is, hogy az idény jó részében sérülés miatt nem is játszottak klasszikus befejező csatárral. A csapat azonban a Patrick Roberts, Amad Diallo, Jack Clarke trióval az élen szenzációsan és szemre is tetszetősen futballozott, kihasználta a vetélytársak botlásait, míg végül bejutott a legjobb hat közé. Ott viszont már nem tudták pótolni a kieső játékosokat, különösen azt, hogy az összes magas védőjük hiányzott, és valósággal eltörpültek a fizikailag is kimagasló Luton-játékosok mellett. Baj nincs, a koncepció működik, és ha kevés változással túlélik a nyarat, akkor a Sunderland jövőre is ott lehet az élbolyban.
A középmezőny
A rájátszásban az utolsó fordulóig reménykedő Blackburn és Millwall rosszkor omlott össze, és vélhetően mindkettő kisebbfajta tragédiaként élte meg, hogy lecsúszott a rájátszásról, de a valóságban csak magát okolhatja. Hosszú hónapokon át ott voltak az első hat között (mi több, a Blackburn ősszel még a dobogón is gyakran vendégeskedett), de a végére már csak a vetélytársak bénázása miatt maradhatott egyáltalán esélyük a fél tucat legjobb közé kerülni. Ám a vetélytársak végül is kevesebbet hibáztak, és a teljes idényt nézve egyikük sem érdemelt volna feljutást.
A Blackburn ugyan a szezon végén búcsút inthet leggólerősebb támadójának, Ben Brereton-Diaznak, abban reménykedhet, hogy a mezőny egyik legfiatalabb kerete az övé, és az utánpótlás-nevelés is példaértékű a klubnál. Ha pedig Jon Dahl Tomasson csapata jól erősít a nyáron (különösen egy gólerős csatár hiányzik), akkor jövőre újra ott lehet az élcsoportban. A Millwallnak is megvolt az esélye, ám Gary Rowett együttese megmagyarázhatatlanul szétesett a befejezésre, pedig az évad első háromnegyedében a megbízhatóság mintaképei voltak a londoniak. Mivel azonban a csapat az előző idényben is hasonlóan szerepelt, a szurkolók türelme kezd fogyni Rowett-tel szemben. Ettől függetlenül nehéz megmondani, pontosan mi volt a hiba, hiszen a keret nem rossz, a távozókat – mindenekelőtt a talizmán Jed Wallace-t – sikerült megfelelően pótolni tavaly nyáron (Zian Flemming a szezon egyik felfedezettje), de valami mégis hiányzott.
Matematikai esélye még a Swansea-nak is volt arra, hogy becsússzon a rájátszásba az utolsó fordulóban, de ez jókora túlzás lett volna, hiszen a walesiek egy rövid időszakot leszámítva végig a mezőny közepén, sőt még lejjebb rostokoltak. Russell Martin gárdája hol hosszas veretlenségi, hol nyeretlenségi szériákat produkált, a végén aztán éppen jókor szedte össze magát, és legalább jó szájízzel fejezhette be a bajnokságot. Bár a Swansea a klub hagyományaihoz hű stílusban játszott (náluk csak a Burnley birtokolta többet a labdát), ehhez nem társult megfelelő eredményesség. Igaz, Martinra így is lecsapott a Southampton, vele együtt pedig távoznak a kulcsemberek is: a liga egyik legjobb balhátvédje, Ryan Manning már bejelentette, hogy nem hosszabbít szerződést, és jó eséllyel menni fog a gólgyáros Joel Piroe, meg a csapatkapitány, Matt Grimes is, ezért akárki is követi Martint, pokoli nehéz dolga lesz.
A Swansea szereplése mindezek ellenére nem kudarc, hiszen nagyjából az erejéhez mérten teljesített, ez azonban nem mondható el a West Bromwich Albion, Norwich, Watford trióról, amelynek tagjai nemrég még a Premier League-ben szerepeltek, és céljuk nyíltan a visszajutás volt. A West Brom korábban már egy évet eltöltött a másodvonalban, és nem igazán látszik, van-e hosszú távú tervük a tulajdonosoknak. Bár abból kiindulva, hogy az idénynek az önmaga romjai alatt lévő Steve Bruce-szal vágtak neki, nincs. Az őt váltó Carlos Corberán legalább összekapta annyira a csapatot, hogy esélye volt a rájátszásra, amelyről azonban a végén lecsúszott.
A Norwich esetében, úgy tűnik, véget ért a jojó-korszak, és akár hosszabb itt tartózkodásra is be kell rendezkedniük, mert a szezon végére elfogyott az erő. Nagy kérdés, David Wagner a megfelelő ember-e arra, hogy új csapatot építsen, amikor még elődjénél, a szurkolók által sokat szidott Dean Smithnél is gyengébben szerepelt a csapattal. Ami pedig a Watfordot illeti, a Pozzo család közröhej tárgya azzal, hogy úgy váltja az edzőket, mint más a gatyáját, ráadásul a sors meg is büntette őket, hiszen azzal a Rob Edwardsszal kezdték a bajnokságot, akit aztán tizenegy forduló után elhamarkodottan kirúgtak, ő pedig átment a nagy rivális Lutonhoz, és fel is vitte a Premier League-be. A Watford koncepciótlanul összegányolt keretével senki nem tudott mit kezdeni, és kimagaslóan legjobb futballistájukat, a brazil Joao Pedrót már el is adták a Brightonnak. Kérdés, hogy tanultak-e a hibáikból, vagy pedig tovább folytatódik a tragikomédia a klubnál.
A középmezőnyt alkotó további csapatok nem jártak meg különösebb magasságokat és mélységeket, bár a Preston egy időben szemezett a rájátszással, de talán még a lehetőségeihez képest felülteljesítő Ryan Lowe sem gondolta komolyan, hogy a együttesének számottevő esélye lehet a feljutásra. A többiek aránylag simán vészelték át a szezont, a tabella alján azonban zajlott egy jelentős dráma.
Az alsóház
Az összes kiesőjelölt csapat edzőt váltott évad közben (igaz, a Rotherham nem önszántából), és a Huddersfieldnek bejött, hogy egy nagy öreghez nyúlt: a nyugdíjas Neil Warnock minden rutinjával helyrehozta két elődje hibáit, a Blackpool azonban rossz lóra tett Mick McCarthyval, noha nem feltétlenül az ír edző hibája a kiesés. A pocsékul menedzselt Reading sorsát pontlevonás pecsételte meg, no meg az, hogy túl sokáig bízott Paul Ince-ben, aki már korán kifogyott az ötletekből, míg a Wigan idénye teljes katasztrófa: volt itt közröhejbe fulladó edzőváltás (a csapatot a League One-ból feljuttató Leam Richardson helyett Kolo Tourét ültették le a kispadra, aki kilenc meccséből egyet sem tudott megnyerni), voltak folyamatos pénzügyi nehézségek, többször elmaradtak a fizetések is. Így a kiesésük senkit sem lepett meg, a Cardiff és a Rotherham pedig megmenekült, noha az előbbi is jó példa a rosszul vezetett klubra. A Rotherham viszont a liga legkisebb költségvetésből gazdálkodó klubként nagyon is büszke lehet arra a munkára, amit Matt Taylor végzett edzőként.
Az ősztől vélhetően neki is nehezebb dolga lesz, hiszen a Premier League-ből kiesők jobb állapotban vannak,
a Plymouth elképesztő tempót diktálva végig versenyben volt velük, míg a Sheffield Wednesday szintén nem kiscsapatként érkezik.
Annyi viszont már most biztos: legközelebb is érdemes lesz figyelni a Championshipre!