Foci sport24

A nagyhalakhoz akart csapódni a Leicester, csak közben felzabálta a nagyravágyása

DARREN STAPLES / AFP
DARREN STAPLES / AFP
Hét éve már, hogy átélhettük futballrajongói életünk egyik legnagyobb csodáját: az egy idénnyel korábban épphogy bennmaradt Leicester City megnyerte a Premier League küzdelmeit. Minden idők legvalószínűtlenebb bajnoki elsősége volt ez, amely világszerte reményt adott a csapatoknak: léteznek még mai, az egyre nagyobb erőkoncentráció által torzított futballvilágban is csodák. A 2015/16-os PL bajnokcsapata a 2022/23-as évadban kiesett, talán azt bizonyítva: akadnak ugyan csodák, de hosszabb távon a kaszás mindenkiért eljön – a szuperklubok szűk körét kivéve.

Az az érzése támad az embernek, hogy a futballvilág egyre erősebben kasztosodik, és erre az érzésre csak ráerősít a tény, hogy a Leicester City dicstelenül (méregdrága kerettel) kizúgott a Premier League-ből a Leeds Uniteddel, meg a már korábban megpecsételődött sorsú Southamptonnal együtt. Az óriásklubok kis – és rendkívüli erejű – köre biztonságban van, az alattuk lévők viszont addig-addig táncolnak, míg egyszer végzetesen el nem vétik a lépést.

A Premier League-ben eleddig csak az arab tulajdonosok kifogyhatatlannak tűnő pénztárcájával lehetett az óriások közé kerülni (Manchester City – és valószínűleg a Newcastle United is errefelé tart), de egyébként bármily nagyravágyó – és ideiglenesen sikeres is – egy klub, nem tud csatlakozni a szűk elithez. Annál jobb esélye van arra, hogy nagyot akar, és a végén kiesik. Nézzük csak meg, hogy egy-egy klub mióta tagja – megszakítás nélkül – az angol első osztálynak!

Made with Flourish

 

Szurkolói perspektívára lefordítva: ha a csapatod új, pénzzel kitömött tulajdonosa nem egy arab állam frontembere, és azt ígéri, hogy 15 éven belül a legjobbak közé kerültök – akkor lódít. Ugyanis 15 éven belül sokkal valószínűbb, hogy a csapat kiesik.

Az első hét helyből hatot a nagy hatos (Arsenal, Chelsea, Liverpool, Manchester City, Manchester United, Tottenham Hotspur) tagjai foglalnak el. Mindannyian a világ legnagyobb bevételű tíz klubja közé tartoznak a Deloitte listája szerint. A kakukktojás az Everton, amely az angol futball egyik legnagyobb hagyományú egyesülete, a Premier League kialakításakor még a tradicionális nagyok között vették számításba, ám évek óta a kiesés ellen küzd, és ebben az idényben is hajszálon múlott a megkapaszkodása. A förtelmesen irányított liverpooli kékek a tűzzel játszanak, és meglepetés lenne, ha előbb-utóbb nem szállnának alá (lásd még: a kútra járó korsó esete).

Az összes többi csapatnak legfeljebb bő évtizedes folyamatos PL-tagsága van, és a jelek szerint ennyire is lehet tervezni, már ha nem tolja meg egy kifogyhatatlan vagyonú tulajdonosi kör a csapatot.

A probléma többrétű, és a Leicester remek példa a bemutatására.

Amióta a Leicester City visszatért a Premier League-be (2014/15), folyamatosan szerepel a Deloitte bevételi toplistáján a 14–25. helyek valamelyikén. A legjobban (14.) 2016/17-ben állt, a bajnoki címét követő BL-negyeddöntő eredményeképpen. De még ebben az idényben is nagyságrenddel (egészen pontosan 88,4 millió euróval) elmaradt a bevétele a legkisebb nagy, azaz a Spurs mögött.

A Rókák bajnoki elsősége valóban a futballcsoda kategóriájába tartozik: hátterük alapján egy igen tehetős középcsapatnak számítottak, az előző évadban alig úszták meg a kiesést, a lesajnált Claudio Ranierit ültették a kispadra, keretük – ami egyébként a játékosmegfigyelés mesterművének mondható – pedig csak a 11. legértékesebb volt. Az ismeretlenségből kihalászottak, a második (sokadik) esélyükkel élni tudók, a nem sokra tartott kiegészítő emberek bandája tündérmesét írt. Az extrém, egész évadon át tartó felülteljesítés (és az, hogy kiderült: Jamie Vardy, Rijad Mahrez vagy N’Golo Kanté valóban klasszis játékos) az aranyig repítette a leicesterieket, de ez a siker fenntarthatatlan volt.

A sikerből csak folyamatos kiemelkedő szereplés – minden idényben BL-t érő helyezés, hosszú európai menetelések – esetén lehetett volna sikersorozat. Erre esély sem volt, mert a Leicester City egyszerűen kis hal, és ez a bajnoki cím után megmutatkozott. Kantét elvitte a Chelsea, később ment utána a szintén kulcsjátékos Danny Drinkwater is, Mahrez 2018-ban a Manchester Cityhez távozott, a már a bajnoki cím után érkező és remekül teljesítő Harry Maguire pedig 2019-ben a Manchester Unitedhez szerződött. A Transfermarkt adatbázisa szerint csak ők négyen összesen 228,5 millió euróért váltottak klubot. A legjobbakat – kivéve a klubikonná váló Vardyt és a kapus Kasper Schmeichelt – pár éven belül lehalászták a topklubok, vagyis az igazi nagyragadozók. A Leicester busás pénzért értékesítette a legjobbjait, és mindig igyekezett új klasszisokat találni. Nem ment könnyen.

A leicesteriek bajnoki címvédő hadjárata sokáig a kiesés elleni harcról szólt, majd jött két középszerű idény és egy tragédia (a tulajdonos Vichai Srivaddhanaprabha helikopter-balesete); de ezt követően Brendan Rodgersszel két 5. és egy 8. hely, illetve egy-egy FA Kupa-győzelem és Európa Konferencia Liga-elődöntő következett. Csak éppen az ígéret földjére, a Bajnokok Ligájába nem sikerült visszajutni, mivel a City megremegett kétszer is a PL záró fordulójában.

A klub megpróbált a nagyokhoz csapódni, ám nem tudott.

Rengeteget költött játékosokra – 2016/17 és 2019/20 között minden évadban legalább 83 millió eurót –, egyre nőtt a bérköltség, és közben mindenki abban reménykedett, hogy sikerül (ismét) robbantani.

LÉPJ BE A FOLYTATÁSHOZ!
A legjobb magyar focis tartalmak továbbra is a Sport24-en. Ezt a cikket 24.hu-s regisztrációval érheted el, amivel mostantól más témákban is exkluzív írásokat, hírleveleket olvashatsz.
Olvasói sztorik