Kiscsapatoktól sztárklubokhoz: kiugrásra esélyes edzők az angol futball hátországából

Bár messze még az idény vége, nem túlzás megállapítani, hogy döcögősen indult a korábbi klasszis angol futballisták edzői pályája a Premier League-ben: Frank Lampard – aki egyszer már elbukott a Chelsea-nél – nagy nehezen bent tartotta az Evertont, de már most látszik, hogy mostani szezonja sem lesz könnyű, míg Steven Gerrard annak idején bár biztatóan kezdett az Aston Villánál, már az előző idényt is pocsék formában fejezte be a csapata, és hiába költött rengeteg pénzt erősítésre a nyáron, egyelőre a tavaszi formát sikerült átmenteni. Ebbe a sorba tartozik Scott Parker, akinek csapata, a Bournemouth az első három forduló alatt nem tudta meggyőzni a fogadóirodákat arról, hogy ne őket tartsák a legesélyesebbnek a kiesésre.

Mindeközben az utóbbi idők Premier League-sikersztorijait többek között olyan angol edzők írják, akik futballistaként a közelébe sem jutottak a fenti sztárok által elért címekhez és trófeákhoz, ám szorgalmas munkával felküzdötték magukat az alacsonyabb osztályokból, és ma már senki nem kérdőjelezi meg a helyüket az élvonalban.

Eddie Howe alig 31 évesen kezdte edzői karrierjét az akkor negyedosztályú Bournemouth kispadján, onnan verekedte fel magát csapatával együtt az első osztályba, ahol most egy másik csapat, a Newcastle edzőjeként is bizonyít. Graham Potter szintén nem futott be komoly pályát játékosként, ám ma már a legígéretesebb angol edzőnek tartják: először a svéd Östersundnál szerzett nevet, majd a másodosztályú Swansea érintésével jutott el a Brighton kispadjáig, amely annak ellenére is stílusos és eredményes futballt játszik, hogy a nyáron például két erősségét is elveszítette. Steve Cooperről pedig már korábban megírtuk, milyen elképesztő edzői teljesítménnyel juttatta fel tavaly a Nottingham Forestet.

Kapcsolódó

Az idény legpocsékabbul induló angol csapata akár az év legnagyobb nyertese is lehet

A hetvenes, nyolcvanas években sikert sikerre halmozó, ám azóta kínlódó Nottingham Forest a mostani évadot is negatív rekorddal indította, mára mégis az év egyik legnagyobb sikertörténetét produkálta Angliában.

Bár a Premier League-be évtizedek óta áramló pénz következtében még a kiesőjelölt klubok is könnyedén szerződtethetnek nemzetközileg jegyzett edzőket, a fenti példák azt mutatják, hogy még létezik a hagyományos út is, vagyis az alsóbb osztályokból felmászni a létrán az élvonalig. Potter és a többiek sikerei pedig újra ráirányíthatják a figyelmet az alsóbb ligákra, amelyekben az elmúlt években szabályos őrségváltás történt: kikopni látszanak az olyan dinoszauruszok, mint Neil Warnock és Tony Pulis, és egyre több progresszív, modern felfogású edző kap lehetőséget, s azzal a többségük élni is tudott.

Lássuk, kik azok a feltörekvő edzők a Football League-ben, akikkel a legnagyobb eséllyel találkozhatunk az élvonalban? Tíz jelöltet választottunk ki.

NATHAN JONES (LUTON TOWN)

A Luton mindenkit megdöbbentett azzal, hogy legutóbb a Championship legolcsóbb keretével volt harcban végig a feljutásért, és ki tudja, mi történhetett volna a rájátszásban, ha nem sújtja Nathan Jones csapatát példátlan sérüléshullám. Így sem volt miért szégyenkeznie a walesi edzőnek, akinek ez már a második időszaka a klubnál. A most 49 éves Jones játékosként alsóbb osztályokban szerepelt, és belefért ebbe egy kis idő Spanyolországban is, ami állítása szerint nagy hatással volt rá.

Jones volt klubja, az akkor még másodosztályú Brighton edzői stábjában kezdett dolgozni visszavonulása után, hogy aztán 2016-ban a negyedosztályú Lutontól megkapja első vezetőedzői megbízatását.

A tönk széléről visszatérő csapatot előbb felvitte a harmadosztályba,

majd mikor már a Championshipet ostromolta az együttes, elfogadta a Stoke ajánlatát. Bár egy évet sem húzott ki a Stoke kispadján, Jones ragaszkodik hozzá, hogy edzői kiteljesedéséhez hozzátartozott ez a kudarc is. Két éve visszatért a Lutonhoz, melyet először bent tartott a Championshipben, a következő évben pedig már a középmezőnyben végzett, míg tavaly a rájátszásig jutott a társasággal.

Tény, hogy a Luton nem játszik közönségszórakoztató focit, de ehhez nincsenek is meg a megfelelő emberek a keretben, Jones pedig azt teszi, amit egy jó edzőnek kell: a keret adottságaihoz igazítja a játékmódot. Ráadásul a Stoke-nál töltött időszaknak köszönhetően rugalmasabb is lett a taktikai felfogása, képes változtatni, ha a helyzet úgy kívánja. Tavaly őt választották az év edzőjének a Championshipben, és ha továbbra is így lépdel előre a Lutonnal, akkor nagyon hamar az élvonalban találhatja magát, akár mostani klubjával, akár egy másik csapat kispadján.

ROB EDWARDS (WATFORD)

Bár játékosként pályára lépett néhányszor a Premier League-ben is, Rob Edwards aligha maradt meg sokak emlékezetében: a walesi válogatott középhátvéd pályafutása java részét alsóbb osztályú kluboknál töltötte. Miután 30 évesen visszavonult, a Wolverhampton ifjúsági csapatainál kezdett ezdősködni, majd lehúzott egy évet az ötödosztályú Telfordnál, különösebb eredmények nélkül. Dolgozott aztán az angol korosztályos válogatottak mellett  is, és onnan hozta el őt tavaly nyáron a Forest Green Rovers.

A zöld fociklubról szóló tavaszi cikkünkből már kiderülhetett, hogy ez jó döntés volt:

Edwards megmutatta, hogy már az angol negyedosztályban sem ritkaság a labdabirtoklásra épülő stílus, és kimondottan látványos támadójátékkal verte végig a mezőnyt. A Forest Green lőtte a legtöbb gólt a ligában, a 3-4-1-2-es felállással a legjobbat hozta ki a játékosaiból, és nem véletlenül választották az év edzőjének a ligában.

Ez pedig nem kerülte el a fiatal, brit szakvezetőt kereső Watford figyelmét sem, és Edwards a nyáron átült a Premier League-ből kiesett klub kispadjára.

Ez nem kicsit volt kockázatos lépés, hiszen a Lódarazsaknál érthetően egész más elvárásoknak kell megfelelnie, mint eddig, ráadásul a Watford olasz tulajdonosai hírhedten nem túl türelmesek az edzőkkel szemben. Edwards azonban jól kezdte a szezont, annak ellenére is, hogy legjobbjait eladták vagy jelenleg is tárgyalások folynak róluk. Ha megkapja a bizalmat, a még mindig csak 39 éves edző alkalmas lehet rá, hogy végre identitást adjon az évek óta céltalanul sodródó Watfordnak, és ez jó eséllyel azt eredményezheti, hogy jövő ilyenkor már a Premier League-csapatok szurkolói is megismerkedhetnek a nevével.

RYAN LOWE (PRESTON)

Bár az élvonalban sosem kapott lehetőséget, Ryan Lowe jól csengő név volt az alsóbb osztályokban, ahol számos csapatnál megfordult csatárként, közülük a Bury együttesénél három időszakot is eltöltött. Nem véletlen, hogy ez utóbbi klubnál kapta az első edzői megbízatását, és egyből fel is vitte a csapatot a League One-ba, ám ez volt a Bury történetének utolsó évada is egyben, mivel pénzügyi nehézségei miatt kizárták a klubot a Football League-ből. Lowe átült a Plymouth kispadjára, hogy rögtön őket is feljuttassa a negyedosztályból, azaz

edzői pályája első két idényét egyaránt feljutással zárta.

Ezt követően először „csak” bent tartotta a klubot a League One-ban, hogy aztán a következő évben valósággal lerohanják a mezőnyt: decemberben is a közvetlen élcsoportban állt a Plymouth, amikor Lowe elfogadta a másodosztályú Preston hívását. Az első hónapok ismerkedése után a mostani bajnokságnak Lowe már olyan csapattal vágott neki, amely tényleg az övé. Így aztán a Preston egyelőre öt forduló után veretlen a Championshipben: a képet árnyalja ugyanakkor, hogy ez négy (!) gól nélküli döntetlent és egy egygólos győzelmet jelent, azaz a klub hét ponttal és 1-0-s gólkülönbséggel áll a középmezőnyben.

Ez azonban vélhetően nem sokáig marad így, mert a 43 éves Lowe-t kifejezetten támadó szellemű edzőként tartják számon, és egyelőre nehéz is eldönteni, vajon egy gólerős csatár hiányzik-e a Preston keretéből, vagy csak a szerencse a befejezéseknél. A 3-1-4-2-es felállást minden klubjánál előszeretettel alkalmazó Lowe csapatai labdakihozatalra és labdabirtoklásra építenek, gyorsan képesek átmenni védekezésből támadásba, és fontos szerep jut a szárnyvédőknek, akiket jellemzően nem szélsőhátvédekből, hanem szélsőkből vagy támadó középpályásokból szokott átképezni. Lehet, hogy a Preston anyagi lehetőségeivel még Lowe sem tud csodát tenni, de sok erősebb klubnál figyelik kíváncsian, mire lesz képes az első teljes Championship-idényében.

NEIL CRITCHLEY

Kakukktojás a névsorban Neil Critchley, aki jelenleg másodedzőként dolgozik, de eddigi pályafutása abszolút alkalmassá teszi arra, hogy egyszer majd Premier League-csapat vezetőedzőjeként is láthassuk. A 43 éves szakember nevét elsősorban a Liverpool szurkolói ismerhetik, hiszen az aktív futballt 24 évesen abbahagyó Critchley éveket húzott le a klub utánpótláscsapatainál. Két éve aztán úgy döntött, itt az idő kipróbálnia magát a felnőttfociban is, és a Blackpoolhoz szerződött: az első évben felvitte őket a Championshipbe, a másodikban pedig a biztos középmezőnybe kormányozta az együttest, noha a klub a liga legszegényebbjei közé tartozik.

Ezért is sokkolta a klubot és a szurkolókat is, amikor az idei nyáron Critchley váratlanul lemondott, és az Aston Villához szerződött Steven Gerrard segítőjének.

Vezetőedzőként ugyanis rendkívül sikeres volt, legyen szó akár a letámadásos, sok futásra építő taktika alkalmazásáról, esetleg a döntően alsóbb osztályú klubokból hozott, vagy éppen fiatal játékosok képességeinek fejlesztéséről. Critchley nyilvánvalóan továbbra is keresett név marad, és ki tudja, ha Gerrard vezetőedzősége továbbra is ilyen nyögvenyelősen alakul a Villánál, nem jut-e eszébe a vezetőségnek a másodedző?

És ha már itt tartunk, említsük meg Critchley elődjét, Michael Beale-t, akit sokan Gerrard agyának tartottak, legalábbis ő felelt a taktikáért, mind a Rangersnél, mind pedig a Villánál. Beale az egyik legelismertebb szakembernek számított a másodedzők között, és nem volt meglepő, hogy az idén ő is vezetőedzőként mutatkozott be a QPR kispadján. Érdemes tehát figyelni a londoniak eredményeit is, hiszen nyilvánvalóan több élvonalbeli klub ugyanezt teszi.

MARK ROBINS (COVENTRY)

Ha Critchley-t kakukktojásnak neveztük, akkor a névsor messze legidősebb tagja, Mark Robins fokozottan az, hiszen rá még játékosként is emlékezhetnek az idősebb Manchester United-szurkolók. Pláne, mert ő volt az, akinek a legenda szerint Alex Ferguson egyenesen azt köszönhette, hogy nem rúgták ki, miután Robins góljával verték meg az FA Kupában a Nottingham Forestet, amikor Ferguson különösen nehéz időszakon ment keresztül. A nagy csatártehetségnek tartott Robins aztán mégsem tudott gyökeret verni a Unitednél, de még lehúzott néhány szezont a Premier League-ben a Norwich és a Leicester színeiben, mielőtt elnyelték volna az alsóbb osztályok.

Robins aztán edzősködni kezdett, és biztatóan indult, ám idővel egy lett a Football League bejáratott nevei közül, jöttek-mentek az új munkahelyek, és

félő volt, hogy az edzői karrierje a játékos-pályafutását követve lassacskán beleáll a földbe.

Szerencsére nem így történt: 2017 tavaszán Robins visszatért Coventrybe, ahol egyszer már sikeresen dolgozott, ezúttal azonban bőven túllépte azt a fél évet, amennyit először töltött a csapatnál. A szebb napokat is látott klub a negyedosztályban vesztegelt, amikor Robins átvette, ma pedig már biztos középcsapat a Championshipben.

Ami a méltatói szerint különösen figyelemre méltó benne, az az, hogy lépésről lépésre át tudta formálni a csapata játékát, mindig az adott ligához és a keret játékerejéhez igazítva azt. Így a kezdetben kontratámadásokra építő, direkt focit játszó Coventry is mind progresszívabb lett, ma pedig már magasan presszingelő, jól összerakott, korszerű stílusban futballozó csapat.

Sajnos a Coventry elképesztő stadionproblémái miatt az idén a csapat hazai meccsei elmaradtak (a létesítmény ugyanis nem a klub tulajdonában van, az azt használó rögbicsapat pedig tönkretette a gyepszőnyeget), ezért egyelőre nem láthatjuk, hol tart most az együttes a fejlődésben. De ha végre sikerül rendbe rakni a gyepet, akkor könnyen lehet, hogy már a rájátszást jelentő helyezések valamelyikét is célba veheti a tudatosan építkező csapat.

LEAM RICHARDSON (WIGAN)

Az egyik legváratlanabb edzői sikertörténet ezé a rendkívül intelligens és sokoldalú szakemberé, akinek fizioterapeuta végzettsége is van, sőt szociális munkásnak is tanult, miközben természetesen az összes szükséges tanfolyamot elvégezte az edzősködéshez. Leam Richardson e cikk több más szereplőjéhez hasonlóan alsóbb osztályokban játszotta végig a karrierjét, és végül utolsó klubjánál, az Accrington Stanley-nél kezdett edzősködni először másodedzőként, majd Paul Cook távozása után tíz éve vezetőedzőnek is kinevezték.

Egy szezon után azonban inkább követte Cookot, akivel három további klubnál alkottak hatékonyan működő kettőst, ám a Wigan lett a duó végállomása: Cook távozott a katasztrofális pénzügyi helyzetbe sodródó klubtól az Ipswich kedvéért, Richardson azonban maradt, és bent tartotta a pontlevonással is büntetett csapatot a harmadosztályban.

A következő évre aztán a tulajdonosváltás rendezte a Wigan helyzetét, de még ezzel együtt sem emlegették a klubot a feljutásra esélyesek között. De Richardson mindenkire rácáfolva egészen remek csapatot rakott össze, amely megnyerte a League One-t, miközben volt mentorát, Paul Cookot szezon közben menesztették a gyengén szereplő Ipswichtől. Ettől kezdve már egyáltalán nem volt kérdés, hogy Richardson alkalmas-e vezetőedzőnek, olyannyira nem, hogy az év edzőjének választották a ligában.

Richardson inkább a pszichológus trénerek közé tartozik,

azaz nem a merész taktikai újításai hozták el a sikert, hanem ki tudta hozni a maximumot a játékosaiból, akikben egyfajta „ostromlott vár”-mentalitást sikerült kialakítania. A Wigan fő fegyvere tehát a megbonthatatlan csapategység. Nem is igazoltak a nyáron sok új játékost, a Championshipben mégis jól szerepel a csapat, olyannyira, hogy egyelőre veretlen a másodosztályban.

IAN EVATT (BOLTON)

Akik emlékeznek a Blackpool egyetlen közönségszórakoztató idényére a Premier League-ben, azoknak vélhetően beugrik Charlie Adam, DJ Campbell vagy éppen a menedzser, Ian Holloway neve, de Ian Evatt már nem biztos, hogy a felidézettek között lesz. Pedig ő is a csapat tagja volt, olyannyira, hogy a középhátvéd volt az egyetlen Blackpool-játékos, aki a szezon összes meccsén szerepelt, csak éppen a hatékony és sallangmentes védőmunka kevesekben ragad meg.

Ehhez képest az edző Ian Evatt csapatait élmény nézni, hiszen a megalkuvás nélküli támadófutball híve, ráadásul stílusos focit játszat velük.

Első klubja az akkor ötödosztályú Barrow volt, ahol meghonosította a labdabirtoklásra épülő támadójátékot, a csapata pedig meg is kapta a Barrowcelona becenevet.

Miután Evattnak köszönhetően a Barrow története során először jutott fel a Football League-be (amit ugyebár a Championship, a League One és Two 72 klubja alkot), átszerződött a nagy múltú, de akkor épp a negyedosztályban senyvedő Boltonhoz, melyet elsőre visszavitt a harmadosztályba, legutóbb pedig egyből az elismerésre méltó kilencedik hellyel mutatkozott be a League One-ban.

A Bolton rém szórakoztató meccseket játszik, és különösen az előző szezon második felében lendült formába. Az idén már a feljutás, vagy legalábbis a rájátszást jelentő első hat hely valamelyike a cél, és mivel a csapatot sikerült együtt tartani, ez nem is elképzelhetetlen – ha csak a 41 éves edzőjük nem kap szezon közben visszautasíthatatlan ajánlatot a Championshipből.

MARK BONNER (CAMBRIDGE)

Az egycsapatos edzőket lehetőség szerint igyekeztünk kerülni ebben az összeállításban, hiszen többükről kiderült, hogy egy bizonyos klubban jól tudtak dolgozni, de attól a háttértől megfosztva már képtelenek voltak ugyanezt a teljesítményt nyújtani. Mark Bonner esetében mégis kivételt kell tennünk, mert az ő pályája tényleg kivételes: ő soha nem volt profi futballista, viszont gyerekkora óta a Cambridge United szurkolója, és egészen fiatalon kezdett dolgozni a klubnál, ahol először a kilencévesek korosztályát edzette.

Miután másfél évtizeden át különféle pozíciókban dolgozott a klub akadémiáján, 2018-ban a negyedosztályú nagycsapat edzői stábjába került, és végül úgy vezetett az útja a vezetőedzőséghez, hogy először csak átmenetileg irányította a csapatot, majd miután ez jól működött, ő lett a főnök.

Bonner első teljes idényében aztán felvitte a Cambridge-et a League One-ba, a következőben pedig probléma nélkül bent is tartotta a kiscsapatnak számító klubot. A még mindig csak 36 éves Bonner egyébként nem az a klasszikus presszingelő, progresszív edző, mint a felsoroltak közül sokan, viszont egy

igen kevés pénzből összerakott csapatot működtet rendkívül hatékonyan.

Mivel Bonner tizenhét éves kora óta a Cambridge-nél dolgozik valamilyen minőségben, nehéz megtippelni, alkalmas lehet-e arra, hogy számára ismeretlen közegben is leüljön a kispadra. De már eddig is kivételes, amit elért, ezért miért utasítanánk el csípőből az ötletet, hogy egyszer, mondjuk, egy nagyobb klubnál lássuk viszont? Pláne, hogy egy interjúban profin úgy nyilatkozott: „Már nem szurkoló vagyok…”

KIERAN MCKENNA (IPSWICH)

Nem lett profi futballista Kieran McKennából sem, bár erről egy súlyos csípősérülés tehetett: a Tottenham utánpótláscsapatában és az északír korosztályos válogatottakban is játszó középpályás 23 éves volt, amikor több műtét után meghozta a döntést a visszavonulásról. McKenna rögtön elhelyezkedett a Spurs akadémiáján, majd az U18-as csapatnál végzett kiváló munkája láttán elcsábította a Manchester United.

Ott ugyanebben a szerepkörben folytatta, majd

bekerült José Mourinho stábjába, és a helyét megtartotta Solskjaer meg Rangnick alatt is,

végül tavaly decemberben igent mondott az Ipswich Town hívására. McKenna feladata kimondatlanul is az, hogy juttassa vissza a szebb napokat látott klubot a Championshipbe, de ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Először a csapat védekezését kellett stabilizálnia, és ez sikerült is: az Ipswich masszívabb, nehezebben legyőzhető együttes lett, amely a gyenge rajt után a középmezőnyben végzett.

Most viszont már nincsenek kifogások, eredményeket várnak tőle, és az eddig lejátszott meccsek alapján nem is alaptalanul: az Ipswich ott van az élmezőnyben. A még mindig csak 36 éves McKenna nagyon alapos, felkészült edző hírében áll, és minden adott ahhoz, hogy a következő idényben egy osztállyal feljebb lépjen – ott pedig már bármi lehet.

LIAM MANNING (MILTON KEYNES DONS)

A nyáron az övé volt az egyik legtöbbet forgó név, több másodosztályú csapattal is hírbe hozták, de végül maradt a Milton Keynes Donsnál. Liam Manning nem véletlenül az egyik legkeresettebb edző a Football League-ben, legutóbb ugyanis mindenkit meglepve végig versenyben volt a csapatával a Championshipbe jutásért, de végül – egyetlen ponttal lemaradva a feljutásról – meg kellett elégednie a rájátszással, ahol aztán a rutinosabb Wycombe az együttes útját állta.

Manning játékosként nem alkotott maradandót, csupa non-league klubnál játszott, sőt még Izlandon is megfordult, majd fiatalon visszavonult, hogy az edzősködésnek szentelhesse az idejét.

Az Ipswich akadémiáján kezdte, a West Ham korosztályos csapatainál folytatta a karrierjét (többek között Declan Rice edzője is volt), majd rövid időt töltött Amerikában, a New York City FC akadémiáján is. Első edzői munkáját a belga másodosztályú Lommel csapatánál kapta, ahol jól teljesített, annyira, hogy felfigyelt rá a League One-ban szereplő MK Dons.

Annak ellenére, hogy a szezon indulása után érkezett, gyorsan felvette a tempót, és a Dons villámrajttal lepte meg a ligát. Manning csapata letámadásos, korszerű támadófocit játszott, fiatal játékosokkal, és nem véletlen, hogy érdeklődni kezdtek iránta. Ő viszont annak ellenére is maradt, hogy a klub elveszítette a legjobbjait, és láthatóan még idő kell ahhoz, hogy az átalakult keret felvegye a tempót: a Dons gyászosan rajtolt az új idényben; egyelőre öt meccs után kieső helyen áll. De még semmi nincs veszve, és az igazán jó edzők ismérve az is, hogy úrrá lesznek a válságos időszakon, tehát most válik el: tényleg érdemes-e megjegyezni Liam Manning nevét?