Bár messze még az idény vége, nem túlzás megállapítani, hogy döcögősen indult a korábbi klasszis angol futballisták edzői pályája a Premier League-ben: Frank Lampard – aki egyszer már elbukott a Chelsea-nél – nagy nehezen bent tartotta az Evertont, de már most látszik, hogy mostani szezonja sem lesz könnyű, míg Steven Gerrard annak idején bár biztatóan kezdett az Aston Villánál, már az előző idényt is pocsék formában fejezte be a csapata, és hiába költött rengeteg pénzt erősítésre a nyáron, egyelőre a tavaszi formát sikerült átmenteni. Ebbe a sorba tartozik Scott Parker, akinek csapata, a Bournemouth az első három forduló alatt nem tudta meggyőzni a fogadóirodákat arról, hogy ne őket tartsák a legesélyesebbnek a kiesésre.
Eddie Howe alig 31 évesen kezdte edzői karrierjét az akkor negyedosztályú Bournemouth kispadján, onnan verekedte fel magát csapatával együtt az első osztályba, ahol most egy másik csapat, a Newcastle edzőjeként is bizonyít. Graham Potter szintén nem futott be komoly pályát játékosként, ám ma már a legígéretesebb angol edzőnek tartják: először a svéd Östersundnál szerzett nevet, majd a másodosztályú Swansea érintésével jutott el a Brighton kispadjáig, amely annak ellenére is stílusos és eredményes futballt játszik, hogy a nyáron például két erősségét is elveszítette. Steve Cooperről pedig már korábban megírtuk, milyen elképesztő edzői teljesítménnyel juttatta fel tavaly a Nottingham Forestet.
Bár a Premier League-be évtizedek óta áramló pénz következtében még a kiesőjelölt klubok is könnyedén szerződtethetnek nemzetközileg jegyzett edzőket, a fenti példák azt mutatják, hogy még létezik a hagyományos út is, vagyis az alsóbb osztályokból felmászni a létrán az élvonalig. Potter és a többiek sikerei pedig újra ráirányíthatják a figyelmet az alsóbb ligákra, amelyekben az elmúlt években szabályos őrségváltás történt: kikopni látszanak az olyan dinoszauruszok, mint Neil Warnock és Tony Pulis, és egyre több progresszív, modern felfogású edző kap lehetőséget, s azzal a többségük élni is tudott.
Lássuk, kik azok a feltörekvő edzők a Football League-ben, akikkel a legnagyobb eséllyel találkozhatunk az élvonalban? Tíz jelöltet választottunk ki.
NATHAN JONES (LUTON TOWN)
A Luton mindenkit megdöbbentett azzal, hogy legutóbb a Championship legolcsóbb keretével volt harcban végig a feljutásért, és ki tudja, mi történhetett volna a rájátszásban, ha nem sújtja Nathan Jones csapatát példátlan sérüléshullám. Így sem volt miért szégyenkeznie a walesi edzőnek, akinek ez már a második időszaka a klubnál. A most 49 éves Jones játékosként alsóbb osztályokban szerepelt, és belefért ebbe egy kis idő Spanyolországban is, ami állítása szerint nagy hatással volt rá.
Jones volt klubja, az akkor még másodosztályú Brighton edzői stábjában kezdett dolgozni visszavonulása után, hogy aztán 2016-ban a negyedosztályú Lutontól megkapja első vezetőedzői megbízatását.
majd mikor már a Championshipet ostromolta az együttes, elfogadta a Stoke ajánlatát. Bár egy évet sem húzott ki a Stoke kispadján, Jones ragaszkodik hozzá, hogy edzői kiteljesedéséhez hozzátartozott ez a kudarc is. Két éve visszatért a Lutonhoz, melyet először bent tartott a Championshipben, a következő évben pedig már a középmezőnyben végzett, míg tavaly a rájátszásig jutott a társasággal.
Tény, hogy a Luton nem játszik közönségszórakoztató focit, de ehhez nincsenek is meg a megfelelő emberek a keretben, Jones pedig azt teszi, amit egy jó edzőnek kell: a keret adottságaihoz igazítja a játékmódot. Ráadásul a Stoke-nál töltött időszaknak köszönhetően rugalmasabb is lett a taktikai felfogása, képes változtatni, ha a helyzet úgy kívánja. Tavaly őt választották az év edzőjének a Championshipben, és ha továbbra is így lépdel előre a Lutonnal, akkor nagyon hamar az élvonalban találhatja magát, akár mostani klubjával, akár egy másik csapat kispadján.
ROB EDWARDS (WATFORD)
Bár játékosként pályára lépett néhányszor a Premier League-ben is, Rob Edwards aligha maradt meg sokak emlékezetében: a walesi válogatott középhátvéd pályafutása java részét alsóbb osztályú kluboknál töltötte. Miután 30 évesen visszavonult, a Wolverhampton ifjúsági csapatainál kezdett ezdősködni, majd lehúzott egy évet az ötödosztályú Telfordnál, különösebb eredmények nélkül. Dolgozott aztán az angol korosztályos válogatottak mellett is, és onnan hozta el őt tavaly nyáron a Forest Green Rovers.
A zöld fociklubról szóló tavaszi cikkünkből már kiderülhetett, hogy ez jó döntés volt:
Edwards megmutatta, hogy már az angol negyedosztályban sem ritkaság a labdabirtoklásra épülő stílus, és kimondottan látványos támadójátékkal verte végig a mezőnyt. A Forest Green lőtte a legtöbb gólt a ligában, a 3-4-1-2-es felállással a legjobbat hozta ki a játékosaiból, és nem véletlenül választották az év edzőjének a ligában.
Ez pedig nem kerülte el a fiatal, brit szakvezetőt kereső Watford figyelmét sem, és Edwards a nyáron átült a Premier League-ből kiesett klub kispadjára.
Ez nem kicsit volt kockázatos lépés, hiszen a Lódarazsaknál érthetően egész más elvárásoknak kell megfelelnie, mint eddig, ráadásul a Watford olasz tulajdonosai hírhedten nem túl türelmesek az edzőkkel szemben. Edwards azonban jól kezdte a szezont, annak ellenére is, hogy legjobbjait eladták vagy jelenleg is tárgyalások folynak róluk. Ha megkapja a bizalmat, a még mindig csak 39 éves edző alkalmas lehet rá, hogy végre identitást adjon az évek óta céltalanul sodródó Watfordnak, és ez jó eséllyel azt eredményezheti, hogy jövő ilyenkor már a Premier League-csapatok szurkolói is megismerkedhetnek a nevével.
