Championship: edzőzsenik és kölcsönjátékosok ellensúlyozhatják a Premier League-ből lecsorgó milliókat

Az utóbbi évek a Championshipet a Premier League-től elválasztó szakadék mélyüléséről szóltak. Egyre nehezebb felvenni a versenyt az élvonalból kieső klubokat még további három évig támogató parachute money („ejtőernyőpénz”) intézményével, ezért az az izgalom és kiszámíthatatlanság, amely sokáig jellemezte az angol másodvonalat, a még alsóbb osztályokba költözött.

Ezt a jelenséget ráadásul a Covid-járvány csak tovább súlyosbította, az alsóbb osztályú klubok nagy része még nem heverte ki a járvány okozta anyagi megrázkódtatást.

A most induló évad azonban hosszú évek után először nyitottabb versenyt hozhat, ugyanis a három Premier League-kieső kevésbé tűnik meggyőzőnek.

Emellett további tényezők erősíthetik a többi csapatot: kiemelkedő edzőegyéniségek is dolgoznak a Championship kevésbé pénzes csapatainál, miközben komolyabb szerep jut az élvonalból érkező kölcsönjátékosoknak is, és egyre több klub ébred rá, hogy egy hatékony, találékony igazoláspolitikára épülő működési modell (lásd: Brentford) is ellensúlyozhatja a vetélytársak anyagi fölényét.

A Nottingham Forest elmúlt idénye kiváló példa mindháromra: Steve Cooper szeptemberben vette át a tökutolsó helyen veszteglő csapatot, ám az új stratégia alapján összerakott keret minimális változtatásokkal és a megfelelő edzővel képes volt a többiek nyomába eredni. Abban pedig, hogy a Forest végül kivívta a feljutást a Premier League-be, kulcsszerepet játszottak a kölcsönjátékosok, akik közül öt is pályára lépett a rájátszás döntőjében a Huddersfield ellen. Ennek megfelelően most is nagy szerepük lehet a kölcsönjátékosoknak, és láthatóan több klub is azzal kalkulálva tartogatja az üres helyeket a keretében, hogy augusztusban még feltölti azokat rövidtávú igazolásokkal. Ez utóbbiak tehát még némiképp módosíthatnak az erőviszonyokon, mint ahogyan egyébként is lesz még mozgás az átigazolási időszakból hátralévő egy hónapban. De azért vannak trendek, amelyek így is jól látszanak.

A nagyok nem is olyan nagyok

Először is: a három kieső csapat egyáltalán nincs olyan jó húsban, mint a korábbi idényekben azt megszokhattuk tőlük. Félreértés ne essék, tisztán a játékerőt nézve még mindig kiemelkedik a mezőnyből mindhárom, ám strukturális problémák hátráltatnak közülük minimum kettőt, és még a harmadik, a Norwich sem tűnik olyan kicsattanóan egészségesnek, mint, mondjuk, két évvel ezelőtt, amikor aztán gond nélkül végig is robogott a mezőnyön. Ráadásul a Norwich csak a Fulhamhez mérhetően gyakorlott jojó-klub: az elmúlt négy évben fel, le, fel, le volt az irány, ezért sokan gondolhatják úgy: a Kanárik újra kivívják a feljutást. És miért is ne? Dean Smith személyében van egy edzőjük, aki jól ismeri a ligát, és sikerült megtartaniuk a klasszisaikat is: a gólzsák Teemu Pukki mellett a jobbhátvéd Max Aarons is maradni látszik, akárcsak a többi kulcsember.

Csakhogy a tavaly nyári elhibázott igazoláspolitika most üthet vissza, a seregnyi súlytalan játékossal feltöltött keret nem sok manőverezési lehetőséget enged, láthatóan maradt is még ballaszt a klubnál, akire nem sikerült vevőt találni. A maradék pénzt pedig egyetlen játékosra költötték: egy brazil középpályásra, Gabriel Sarára, aki lehet, hogy nagy tehetség, de ez az első európai klubja, ráadásul sérülés is nehezíti a beilleszkedését. A másik igazolás, a Newcastle-tól érkező, tapasztalt védekező középpályás, Isaac Hayden hiába tűnik nagy fogásnak, a Norwichnak még kicsit fel kéne ráznia a keretet. A várható bukkanók ellenére a Kanárik továbbra is esélyesnek látszanak a feljutásra – hogy aztán majd vélhetően újra egyből kiessenek.

A Watford esete már cifrább:

a totálisan félremenedzselt klub tavaly nevetségessé tette magát az egymást követő edzőcserékkel, és az olasz tulajdonosok egyébként is mintha kiskereskedést irányítottak volna, nem pedig futballklubot. Ezért sem volt váratlan, hogy még Ranieri és Hodgson sem tudott mit kezdeni ezzel a koncepció nélkül összelapátolt, szedett-vedett bandával, amely simán ki is esett. Most úgy tűnhetett, a Pozzo család észhez tér, és stratégiát vált, ugyanis egy fiatal, a Football League-ben jól teljesítő edzőt szerződtetett Rob Edwards személyében, aki a Forest Green Rovers kispadját hagyta ott a Lódarazsak kedvéért, és külön kiemelték, hogy a fiatal játékosok beépítésében is számítanak a szakértelmére.

Csakhogy a játékoskeretben semmi nyoma a szemléletváltásnak, aminek az is oka lehet, hogy nem sikerült elpasszolni a legtöbbet keresőket, ezért nem volt nagy mozgás a nyáron a Watfordnál – egyelőre Ismaila Sarr és a gólzsák Emmanuel Dennis is maradt, bár legalább egyikük vélhetően távozik augusztus végéig. Lehet azonban bármilyen szuper edző Edwards, a jelenlegi keret nem feltétlenül alkalmas az általa favorizált, progresszívabb futballra, és beszélhetnek bármit Pozzóék türelemről, senki nem hiszi, hogy elnéznék edzőjüknek, ha belátható időn belül nem formálja ütőképes csapattá ezt a keretet. Jó játékosok azért maradtak a Watfordnál, de mint tudjuk, ez önmagában nem elég, főleg, ha egy edzőnek saját elképzelése van arról, mit is akar játszatni a csapatával.

Végül itt van a Burnley, amely hat év után esett ki az élvonalból, és amely – bátor döntéssel – szintén egy tapasztalatlan edzőnek szavazott bizalmat Vincent Kompany személyében. Az egykori világklasszis hátvéd mellett szólt nyilván a kapcsolati hálója is, így érkeztek már játékosok a Manchester Citytől, és az edzőtől egyértelműen azt várják, sokkal fiatalabb és modernebb szemléletű csapatot építsen a Burnleyből. Ez nyilván jogos igény, hiszen Sean Dyche együttese rém konzervatív stílust játszott, jellemzően idősebb játékosokra építve, és ez működött is, egészen addig, amíg tavaly végül le nem estek a kerekek.

Csakhogy a Burnley új amerikai tulajdonosai az egyik első lépésükkel sikeresen eladósították a klubot,

amely kétségbeesetten tette pénzzé az értékeit a nyáron. Eladták a csapat legbiztosabb pontjait, így a kapus Nick Pope-ot és az összeszokott Tarkowski, Mee kettőst a védelem közepéről, de a névsor korántsem teljes, sőt még várhatók további távozók is. Így hiába érkeztek biztató igazolások – mint például a League One tavalyi idényének kimagasló egyénisége, a támadó Scott Twine az MK Donstól –, a csapatot tényleg újjá kell építeni, ráadásul éppen a szilárd védelme tűnt el, amit a legnehezebb pótolni. A stílusváltás amúgy is hosszabb idővel jár, és mire a tankhajó irányt vált, lehet, hogy ez a szezon már el is ment.

Akik már tavaly is a küszöbön toporogtak

Amint arról már többször írtunk, az „ejtőernyőpénz” azokat a klubokat is segíti (habár jóval kisebb mértékben), amelyek a kiesés után még egy vagy két évvel is a Championshipben vesztegelnek. Közülük a Sheffield United látszik jelenleg a legmasszívabbnak. Persze az igazi próbatétel az lesz, hogy Paul Heckingbottom képes-e tartani azt a lendületet, amelyet azután kapott a csapat, hogy szezon közben átvette a mezőny alsó felében bénázó Pengéket. Végül ez a lendület a playoffig repítette a társaságot, amely végül csak tizenegyesekkel maradt alul a Nottingham Foresttel szemben, és az első meccsen látszott: a Forest jóval előrébb tart a csapatépítésben.

A jó hír a sheffieldi csapat számára az, hogy a Wolveshoz visszatérő Morgan Gibbs-White-on kívül nem veszített kulcsembert, így valószínűleg a fél Európával hírbe hozott Sander Berge is marad. Az érkezők között viszont akadnak jó találatok is; a legutóbb a Blackburnnel már bizonyító szélső, Reda Khadra, vagy a Manchester City középpályása, a Khadrához hasonlóan kölcsönbe érkező Tommy Doyle is nagy tehetség. De ha már tehetség, a Pengéknek megvannak a saját fiataljaik is, akik közül a csatár Daniel Jebbison a nyáron U19-es Eb-t is nyert Angliával. Ráadásul még Ciaran Clark meg a bosnyák válogatott Anel Ahmedhodzic is megérkezett a védelembe, amely vélhetően továbbra is szilárd marad, úgyhogy ha valamivel, akkor inkább a góllövéssel lehetnek problémák.

A West Bromwich helyzete már nehezebb, köszönhetően a kínai tulajdonosoknak, akik hibát hibára halmozva tették Championship-középcsapattá a korábban stabil Premier League-résztvevő klubot.

Bár Steve Bruce csak a szezon közepén érkezett, neki is megvolt a maga része a gyatra tavalyi szereplésben, és mondjuk úgy, hogy a veterán vezetőedző egyáltalán nem népszerű a szurkolók körében. Végre azonban az igazolásokra nem lehet panasz, hiszen elhoztak a liga legkeresettebb játékosai közül kettőt, bár fizetni egyikükért se kellett: az irányító John Swift a Reading, a támadó Jed Wallace pedig a Millwall sztárja volt eddig, és visszatért a középpályára a török válogatott Okay Yokuslu is, szintén ingyenes igazolásként. A keret azonban így is vékony, egy-két sérülés már nehéz helyzetbe hozná a csapatot, amely erősen rá van utalva az egyetlen gólerős csatárra, Daryl Dike-ra, aki tavaly alig játszott a sérülése miatt. Egyébként is a szurkolói közhangulat könnyen Bruce ellen fordulhat, ezért különösen nagy lesz a nyomás a West Bromon.

A legutóbb a playoffba jutott csapatok közül a Luton tűnik most erősebbnek: a tavassszal, ugye, bejárta a magyar sajtót is a felismerés, hogy Nathan Jones csapata mindössze másfél millió fontba került (ami persze csalóka szám, hiszen az ingyen érkező játékosoknak is kell fizetést adni, néha nem is keveset). Az idén azonban a Luton fokozatot váltott, és ha nem is kezdte szórni a milliókat, magához képest látványos erősítésbe kezdett: érkezett többek között a Barnsley teljes csatársora (ez két ember ugyan, de manapság már ez is szokatlan húzás), és a beteljesületlen ígéretnek tartott középpályás, Luke Freeman. Kellett is a keretfeltöltés, mert a Luton tavaly pont a sorozatos sérülések miatt fogyott el a szezon végére. Kérdés, Jones hasonló fordulatszámon tud-e pörögni, mint legutóbb, bár most már ez nem is lenne akkora meglepetés.

A Huddersfield viszont nincs ennyire jó helyzetben, hiszen a felkészülés kellős közepén felállt a kispadról a sikeredző, Carlos Corberán. Noha a Huddersfield azon klubok közé tartozik, amelyben jól működő, hatékony rendszer felel a játékospolitikáért meg a működésért, és Leigh Bromby, a szakmai igazgató gyorsan jelezte is, hogy a rendszer a fontos, nem az egyén, ráadásul belülről jött az utód, Danny Schofield személyében. Neki azonban nehéz dolga lesz, hiszen meggyengült a Terrierek tavaly oly jól szereplő csapata: a kölcsönjátékosokon kívül elvesztették a gárda két oszlopát, a Foresthez távozó Harry Toffolót és Lewis O’Brient is. És jött ugyan néhány ígéret, köztük az alsóbb osztályok egyik legnagyobb reménységének tartott Jack Rudoni a Wimbledontól, Brombynak jó pár kölcsönjátékost vagy hasonló tehetséget le kell még akasztania ahhoz, hogy a Terrierek versenyképesek legyenek most is.

Akik jobbak lehetnek, mint legutóbb

Azok közül, akik nem mostanában járták meg a Premier League-et, és tavaly nem jutottak az első hatba, több csapatnak is esélye lehet a jó szereplésre. Először is a Middlesbrough tartozik ebbe a körbe. Az együttes régóta hiába próbál visszajutni, de most végre összejöhet a siker. Az optimizmus fő oka az edző, Chris Wilder személye, aki néhány éve a Sheffield Uniteddel borította fel a papírformát, és az ő felfutó középhátvédekre épülő, háromvédős játékrendszere volt a szakértők kedvenc témája. Most a Borónál újrázhat, mivel legutóbb még szezon közben érkezve is látható volt a fejlődés, ez pedig már száz százalékig az ő csapata. Még úgy is, hogy a Boro kerete igen sovány, és a klubvezetésnek mozgalmas augusztusa lesz, ha például gólerős csatárokat akar hozni, mert abból nincs sok jelenleg. A Wilder rendszerében legalább ilyen fontos szárnyvédők viszont már megvannak, és az idén a Wolvestól kölcsönbe érkező Ryan Giles kulcsszerepet játszhat a bal szélen. Darragh Lenihan (volt Blackburn) személyében a liga egyik legmegbízhatóbb középhátvédje is náluk van már, és ugyan a saját nevelésű középpályás Marcus Taverniert nem kevés pénzért eladták, az érte és Djed Spence-ért befolyó pénzből még lehet építkezni a nyár végén. Ha ezt okosan használják fel,

a Boro tényleg nagyot mehet.

Amióta Gary Rowett ül a kispadon, a Millwall mindig ott van a középmezőnyben, nem messze a rájátszást jelentő hatodik helyezéstől, de eddig valami rendre hiányzott. Bár most elveszítették koronaékszerüket, Jed Wallace-t, a helyére érkező, holland Zian Flemming több mint megfelelő helyettesnek tűnik. Két leedsi kölcsönjátékos, Charlie Cresswell és Jamie Shackleton segít a további távozók pótlásában, és a stabil védelem mellett a középpálya is erősödött a Hullból érkező George Honeyman révén. Látványosan ezúttal sem fognak majd játszani, de a Millwall célfocija most végre komoly eredményt is hozhat.

Nem váltott radikálisan irányt a Queens Park Rangers sem, amelyből Mark Warburton ugyan jó csapatot rakott össze az előző évadban, csak a vége nem sikerült. Ám lehet, hogy az utód végre a pontot is fel tudja tenni az i-re: Michael Beale eddig Steven Gerrard másodedzője volt (sokak szerint ő volt az Agy, aki a taktikáért felelt), és ugyanúgy fiatalokra épülő, támadófocit játszó csapatot ígér, mint az elődje. A QPR nem is gyengült, a sztárjait (Ilias Chair, Chris Willock) sikerült megtartania, a védelembe leigazolták Jake Clarke-Saltert a Chelsea-től, elöl pedig a kölcsönjátékos Tyler Roberts bizonyulhat nagy fogásnak. Bár még minimális finomhangolásra szükség lehet, ez a csapat végre átlépheti a saját árnyékát.

Szintén kevés hiányzott a bravúrhoz a Coventrynek, amelynek kispadján Mark Robins öt és fél éve ül, s ez ritka stabilitást jelent manapság. Robins a negyedosztályban vette át az Égszínkékeket, most pedig már korszerű, letámadásra épülő focit játszó csapata van, amely akár meglepetést is okozhat. Főleg, hogy a legjobbjait egyelőre meg tudta őrizni: maradt a svéd gólzsák, Viktor Gyökeres, a technikás Gustavo Hamer és a támadó középpályás, Callum O’Hare, noha mindhárom játékos iránt élénk az érdeklődés. A Coventry ingyen- és kölcsönigazolásokkal erősített – a friss U19-es Európa-bajnok Callum Doyle is megjött a védelembe a Manchester Citytől –, így Robins most akár az első hatba is belopakodhat.

Sokan várnak jó szereplést a Swansea-tól. Tavaly Russell Martin két perccel a nyitóforduló előtt esett be az ajtón a csapathoz, most azonban volt ideje összerakni a gárdát a felemás első évada után. Ráadásul a Hattyúk is meg tudták őrizni a leggólerősebb játékosukat, Joel Piroe-t, még ha Flynn Downest el is adták a West Hamnek. A szokás szerint sokpasszos, kontinentális focit játszó Swansea-hoz visszatért a régi sikercsapat tagja, Joe Allen, és sokat várnak a tehetséges védőtől, az MK Donstól érkező Harry Darlingtól. Végül meglepetést okozhat még a Preston is, melynek élén Ryan Lowe-nak szintén ez volt az első teljes felkészülése, amit végigcsinálhatott a csapatával, melyet kölcsönjátékosokkal erősített meg a nyáron. Bár a Villa csatárát, a tavaly remekül szereplő Cameron Archert nem sikerült visszacsábítani, a helyére igazolt Troy Parrott is nagy ígéret, az egyik legtehetségesebb angol edzőnek tartott Lowe pedig kihozhatja belőle is a maximumot.

És akiknek hosszú lehet a szezon

És akkor jöjjenek azok a klubok, amelyeknek különféle okok miatt kevesebb okuk van az optimizmusra. Igaz, a Hulltól sokan várnak jó szereplést, legalább annyi esély van az igazi katasztrófára is. A csapat ugyanis egy török médiavállalkozó, Acun Ilicali tulajdonába került, aki az üzbég bajnokságból érkező Sota Arveladzét nevezte ki vezetőedzőnek, és az egykori grúz válogatott játékos egyelőre nem igazolta, indokolja-e bármi a pozícióját. A Hull azóta eladta legjobb játékosát, Keane Lewis-Pottert a Brentfordnak, és jókora bevásárlásba kezdett (leginkább a török bajnokságból), miközben érkezett a tavaly a Fulhamet erősítő Jean-Michel Seri is, illetve a válogatott Ozan Tufan. Meglátjuk…, de azért ennél még akkor is több kell, ha Ilicali pénzszórással akarja elérni a célját.

Nincsenek rossz nevek a Stoke-nál sem, ám egyre kevésbé van okunk elhinni, hogy bármit is elér majd Michael O’Neill-lel a kispadon. A fiatal kölcsönigazolásokban és veterán védőkben bízó edzőnek alighanem a mostani az utolsó alkalom, hogy megmutassa, ő a megfelelő ember a kispadra, de ehhez valami következetes futballfilozófia sem ártana. A Stoke mellett szól viszont, hogy leigazolták a Championship egyik legmegbízhatóbb góllövőjét, Dwight Gayle-t. A Bristol City és a Cardiff helyzete hasonlónak tűnik: mindkét klub stabilizálhatja a helyzetét a csalódást jelentő elmúlt évek után, de jókora meglepetés lenne, ha bármelyikük is feltűnne a top 6 környékén, habár Nigel Pearsonban még benne van egy nagy eredmény. Sőt a Bristol meg tudta tartani az U19-es Eb egyik sztárját, Alex Scottot is és a Cardiff sem erősített rosszul, de mindkét klub számára ez inkább a konszolidáció évada lehet.

A Blackburn a tavasszal zárult bajnokságban sokáig még az automatikus feljutásra is esélyes volt, de aztán Tony Mowbray viszonya megromlott a klubvezetéssel, erre pedig ráment a szezon második fele. Mowbray utóda Jon-Dahl Tomasson lett, akinek nem lesz könnyű dolga, lévén a keret inkább gyengült még úgy is, hogy egyelőre sikerült megtartani a koronaékkövet, Ben Brereton-Diazt – de ki tudja meddig. Mondjuk úgy, átmeneti évadnak ígérkezik ez, akárcsak a Blackpool számára, ahonnan Neil Critchley váratlanul távozott, hogy Steven Gerrard segítője legyen az Aston Villánál. És ugyan Michael Appleton sem rossz edző, neki is időbe telhet, amíg a saját képére formálja a Blackpoolt, amelynek amúgy is most jön az újonccsapatok számára sokszor végzetes második idény.

A rosszul menedzselt, minden létező hibát elkövető, és tavaly is csak szerencsével bennmaradó Birmingham és Reading számára viszont itt lehet az út vége.

Előbbinél hiába váltotta a kispadon egy tehetséges edző, John Eustace Lee Bowyert, koncepció és számottevő igazolások nélkül ő sem mehet sokra, míg a Reading által reaktivált Paul Ince nem véletlenül nem kapott már ajánlatot előtte hosszú éveken át. Tulajdonképpen a sors igazságszolgáltatása lenne, ha ez a két csapat kiesne, megszabadulhatna a katasztrofális tulajdonosaitól, és elkezdhetne valami új, előremutatóbb fejezetet.

Az újoncok most bizakodhatnak

Az, hogy a ligának most van két beteg embere is egyszerre, nagy lehetőség az újoncok számára, amelyek közül a Sunderland van olyan erős, hogy akár a bennmaradásnál merészebb célokat is kitűzhet, noha a feljutás azért még korai lenne. Alex Neil télen vette át a csapatot, és ugyan a védekezést szilárdította meg akkor, így is a védelem tűnt a leggyengébb csapatrésznek. Most azonban sikerült oda több embert is igazolni, köztük a nagy fogásnak számító Daniel Ballardot, miközben hosszabb távra szerződtették a playoff meccsek két hősét, Patrick Robertset és Jack Clarke-ot: ők az irányító Alex Pricharddal és a saját nevelésű Elliot Embletonnal együtt a liga egyik legkreatívabb középpályáját alkotják, előttük pedig „A Loch Ness-i Drogba”, Ross Stewart vezeti a támadósort. Ha még jön néhány további kiegészítő ember is, a Fekete Macskáknak nincs mitől tartaniuk.

A Norwich kapcsán már beszéltünk jojó-klubokról, és a jelenség már a Championship meg a League One között is létezik, erre remek példa a most kiesett Peterborough, vagy a frissen feljutó Rotherham. Az észak-angliai klub viszont kitart edzője, Paul Warne mellett, aki most végre megszilárdíthatja az együttes helyét a másodvonalban, és ebben segíthet, hogy az alakulat megtartotta saját nevelésű sztárját, a középpályás Ben Wilest, akiért három ajánlat is érkezett a Burnleytől, mindhiába. Újra jó irányba halad a Wigan Athletic hajója is, amely ugyan a tönk szélére sodródott a tavalyi tulajdonosváltás előtt, azóta viszont meglepően simán feljutott a League One poklából. Ez elsősorban Leam Richardson sikere, aki nagyon összetartó csapatot rakott össze, igazán nagy nevek nélkül (bár a Manchester United-szurkolók még emlékezhetnek az egykori ígéretre, Will Keane-re, aki Richardson alatt végre az a gólzsák lett, akinek tíz éve jövendölték), és mivel sok új arc nem jött, ez a közösségi szellem lehet a Wigan legfőbb fegyvere.

Végül csak egy mondat erejéig térjünk ki a League One-ra, amely már évek óta átvette a legkiszámíthatatlanabb liga címét. Most is vagy tucatnyi klubnak van reális esélye a feljutásra, köztük olyan régi ismerősöknek, mint a Portsmouth, a Charlton, az Ipswich, a Sheffield Wednesday, a Bolton vagy a frissen kiesett Derby County. Akit érdekel az igazi angol foci, nem árt, ha a harmadik vonalra is odafigyel a szeme sarkából. És akkor a League Two-ról még egy szót se ejtettünk: ott a bukmékerek az újonc Stockportnak adják a legnagyobb esélyt a feljutásra.