Championship: hiába a sok edzői sikertörténet, kevesen elégedettek

Tavaly nyáron nem kellett nagy bátorság ahhoz, hogy azt jövendöljük, a Premier League-ből frissen kiesett klubok dominálják majd a Championship-évadot, és tényleg kevésen múlott, hogy végül nem csupa olyan csapat jutott vissza, amely frissen vagy egy évvel azelőtt esett ki az élvonalból. Az onnan a múlt évben búcsúzó

Sheffield United ugyanis tizenegyesekkel maradt alul a Nottingham Foresttel szemben a rájátszás elődöntőjében, így a szezon egyik meglepetéscsapata találkozhat majd vasárnap a Wembleyben a Huddersfielddel,

amely szintén nem olyan régen, 2019-ben pottyant le. Bár ennek a gárdának az esetében már kevésbé volt meghatározó a kieső csapatoknak járó parachute money (ejtőernyőpénz).

Ez utóbbit három éven át folyósítják, de a harmadik esztendőben ez már csak mintegy harmada annak, amit a felülről frissen érkező klubok kapnak. (A kiesők az első évben a Premier League-bevételeik 55 százalékát kapják meg, a másodikban a 45 százalékát, és ha a klub a búcsúja előtt több mint egy évadot töltött az első osztályban, akkor a harmadik évben a 20 százalékát.) Az ejtőernyőpénz az az intézmény is egyben, amelyet számos bírálat ér, hiszen nagymértékben torzítja az erőviszonyokat, és ugyan van benne ráció, hiszen a kieső klubokat megmenti a totális eladósodástól, sokan érvelnek amellett, hogy finomításra szorul.

A mostani bajnoki évnél jobb érv nem is kell a finomhangolásra, mivel a két legtöbbet költő klub, a Fulham és a Bournemouth rajt-cél győzelmét hozta. Csak karácsony előtt volt egy kisebb hullámvölgy, amikor egy pillanatra úgy tűnhetett, beérhetik őket az üldözők, ám gyorsan helyreállt a rend, és így történt, hogy az utolsó fordulókra már nagyjából az összes fontos kérdés eldőlt, az izgalmak a rájátszás meccseire maradtak. A kiesés elleni harc is négy klub csatáját hozta: közülük kettőt (Derby, Reading) pontlevonással sújtott a liga, a maradék kettőből a Peterborough újonc volt, a Barnsley pedig váratlanul katasztrofálisan szerepelt. Ezek négyen különböző okokból tehát, de olyan pocsék teljesítményt nyújtottak, hogy a náluk csak kicsivel jobban teljesítő, de valójában szintén rém gyenge szezont produkáló Birminghamnek vagy Cardiffnak izgulnia sem kellett.

Az idény legnagyobb edzői sikertörténetei

De ennyi elég a fanyalgásból, nézzük inkább a pozitívumokat, például azt, hogy számos kimagasló edzői teljesítményt is hozott ez a szezon. Igazságtalan lenne például elvenni a dicsőséget Marco Silvától, aki a Fulhammel rekordot rekordra halmozott, és ritkán láthatóan eredményes támadójátékkal cáfolt rá az edzői képességeiben kételkedő hangokra. Silva újra főszerepet szánt azoknak a játékosoknak, akik a Premier League-ben nem sok lehetőséget kaptak, mindenekelőtt Aleksandar Mitrovicnak. A szerb csatár fizetését nyilván kevés másik Championship-klub tudta volna kigazdálkodni, de ha már így alakult, Silva köréje építette a támadójátékot, ő pedig busásan meghálálta azt, és 43 gólt lőtt, ami előtte még senki másnak nem sikerült ebben a 24 csapatos formátumban.

A meccsenként rendszeresen öt, hat, hét gólt szerző Fulham jól is igazolt,

különösen a Liverpooltól vásárolt szélső, Harry Wilson brillírozott, míg a saját nevelésű, 19 éves Fabio Carvalho éppen az ellenkező irányba megy majd, hiszen rögtön első teljes idénye után, amit a felnőttek között töltött, lecsapott rá a Liverpool, és már hivatalos, hogy nyáron az Anfield Roadra költözik. A támadó középpályás pótlása nem lesz egyszerű feladat, de ez már a jövő problémája, hiszen az öt éven belül harmadszor feljutó Fulhamet mostantól az izgatja, hogyan ne legyen belőle jojó-klub, amely rögtön ki is esik. A londoniak szezonjáról bővebben itt írtunk. Bár januári bevásárlásával a Bournemouth megelőzte a Fulhamet is a legtöbb pénzt költő klubok versenyében, Scott Parker csapatának már nyögvenyelősebb volt az útja az élvonalba, de végül az utolsó előtti fordulóban kivívta a feljutást. Parker – szemben a Fulhammel – a biztos védekezésre helyezte a hangsúlyt, és a Cseresznyéké volt a liga legszilárdabb védelme is, pedig a szezon második felére a kispadra szorult a sokszoros válogatott, tapasztalt Gary Cahill, miközben a jóval fiatalabb Nat Phillips és Lloyd Kelly párosa köré épült a hátsó alakzat, ám mindketten jól állták a sarat.

Parker valóban bevásárolt ugyan (miközben a nyáron el is veszített néhány kulcsjátékost), de két saját nevelésű játékost is beépített a csapatba a balhátvéd Jordan Zemura és a balszélső Jaydon Anthony személyében, elöl pedig Dominic Solanke újra bizonyította, hogy ezen a szinten kimagaslóan jó csatár. A csapat még azt is elbírta, hogy David Brooks az idény nagy részét kihagyta, miután rákos megbetegedést találtak a szervezetében. Szerencsére azonban az idény végére jött a hír arról is, hogy a walesi válogatott szélsőt gyógyultnak nyilvánították az orvosok, és elkezdheti az edzéseket. Parker most már a második csapatát juttatja fel a Premier League-be, és mivel zömmel fiatal, fejlődőképes játékosokat igazoltak, ráadásul kellően masszív együttes is a Bournemouth, bizonyos szempontból jobban késznek tűnik az élvonalra, mint a sokkal látványosabban szereplő, de hátul sebezhetőbb Fulham.

Ennél a két csapatnál tehát megfelelő kezekbe került a sok pénzért összerakott keret, ezért a két edző is rendesen kivette a részét a sikerből. Az igazán kiemelkedő tréneri teljesítmények azonban csak ez után következnek: szintén külön cikkben méltattuk már korábban Steve Cooper munkásságát, aki

a hét forduló után tökutolsó Nottingham Forestet formálta át a liga egyik legjobb csapatává, jóformán hetek leforgása alatt.

Nem kérdés, ha kezdettől fogva ő ül a kispadon, a Forest még az automatikus feljutás kérdésébe is beleszólhatott volna, de így is egészen az utolsó előtti fordulóig esélye volt a csapatnak az egyenesági előrelépésre.

Kapcsolódó

Az idény legpocsékabbul induló angol csapata akár az év legnagyobb nyertese is lehet

A hetvenes, nyolcvanas években sikert sikerre halmozó, ám azóta kínlódó Nottingham Forest a mostani évadot is negatív rekorddal indította, mára mégis az év egyik legnagyobb sikertörténetét produkálta Angliában.

Cooper csapata remekül szerepelt az FA Kupában is, amelyben csak a Liverpool állta az útját szoros meccsen, előtte viszont az Arsenalt és a Leicestert is búcsúztatta gáda. A ligában pedig egyenesen ellenállhatatlanul játszott a csapat, és olyan fiatalok nevét tanulhatták meg a riválisok szurkolói, mint a saját nevelésű támadó, Brennan Johnson, vagy a Middlesbrough-tól kölcsönbe kapott jobbhátvéd, Djed Spence, nem beszélve a Manchester Unitedtől ugyancsak kölcsönbe érkező középpályásról, a remek rúgótechnikájú James Garnerről. A rájátszásban aztán hiába focizták le a Sheffield Unitedot az első meccsen, a visszavágón könnyen kieshettek volna, és csak a kapus, Brice Samba kivételes teljesítményének köszönhetik, hogy ott lehetnek a Wembleyben. De a teljes szezont elnézve nem kérdés, hogy ott a helyük.

Szintén elképesztő, amit Carlos Corberan művelt a Huddersfielddel: a csapat tavaly csaknem kiesett a Championshipből, és a nyáron gyakorlatilag a keret nagy részét lecserélték. A pénzügyi nehézségekkel küzdő, kulcsembereket is pénzzé tevő Terrierek csupa ingyenes igazolással erősítettek, jellemzően a harmadosztályból, valamint kölcsönjátékosokkal, ám Corberan nagyon hatékony társaságot rakott össze belőlük. Ő is elsősorban a védelem megszilárdítására koncentrált.

A Huddersfield kapta a harmadik legkevesebb gólt a mezőnyben, s ebben nagy érdemeket szerzett a harmadosztályú MK Dons kispadjáról igazolt kapus, Lee Nicholls, ugyanúgy, mint a Chelsea kölcsönjátékosa, a még csak 19 éves középhátvéd, Levi Colwill.

A sokadik vonalból szerződtették korábban a szélső Sorba Thomast is, akiből igazi kulcsember lett az idén, sőt a walesi válogatottban is bemutatkozhatott, míg a saját nevelésű középpályás, Lewis O’Brien azt igazolta a teljesítményével, hogy miért nem engedte el klubja, amikor a Leeds érdeklődött iránta a nyáron. Corberan – aki az első két leedsi évében Marcelo Bielsa segítője volt – a Wembleyben megkoronázhatja a teljesítményét, de ha esetleg mégsem sikerülne, akkor is maximálisan elégedettek lehetnek vele a klubban. De az sem lenne meglepő, ha rivális klubok megpróbálnák elhalászni a Terrierektől.

A már említett Sheffield United kapcsán Paul Heckingbottom edzői teljesítményét kell kiemelni. Ő november végén vette át a mezőny alsó harmadában szerénykedő csapatot, és végül csak hajszál híján nem sikerült azt a rájátszás döntőjébe vinnie. Hiába nem gyengült alapvetően a Premier League-ből kieső együttes, Slavisa Jokanovic nem bizonyult jó edzőválasztásnak, főleg, hogy olyan játékstílust erőltetett, amelyre a Pengék játékoskerete nem igazán volt alkalmas. Heckingbottom visszatért az erőszakosabb, direktebb focihoz, és annak ellenére is sikerült felkapaszkodnia a csapatnak a tabellán, hogy a csatárok többsége hosszú ideig sérült volt. Sokat köszönhetnek viszont a Wolverhamptontól kölcsönbe érkező Morgan Gibbs-White-nak, az angol utánpótlás-válogatott támadó annak ellenére az évad talán legjobbja volt, hogy Nottinghamben ő hagyta ki a sorsdöntő tizenegyest.

Végül a Luton Townnal volt teljes a rájátszás mezőnye: róluk már megírták, hogy mindössze másfél millió fontot ért a keretük, ami persze csalóka, hiszen sok lejárt szerződésű játékost szerződtettek ingyen, persze fizetést nekik is kell adni. Csakhogy itt is kiemelkedő edzői teljesítmény társult a klub sikeres és tudatos átigazolási stratégiájához. Nathan Jonest nem véletlenül választották az év edzőjének a Championshipben, mert tényleg az elvárható maximumot hozta ki a játékoskeretből, sőt annál még kicsit többet is. Jones már másodszor dolgozik a Lutonnál, egyszer már elcsábította a Stoke, de az a kaland nem végződött jól, most viszont érettebb és jobb edző benyomását kelti, aki könnyedén a Premier League-ben találhatja magát a közeljövőben. Még az sem kizárt, hogy éppen a Lutonnal, mondjuk, a következő szezon után, bár kisebb változás biztosan lesz a keretben, így például a fiatal csatár, a 16 gólig jutó Elijah Adebayo borítékolhatóan kapós lesz a nyáron.

Akiknek nincs sok okuk a bosszúságra

A többiek között is volt néhány említésre méltó sikersztori: januárban még a Blackburn tűnt a Fulham és a Bournemouth legvalószínűbb kihívójának, de Tony Mowbray csapatának a szezon második fele már korántsem úgy sikerült, ahogyan azt eltervezték. Egyrészt megsérült a csapat ásza, a chilei válogatott csatár, Ben Brereton-Diaz, másrészt Mowbray összekülönbözött a klubvezetéssel az igazolásokon, és a rossz viszony rányomta a bélyegét a csapat szereplésére. Így aztán jövőre már nem is Mowbray ül a kispadon, és némileg keserű szájízzel távozik, noha a zömmel fiatal játékosokból álló csapatának csaknem sikerült a bravúr. Szintén elköszönnek a szezon végén a QPR edzőjétől, Mark Warburtontől, pedig a londoniak is sokáig ott voltak a rájátszásra jogosító helyeken, jött azonban egy váratlan összeomlás: az utolsó tizenhárom meccsből kilencet elveszítettek, és végül a 11. helyig csúsztak vissza. Pedig a jó erőkből álló csapat nem is erősített rosszul, Ilias Chair személyében nagyszerű játékmesterük is van, ám a feladat, hogy legalább az első hat közé vigye őket, már valaki másra vár.

Akadnak azért edzők, akiknek annak ellenére is elismerték a teljesítményüket a klubjukban, hogy a csapatuk végül lemaradt a play-offról.

Ilyen volt például a Coventry, melyet a több mint öt éve ott dolgozó Mark Robins mostanra stílusosan játszó, „magasan presszingelő” gárdává formált. Mi több, a liga egyik leggólerősebb csatára, a magyaros nevű, de svéd Viktor Gyokeres is az Égszínkékeknél játszik, bár könnyen lehet, hogy már nem sokáig. Ugyancsak dicsérni kell Gary Rowett munkáját, aki a szintén nem túl gazdagnak számító Millwall-lal egészen az utolsó fordulóig esélyes volt a rájátszásra, és senki nem kérte számon rajta, hogy inkább a biztonsági futballt erőlteti a rendelkezésére álló kerettel. Robinsra és Rowettre igényt tart a klubja a jövőben is, ahogyan Chris Wilderre ugyancsak, akinek a következő idény lesz a sorsdöntő. Tőle már az is szép teljesítmény, hogy a szezon közben átvett Middlesbrough-t a gyenge rajt ellenére a play-off küszöbéig vitte. A Boro mostanra igazi Wilder-csapattá formálódott 3-5-2-es alapfelállással és felfutó középső védőkkel, a nyáron pedig olyan játékosok is érkezhetnek, akik még alkalmasabbak erre a játékmódra.

Szintén a sikertörténetek közé tartozik az újonc Blackpool szereplése: a Liverpool U23-as csapatától érkező Neil Critchley komolyabb anyagi befektetés nélkül ütőképes alakulatot csinált belőlük, miközben ő is jellemzően fiatalokkal és alsóbb osztályból elhalászott játékosokkal dolgozott. Nem lenne meglepő, ha komolyabb kluboknál is szóba kerülne a neve, ahogyan a Swansea-t az évad elején átvevő és a saját képére formáló Russell Martin sem vallott szégyent. Ám a Hattyúk vezetősége is csak rövid távon türelmes, jövőre már eredményeket is várnak, ehhez viszont kulcsfontosságú lesz, hogy megtartsák, vagy ha ez nem megy, legalább megfelelően pótolják a gólerős holland Joël Piroe-t.

Akik viszont nem lehetnek elégedettek

A csalódottak listájának élére egyértelműen három szó kívánkozik: West Bromwich Albion. A Premier League-től tavaly búcsúzó birminghami klub ugyanis egyértelműen a gyors visszajutást célozta meg, ám a végén még a tizedik helynek is örülnie kellett. Pedig úgy tűnt, a klub most végre egy progresszív edző, a francia Valerien Ismael kezébe adta az együttest, amely jól is rajtolt, tíz forduló után biztosnak tűnt, hogy ott lesz a végén az élcsoportban. Utána viszont eltört valami, a csapat eleinte csak riasztóan gólképtelennek tűnt, majd januárra nyilvánvalóvá vált, hogy komolyabb szerkezeti problémák vannak a keretben, s az hosszabb távú javítást igényel. Tény, hogy Ismael nagy intenzitású játékstílusa nem mindenkinek fekszik, mégis a klubvezetők mintha megijedtek volna, és váratlanul menesztették Ismaelt, akinek a helyére pont az ellentéte, egy konzervatív, áthidaló megoldásnak tűnő edző, Steve Bruce érkezett.

A West Brom erre valósággal összecsuklott, néhány hét alatt a maradék esélye is elpárolgott a feljutásra, a hírek pedig toxikus légkörről, letargikus hangulatról szóltak.

Bruce végül az idény végére valamelyest összekapta a csapatot, de nem látni egyelőre, mi az együttes stratégiája.

Bár messze nem ilyen mértékben, de csalódást okozott a Stoke is, amelynek már nem jár az ejtőernyőpénz, mégis arra utaltak a jelek, hogy bizakodhatnak, és ezt a hitet a csapat jó rajtja is tovább táplálta. Ám utána jöttek a gondok, Michael O’Neill dolgát számos sérülés is nehezítette, végül a Stoke messzire került a play-offtól, a szurkolók pedig egyre inkább a volt északír szövetségi kapitány ellen fordultak. A vezetőség egyelőre bízik O’Neillben, de ki tudja, ezt meddig gondolja így, mindenesetre a most záruló évadot is a középmezőny alján fejezte be a csapat, mint a PL-ből való kiesése óta mindegyiket. Lassan akár hozzá is szokhatnak ehhez a pozícióhoz.

A kiesőket már említettük, közülük azonban a Derby hősiesen harcolt, a 21 pontos büntetés ellenére csaknem végig harcban volt a kiesés elkerüléséért, és tekintve, hogy akadtak időszakok, amikor még a klub fennmaradása is veszélybe került, nem is végződött olyan tragikusan az idény. Egyrészt Wayne Rooney a maximumot hozta ki a legatyásodott társaságból, amely zömmel máshol leselejtezett játékosokból és saját nevelésű fiatalokból állt össze, de a bizonytalan háttér ellenére végigharcolta a szezont, és maga mellé állította a szurkolókat is. Másrészt sikerült elkerülni a legrosszabbat, és a klub új kezekbe került, most pedig a Kosok végre új fejezetet kezdhetnek a harmadosztályban. És még az is lehet, hogy Rooney-val a kispadon.

Végül megér egy bekezdést a legnagyobbat zuhanó Barnsley története is: a yorkshire-i klub tavaly még a play-offig jutott, de elveszítette mesterét, a West Bromhoz szerződő Valerien Ismaelt (azt, ugye, tudjuk, hogy ez a történet miképpen végződött…), s ő magával vitte a csapat legjobbját, a középpályás Alex Mowatt-tet is. A távozókat hagyományosan fiatalokkal pótló klub pedig szokása szerint újra egy feltörekvő, kontinentális edzőhöz fordult, ezúttal azonban az osztrák Markus Schopp rossz választásnak bizonyult: nem a legszerencsésebb kézzel nyúlt az Ismael által korábban a teljesítőképessége határáig hajtott kerethez. Őt hamar lapátra tették, de utódja,

a svéd U21-es válogatottól érkező Poya Asbaghi sem tudta megmenteni a Barnsleyt, a csapat tökutolsóként kiesett, vele együtt a magyar válogatottba idény közben honosított Callum Styles is.

Ő persze még találhat magának új klubot, a Barnsley azonban újrakezdheti az építkezést a harmadosztályban, amely jóval versenyképesebb liga lett a Championshipnél. A League One idei szezonjában is hiába versengtek egymással olyan nagy klubok, mint a Sunderland, a Sheffield Wednesday, a Charlton, az Ipswich és a Portsmouth, a feljutást végül a Wigan és a Rotherham vívta ki, míg a Sunderland a play-off – a kis Wycombe-bal vívott – döntője után csatlakozott csak a két együtteshez.