Váratlanul izgalmassá vált a Championship ellaposodással fenyegető idénye

Egy bő hónappal korábban még úgy nézett ki, röviden el lehet intézni a Championship első felét azzal, hogy nincs itt semmi látnivaló, pontosan az történik, amit várni lehetett: a Premier League-ből történő kiesésért kárpótlásul kitalált parachute money intézménye olyannyira eltorzította mára az erőviszonyokat, hogy gyakorlatilag csak az élvonalból egy vagy két évvel ezelőtt kiesett kluboknak van esélyük a feljutásra, a többiek nem nagyon tudnak labdába rúgni. Éppen ezért még ez a cikk is inkább „A League One az új Championship” címmel terveződött, olyannyira úgy tűnt, hogy azok az értékek, amelyeket az angol másodosztálynak szokás tulajdonítani – kiszámíthatatlanabb, kompetitívebb és izgalmasabb a többi bajnokságnál –, már inkább a harmadosztályra igazak. A League One-ra még visszatérünk később, de időközben

a Championship is megtette azt a szívességet, hogy végre összerázódott a mezőny,

és ugyan az újabb Covid-hullám miatt több meccs is elmaradt, ami némiképp megkavarta a sorrendet, most mégis van miről beszélni.

1.

Egészen november közepéig bebizonyosodni látszott a szezon eleji jóslatunk, miszerint a Premier League-ből frissen kiesett klubok dominálják ezt az évadot is. Az elején először a West Brom és a Fulham húzott el, majd csatlakozott hozzájuk a Bournemouth (amely egy évet ugyan lehúzott már a másodosztályban, de a parachute money két évig jár), és miután a West Brom gólképtelensége egyre kórosabbá vált, maradt az élen a Fulham, Bournemouth tandem. Olyannyira, hogy november közepén ez a két klub már tekintélyes, kilenc, illetve nyolcpontos előnnyel vezette a tabellát, és akkor úgy is nézett ki, az automatikus feljutás kérdése nagyjából eldőlt, izgalmak csak a rájátszásra jogosító helyekért várhatók.

Ekkor azonban mindkét csapat megtorpant: a Bournemouth hat, a Fulham öt mérkőzésen keresztül volt képtelen nyerni, és ez idő alatt szépen utolérte őket az üldöző boly, megágyazva az izgalmas versenynek a szezon második felére. Azóta a Bournemouth megnyert két újabb meccset, a Fulham azonban a járvány miatt nem játszott bajnokit december 20. óta. Egyébként a Bournemouth esetében a visszaesés leginkább a klubot sújtó sérüléshullámnak volt köszönhető, hiszen Scott Parker imponáló munkát végez, pedig szezon közben elveszítette a rákbetegséggel diagnosztizált David Brooksot is (róla szerencsére januárban biztató hírek érkeztek).

A Bournemouth láthatóan koncepciózusan erősít, fiatalítja a keretét, a januári játékosmozgás szintén erre utal, és ha nem történik valami váratlan fordulat, továbbra is esélyes marad a feljutásra.

Náluk játszik a liga egyik leggólerősebb csatára, Dominic Solanke, és olyan, még tizenévesen igazolt ígéretek épültek be a nagycsapatba, mint a szélső Jaidon Anthony és a balhátvéd Jordan Zemura.

A Fulham esete azért lehetett aggasztóbb kicsit, mert – ahogyan arra a szezon eleji beharangozóban is utaltunk – Marco Silva korábbi csapatainál már megtörtént az, hogy a klub látványosan jó rajt után a télen gödörbe került, amelyből nem is tudott már kikecmeregni. November közepéig a Fulham Aleksandar Mitrovic vezetésével számolatlanul rúgta a gólokat (a Blackburnnek például hetet), és úgy tűnt, kiemelkedik ez a csapat a mezőnyből, de aztán jött a visszaesés. Most ugyan ismét hetet rúgtak idegenben a rozoga Readingnek, de azt már eddig is tudhattuk, ha elkapják a fonalat a támadók, a Fulham bárkit nagyon meg tud verni, viszont a decemberi meccsek megmutatták azt is, messze nem legyőzhetetlen ez a csapat sem, és nem lesz minden ellenfél ilyen előzékeny, mint a kiesés felé araszoló Reading. Mindenesetre a Fulhamnél nagy változások nem várhatók januárban, a klubvezetés bízik a keretben és Silvában, de az idény második fele azért minimum izgalmasnak ígérkezik.

2.

Tíz napon át, a kedd esti Reading-Fulham meccsig a Blackburn Rovers állt a Bournemouth mögött a második, automatikus feljutást jelentő helyen. Ez még akkor is óriási dolog, ha többet játszottak a Fulhamnél, amely mostanra vissza is előzött. Ez azonban semmit nem von le a Blackburn érdemeiből, főleg, hogy mint fentebb utaltunk rá, ez a csapat november elején hetet kapott hazai pályán a Fulhamtől. De egyébként sem várt senki ilyen jó szereplést a klubtól, így az év elején mi is azok közé a csapatok közé soroltuk a lancashire-i együttest, amelynek inkább hátrafelé kell majd tekintgetnie, a menedzser Tony Mowbrayt pedig a nyáron a szurkolók többsége elhajtotta volna. És milyen hiba lett volna, ha a klubvezetés behódol a népakaratnak!

Pedig a Blackburn sokáig volt negatív példa: stabil középcsapatként jegyezték a Premier League-ben, amikor 2010-ben átvette a klubot a Venky’s nevű indiai csirkefeldolgozó cég, és a hibát hibára halmozó új tulajdonosok előbb kiejtették a csapatot a másodvonalba, majd 2017-ben egészen a harmadik vonalig süllyedt az egykor szebb napokat látott együttes. A tulajdonosok azonban a jelek szerint tanultak a hibáikból, jóval megfontoltabbak lettek és megtalálták a megfelelő embereket is a klub vezetéséhez. De a legfontosabb Tony Mowbray személye, aki 2017-ben érkezett, és egyből visszahozta a klubot a League One-ból, azóta pedig egész ügyes csapatot rakott össze, sok fiatallal. Igaz, tavaly a Blackburn a vártnál gyengébben szerepelt, noha ez volt az első idény, amikor már azt remélték a szurkolók, hogy esetleg a Premier League-be jutásra is esélyes lesz a csapatuk.

És a gárda a nyáron is inkább gyengülni látszott: a gólkirály Adam Armstrongot eladták a Southamptonnak, miközben elveszítették a legutóbbi idényben fontos szerepet játszó kölcsönjátékosukat, a Liverpoolhoz visszatérő Harvey Elliottot is. Mowbray azonban nem esett kétségbe, és alsóbb osztályú igazolásokkal, új kölcsönjátékosokkal, valamint saját nevelésű reménységekkel még erősebb keretet rakott össze. Olyat, amely éppen az említett hétgólos vereség után szedte össze magát, és az utána következő nyolcból hét meccsét megnyerte. A gólzsák Ben Brereton Diaz szereplése pedig külön cikkért kiált: a Nottinghamből szerződtetett fiatal támadó egy darabig nem nagyon igazolta a tehetségét, ám a korábban angol korosztályos válogatott csatárról a múlt év elején a chileiek megtudták, hogy az édesanyja az országból származik, ezért a Copa Americára készülő válogatott tett vele egy próbát, és fényesen bevált. Sőt Brereton Diaz nemcsak új hazája válogatottjában termelte a gólokat, hanem immár a klubjában is: a mostani bajnokságban eddig húsz gólt szerzett, kétszer annyit, mint az előtte lévő három évadban összesen (!). Rajta kívül főleg a saját nevelésű fiatalok brillíroztak, és a Blackburn mindenkire rácáfolva akár még fel is juthat az idén. Nyilván ezután sem ők a fő esélyesek, de már láthattuk: az ilyesmi ezt a csapatot egyáltalán nem zavarja.

3.

Ráadásul nemcsak a Blackburn táltosodott meg, további meglepetéscsapatok is felbukkantak az élmezőnyben. Bár a Queens Park Rangers jó szereplése nem akkora meglepetés, mint a Blackburné, hiszen a londoni kiscsapat már az előző évad második felében is nagyon jól teljesített, a nyáron pedig jól is erősített. Azt azonban mégis kevesen várták a Mark Warburton vezette kék-fehérektől, hogy az új évre úgy forduljanak rá: akár az egyenes ági feljutásra is van esélyük. Márpedig a QPR hátránya jelenleg öt pont a Blackburnnel szemben, úgy, hogy egy meccsel kevesebbet játszott. Bár most az Afrika Kupa miatt ideiglenesen elveszítették legjobbjukat, a marokkói játékmestert, Ilias Chairt, nélküle is biztosan nyertek január elején Birminghamben, vagyis nem egyszemélyes a társaság, és joggal bízhat benne, hogy minimum a rájátszásra odaér.

Még kevesebben vártak ilyen jó szereplést a Huddersfieldtől, amely fényévekre van már attól az együttestől, amely nemrégiben még a Premier League-ben játszott. Bár a spanyol edző, Carlos Corberan széke Tony Mowbray-éhoz hasonlóan nem tűnt túl stabilnak a nyáron, a második fordulóban a Fulhamtől kapott ötös után pedig még kevesebben számítottak rá, hogy a Terriereket a tabella első felében láthatjuk majd féltávnál, mégis ez történt. Corberan jól összerakta a csapat védelmét, elöl pedig elsősorban a szezon egyik felfedezettje, a walesi válogatottban is bemutatkozó szélső, Sorba Thomas villogott, így a Huddersfield most ott van a rájátszásra jogosító hatodik helyen.

A legnagyobb utat viszont a Nottingham Forest tette meg.

A kétszeres BEK-győztes klub katasztrofálisan kezdte a szezont, hét meccsből mindössze egyetlen pontot szerezve. Ezen a ponton tényleg a kutya nem számított arra, hogy a Forestnek más célja is lehet, mint a bennmaradás. Ám a menesztett Chris Hughton helyére érkező Steve Cooper nem így gondolta, és nem egészen két hónap alatt úgy összegyúrta a szakadék szélén tántorgó alakulatot, hogy az már teljesen reálisan reménykedhet akár a rájátszásban is. A Forest ráadásul a kupában az Arsenalt is legyőzte, illetve januárban tovább erősödött (a Bournemouthtól érkező Steve Cook rutinja aranyat érhet a védelemben), Cooper pedig már korábban is bizonyította a Swansea-nál, hogy vagyonok nélkül is képes a csodákra. Ráadásul itt pénz is több van, úgyhogy a Forest-szurkolók teljes joggal optimisták most.

4.

Íródott még jó néhány kisebb-nagyobb sikertörténet az évad eddigi részében. Bár a West Brom riasztóan gólképtelen volt, Valérien Ismaël januárban végre leszerződtette azt a Daryl Dike-ot, akivel tavaly már remekül működött együtt előző klubjánál, a Barnsleynál, és könnyen lehet, az amerikai csatár a hiányzó láncszem. Vagy említhetnénk a Stoke-ot, amely az utolsó heteket leszámítva újra úgy szerepelt, ahogyan azt a szurkolói várták a Fazekasoktól, és nem beszéltünk az edzőváltás óta megtáltosodni látszó Sheffield Unitedról (itt Slavisa Jokanovicot Paul Heckingbottom váltotta), illetve a Middlesbroughról (ahová éppen a Sheffield United korábbi sikeredzője, Chris Wilder érkezett idény közben) sem: ezek a csapatok még szintén könnyen odaférhetnek az első hat közé a bajnokság végén. És persze ott a látványos futballt játszó, kevesek által favorizált Coventry, amely a szezon nagy részében mégis az élmezőnyben tanyázott, és most is csak az elmaradt meccsek miatt csúszott hátrébb. Ez is azt mutatja, öldöklő küzdelem várható a play-off helyezésekért tavasszal.

Az igazi nagy sztori azonban mégis a sereghajtó Derby Countyé, amelyről bővebben is írtunk az ősszel. Akkor még ott tartottunk, hogy tizenkét pontot vontak le a csapattól pénzügyi szabálytalanságok miatt, de ehhez azóta hozzácsaptak további kilencet, miközben lázasan keresnek új befektetőt, és nyugodtan mondhatjuk, hogy a klub helyzete mindenhez ideális, csak a nyugodt, szakmai munkához nem.

Nem így gondolja azonban Wayne Rooney, akinek az edzői képességei a legutóbbi évadban nem mutatkoztak meg igazán, ám a jelek szerint most, a vészhelyzetben magára talált.

A Derby – amelynek a rajt idején alig volt egy kezdőcsapatra való játékosa – főleg saját nevelésű fiatalokból és máshol nem kellő veteránokból összerakott, szedett-vedettnek tűnő társasága várakozáson felül szerepel, a játékosokon semmi nem látszik a klub körüli bizonytalanságból, és a gárda most ott tart, hogy mindössze három pontra van a 23. helyezett Barnsleytól. Ami azt is jelenti, ha nem lenne pontlevonás, ez a teljesítmény elég lenne a biztos középmezőnyhöz, de Rooney és fiai erejét jelzi, hogy még így is maradt minimális esély rá, hogy a csapat kiharcolja a bennmaradást.

5.

És akkor még néhány szó a már említett harmadosztályról, amely ugyancsak megnehezíti a szakértők dolgát. A League One mostani évadának hiába vágtak neki patinás, nagynevű klubok elismert edzőkkel, jelen pillanatban is képtelenség megjósolni, melyik jut fel az első hat helyezett csapat közül, miközben több, esélyesnek gondolt együttes is a középmezőnyben szerénykedik. Ilyen például a Charlton; ott a Premier League-et is megjárt Nigel Adkins bele is bukott a pocsék rajtba (utóda a klublegenda Johnnie Jackson lett), ahogyan az Ipswich edzője, Paul Cook nem mindennapi kísérlete sem sikerült: a nyáron gyakorlatilag a teljes keretet lecserélte, de hiába hozott össze erősnek tűnő, új garnitúrát, a játékosok nem funkcionáltak csapatként. A Traktorosoknak azért kis esélyük még van a rájátszásra, de az már nagyon valószínű, hogy a Bolton jobban teszi, ha a háta mögé tekintget, annyira gyengén sikerült az őszi szezonja.

Nem a várakozásoknak megfelelően szerepel eddig a feljutást célul kitűző Sheffield Wednesday és a Portsmouth sem, ám e klubok esetében még tart a türelem a két menedzser, Darren Moore, illetve Danny Cowley iránt, pláne, hogy mindkét csapat javuló tendenciát mutat. Sőt valós esélye is van arra, hogy jó hajrával bejusson a rájátszásba. De itt a nagy nevek nem sokat jelentenek, hiszen legalább ugyanilyenek az esélyei a remek, fiatal csapatot összerakó Milton Keynes Dons-nak, vagy az évek óta az élmezőny környékén sompolygó Oxfordnak is.

A szezon igazi hősei azonban nem feltétlenül a nagy klubok.

Valósággal kilőtt a mezőnyből az első hónapokban a Plymouth, amely még most is az első hatban tanyázik, de az együttes ellen szól, hogy elveszítette edzőjét, Ryan Lowe-t, aki december óta egy osztállyal feljebb, a Prestonnál próbál szerencsét. Hasonló ívet futott be a Rotherham és a Wycombe: a nyáron kiestek a Championshipből, és bár nem tartoznak a divatos vagy nagy csapatok közé ezen a szinten sem, mégis sikerült nagyrészt együtt tartaniuk a keretüket. Maradtak az edzők is (Paul Warne, illetve Gareth Ainsworth), és láthatóan újra a csapategység diadalát hozta ez az idény a számukra; mindkét klub könnyedén visszajuthat. Ám hasonlóan jól szerepel a néhány éve még a Premier League-ben vitézkedő Wigan is, amelyet a tulajdonosváltás után a nyáron tényleg a semmiből kellett újjáépítenie a korábban ismeretlen edzőnek, Leam Richardsonnak. Ők nagyon jól igazoltak, és másodikként fordultak karácsonykor, de ki tudja, ez mennyire lesz elég.

A végére maradt a legnagyobb név, a Netflix-sorozat óta világszerte rajongókat szerző Sunderland, amely Lee Johnson irányításával végre úgy játszik, ahogyan azt az évek óta folyamatosan átvert szurkolók várták. Becsúszott ugyan egy-egy nagyobb pofon, illetve a védelmen lenne mit erősíteni, a megfiatalított csapat mégis hozza az eredményeket. De nekik szintén nagyon nehéz lesz az évad második fele, ezért is érdemes lesz követni ezt a ligát is.

Főleg, ha valakinek hiányzik a Premier League-ből a régi angolfoci-feeling.