Évek óta nehéz kiigazodni a Milanon, de tavaly legalább teljesítette a küldetését

A Milan 2011-ben megtörte az Inter bajnoki sorozatát, és Massimilliano Allegri vezetésével megnyerte a Serie A-t. Erre a scudettóra is hét évet vártak a milánóiak, de könnyebb volt úgy a várakozás, hogy közben Bajnokok Ligáját, európai és olasz Szuperkupát, világkupát és klubvilágbajnokságot is nyert a csapat.

A Milan mindig is a nemzetközi trófeákat részesítette előnyben, a földig hajolva emlegetett Sacchi-korszakban például mindössze egy bajnoki címet nyert a csapat, miközben bekulcsolt két BEK-győzelmet, két európai Szuperkupát és két világkupát is.  Allegri tíz évvel ezelőtti bajnoki címe óta azonban egészen más idők jártak az AC Milannál – mind Olaszországban, mind a nemzetközi kupákban.

Silvio Berlusconi birodalmának összeomlása maga alá temette a csapatot, a sztárok távoztak, a helyüket pedig jóval szerényebb képességű garnitúra vette át. Mivel edzőkre sem tudtak költeni, a klublegendákat kezdték sorban megégetni a kispadon: hosszabb-rövidebb ideig Tassotti, Seedorf, Pippo Inzaghi és Gattuso is megfordult a csapat élén, de nem sokra jutottak, ahogyan Mihajlovic, Brocchi és Montella sem.

Amiből egy mesterszakács sem tudna jót főzni, abból egy kukta mire lehet képes?

Don Silvio aztán hosszas hercehurca után megvált a Milantól, de a klubot nem egy olajherceg vagy oligarcha vásárolta meg, aki a trendeknek megfelelően biankó csekkekkel eresztette volna rá a sportigazgatót az átigazolási piacra. Lehetett építkezni, de ésszel kellett.

Az olasz mag

A Milannál arra jutottak, hogy érdemes a forrásokat ígéretes olasz tehetségekbe fektetni. Egyrészt, mert olcsóbb, mint világsztárokat igazolni, másrészt, mert az ilyesmikre bukik a közönség, harmadrészt, mert sokkal könnyebb türelmet kérni a szurkolóktól, ha balul sülnek el a dolgok. Mert ez bizony benne van a legjobb szándék mellett is.

Donnarumma, Conti, Caldara, Romagnoli, Cutrone, Locatelli, később Tonali csatlakozott az olyan régi motorosokhoz, mint Abate, Montolivo, Bonucci vagy Bonaventura. Látszott a törekvés, tulajdonképpen sok esetben a szakértő szemmel sem volt probléma a scoutoknál, de a fenti játékosok közül már gyakorlatilag senki nincs a klubnál sem, nemhogy a csapatban.

Más-más történet az övék, más időszakban, más sportvezetők hozták őket az együtteshez, de a végeredmény hasonló: az olasz magra épített csapatból semmi nem lett.

Nem mindenkinek végződött kudarccal a milánói kalandja,

voltak, akiknek egyszerűen csak pechjük volt, de a projektről mindennél többet mond, hogy bár 2021-ben valóban bajnokesélyes csapatot raktak össze a Milannál, a nyáron Európa-bajnokságot nyerő olasz válogatottban mégsem volt egyetlen Milan-játékos sem (az azóta a PSG-hez ingyen távozó Donnarummát leszámítva – róla mindenki döntse el, hogy a klub játékosának számított-e az Eb-n).

Ahol hibázott a vezetőség

A három játékos, akinek az esetében egyértelműen a klub hibázott: Romagnoli, Bonucci és Locatelli. A két középhátvéddel kapcsolatban súlyos szakmai hibát követett el a Milan vezetősége, hiszen tisztában kellett volna lenniük a két játékos korlátaival, ha már előbbit a jövő nagy védőjének, utóbbit a csapat olasz vezérének szánták. Pedig nem világrengető dolgokról beszélünk, csak annyit kellett volna kiszúrni, hogy Bonucci csupán a háromvédős rendszer közepén tud igazán hasznos lenni (ezt életében először a nyári Eb-n cáfolta meg érdemben), Romagnoli pedig rettentő lassú, és nem egy Nesta, hogy ezt ellensúlyozni tudja.

Bonucci szörnyűséges milánói vesszőfutása a Juventus elleni Olasz Kupa-döntőben kulminált, amelyben bohózatba illő teljesítménnyel vált a 0-4 ikonikus antihősévé. Romagnolit erőltették jó darabig, még Pioli is az elején, de be kellett látni, hogy önveszélyes a játszatása, főleg egy olyan kalandozó kedvű balhátvéd mellett, mint Theo Hernández.

Locatelli esete talán még súlyosabb szakmai hiba. Benne egyszerűen nem látták meg a Milannál azt, ami miatt a kontinens elitcsapatai sorban álltak a Sassuolo középpályásáért, aki végül a Juventusban kötött ki. Az Eb-n az olasz válogatott egyik legjobbjaként tündöklő, 23 éves klasszist három évvel ezelőtt azért passzolták le kölcsönbe a Sassuolónak, mert kellett a hely Bakayokónak, aki végül csak egy idényt töltött a Milannál.

A Sassuolo, ahol egyébként is tehetséggondozásban utaznak, egy évvel később lecsapott a lehetőségre, rongyos 14 millió euróért végleg megvette a szép lassan világsztárrá cseperedő középpályást. Itt könnyű rábökni a felelősökre is: a Fassone, Mirabelli páros nemcsak elengedte Locatellit, hanem Bonuccit is ők igazolták le.

Ahol pechje volt a Milannak

A fent említett játékosok sorából az idősebbek közül többen visszavonultak, és ha nem is hagytak maguk mögött hatalmas űrt, azért a lyukakat be kellett tömködni. A Milannál úgy látták, az igazi erejét éppen megmutatni készülő Atalanta jó célpont lehet a lerablásra (nyert már a Milan úgy bajnoki címet Alberto Zaccheronival, hogy az Udinese kifosztásával tette teljessé a kirakóst), és a bergamóiaknál nagyszerűen teljesítő játékosok közül két védőt (Caldara, Conti), valamint egy középpályást (Kessié) költöztettek Milánóba.

Utóbbi nyilván fényesen bevált, előbbiek azonban lógó orral hagyták el a várost. Caldara saját bevallása szerint sem volt képes beletanulni a négyvédős rendszerbe, emellett rengeteg sérülése is volt, gyakorlatilag epizódszereplőnek is túlzás lenne nevezni. Contival más volt a helyzet, bár őt is korlátozta, hogy szemben az Atalantával, a Milannál jobbhátvédként kellett volna villantania.

Contiról sokan azt tartották, a következő öt-nyolc évre megoldja a jobbhátvédkérdést az olasz válogatottban. A klasszikus szárnyvédőt nem a képességei, nem is a Milan formációja, hanem a sérülései tették tönkre. Amikor egészséges volt, megkapta a lehetőséget, de az igazság az, hogy Calabria simán kiszorította őt. Mindkét játékosból kijöhetett volna sokkal több, velük kapcsolatban egyszerűen pechje volt a Milannak.

Szerintem ebbe a csoportba tartozik Tonali is, bár itt még talán korai ítéletet hirdetni. Aki tinédzserként mutatkozik be az olasz válogatottban Pirlo posztján, arra nem lehet azt mondani, hogy vakrepülés a szerződtetése, és Tonali valóban elbírta a hátán a Bresciát. A Milan azonban túl nagy falat volt. De nem biztos, hogy azért, mert a képességei nincsenek meg hozzá.

Neki kicsit hasonló a helyzete, mint a két bergamóinak: nincs posztja Pioli Milanjában. Több párharc, több ütközés, fizikailag keményebb játék kellett volna a bresciai registától, akinek ráadásul a Milan legjobban működő csapatrészébe kellett volna beverekednie magát. A végére talán már ő sem hitte el, hogy akár Bennacert, akár Kessiét ki tudja váltani. Ez – mindkét fél számára – pech.

Ahol igaza lett a Milannak

Furcsa, de Donnarummával kell kezdenünk. Árulózhatják a szurkolók, és szívhatja a fogát a klub, mert ingyen távozott az egyik legértékesebb portékája, de a Milan nem hibázott a kapussal. Sőt ahhoz kellett igazán jó szem, hogy a Real Madridtól elszipkázott sztárkapus, Diego López helyére betegyék a 16 éves, déli süvölvényt.

Donnarumma a világ egyik legjobb kapusává nőtte ki magát, arcátlanul fiatal korától kezdve stabilan szállítja a kimagasló teljesítményeket, rengeteget köszönhet neki a Milan, mint csapat, és ez még akkor is igaz, ha zsenge 23 évébe már belefért egy-egy közepes szezon is. A klubban nyilván iszonyú dühösek, de ezzel a helyzettel nincs mit tenni;

ha nem írja alá az orra alá dugott szerződést, akkor nem tudnak mit csinálni.

A többi játékos, akivel kapcsolatban jó döntést hozott a klub, másként távozott a Milantól. Bonaventurát szerették a szurkolók, de a sorozatos sérülései mellett a teljesítménye is ingadozott, és a Fiorentinában sem mutatott semmi kiemelkedőt. Teljesen jogosan mondtak le a 21 millió euróért szerződtetett Andrea Bertolacciról is, és Cutronéból sem lesz már új Pippo Inzaghi.

Ha nem is olasz, de legalább jó

Bár az idei nyárra lett igazán látványos az olasz magra tervezett modell kimúlása, a klub valójában már két évvel ezelőtt elengedte a dolgot. A fent említett játékosok közül 2019 nyarán távozott (végleg) Locatelli, Cutrone, Caldara, Abate, Bertolacci, Montolivo és Borini is, és ugyanezen a nyáron a Milan véglegesítette Kessiét, megvette Bennacert és Theo Hernándezt.

Pioli remek munkát végez a Milannál, megtalálta a játékosok helyét a rendszerben, bár a támadósorba nagyon kellene még egy kreatív játékos, és a klub állítólag a Manchester City portugál sztárját, Bernardo Silvát szemelte ki, akiért 50 millió euró körüli összeget sem sajnálna.

Ami felépült, más lett, mint aminek szánták, de amíg a küldetését teljesíti, ez nem sokat számít. Ahogyan talán arról is kevesebb szó esik,

milyen hatalmas szerepe van az edzőnek a Milan kiváló szereplésében.