Rácsapódott az ajtó az oroszokra a sportvilágban, és ez számtalan kérdést vet fel a futballban is

A nemzetközi sportszövetségek jó része páriává tette Oroszországot és az orosz sportolókat. Vagy más szögből: Oroszország Ukrajna ellen indított háborújával páriává tette magát a sportvilágban. A modern sport történetében kevés alkalommal alkalmaztak hasonló szankciókat, ám nem ez az első ilyen eset. Igaz, ekkora sporthatalomra ritkán csapódott rá az ajtó.

Egyelőre nincs konszenzus a szervezetek között – a szankciók bevezetésének különböző fázisaiban vannak és eltérő szigorúságú retorziókat alkalmaznak az oroszokkal meg (kisebb részben) a fehéroroszokkal szemben. Rengeteg még a bizonytalanság, most igyekszünk sorra venni a legfontosabb kérdéseket, nem kizárólagosan, de elsősorban a futballra szűkítve. A körkép a március 2-i, reggeli állapot alapján készült.

Mely országokkal szemben és mikor hoztak hasonló szankciókat?

Az első és második világháború vesztes (egyben háborút kirobbantó) hatalmaiból többet is kizártak ideiglenesen a nemzetközi sportéletből, de e szankciók nem voltak teljes körűek és hosszan tartók is csak ritkán. A konszenzus sem volt minden esetben erős: az első világháború után az antanthatalmak nyomására repültek az 1920-as olimpiáról a központi hatalmak (meg a budapestiek által áhított rendezés is odalett), de az észak-európai országok mellett állítólag Hollandia is szót emelt a bojkott ellen, bár elég nehéz elképzelni, hogy tényleg ellenolimpiádot akartak volna tartani, mint ahogyan az a magyar sajtóban megjelent.

Könnyebben hasonlítható a mostani szankciósorozathoz az a retorzió, amely Dél-Afrikát sújtotta apartheid-politikája miatt.

Az ENSZ közgyűlése 1962-ben ítélte el az ország rasszista, szegregációs politikáját, ezt újabb határozatok, szankciók követték. A nemzetközi sportvilág hamarosan páriának minősítette Dél-Afrikát. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) visszavonta az 1964-es olimpiai meghívást, de 1968-ban vissza akarta fogadni Dél-Afrikát, amikor ígéret hangzott el arra, hogy a következő ötkarikás csapatban nem lesz szegregáció. Tiltakozássorozat kezdődött, és az országok sorban jelezték, bojkottálják az olimpiát, ha Dél-Afrika részt vehet. Nem vehetett – a Dél-Afrikai Olimpiai Bizottságot pedig 1970-ben kizárta a NOB.

Bár voltak kivételek (például Jody Schekter, aki Forma–1-es világbajnok lett), a dél-afrikaiak majdnem harminc évig kitaszítottak maradtak a nemzetközi sportéletből. Sőt: amikor 1976-ban (a szankciókkal szembemenve) az új-zélandi rögbiválogatott Dél-Afrikában túrázott, erre reagálva 29 afrikai és ázsiai ország bojkottálta a montreali olimpiát. Az ország tabunak minősült a kilencvenes évek elejéig, az apartheid felszámolásáig, a NOB pedig 1988-ban határozatot hozott arról, hogy a későbbiekben izolációba taszít minden olyan országot, amely apartheid-politikát vezet be.

Szintén széles körű szankciók sújtották a kilencvenes évek elején (kis-)Jugoszláviát, azaz Szerbiát és Montenegrót a boszniai háború miatt. Az ENSZ BT 1992. május 30-án egyhangú döntéssel támogatta, hogy megszakadjon (többek között) minden kereskedelmi, tudományos és technikai, sport és kulturális kapcsolat Jugoszláviával. Emiatt nem indulhatott el az 1992-es labdarúgó Európa-bajnokságon a jugó válogatott, és így kerültek a mezőnybe a későbbi győztes dánok. „A hajdani Jugoszlávia a teljes elszigeteltség állapotában” – írta a Nemzeti Sport. A kiközösítés nagyon széles körű volt, ám ez alól is akadtak kivételek: az 1992-es olimpián ötkarikás zászló alatt indulhattak az egyéni versenyzők. A szankciókat „a nemzetközi sportban valaha látott legszigorúbbaknak” minősítették az eltiltottak.

Hogy fér meg egymással sport és politika?

Minden hasonló, embargóval járó esetben ugyanazzal szoktak védekezni a szankcionáltak: az őket kizáró szövetségek, szervezetek keverik a sportot és a politikát, a határozatok ártatlan sportolók karrierjét teszik tönkre. Ezt hallhatjuk most is, ez volt a reakció máskor is. Némi iróniával azt is mondhatjuk, hogy a nemzetközi sportszervezetek (elsősorban a NOB) maguk gyártották le a kifogást, amikor mitizálni kezdték a sport összekötő szerepét és politikamentességét.

Valójában azonban

a sport mindig szorosan összefonódott a politikával.

Mind az olimpia, mind a futball-világbajnokságok történetében (hogy a két legnagyobb eseményt említsük) rendszeresek voltak a politikai alapú vagy nyomásgyakorlás szándékával meghirdetett bojkottok, a visszalépések, a kizárások. Az olimpiai bojkottok ismertebbek (elsősorban az 1980-as és az 1984-es), de a foci-vb-től maradt távol durcáskodásból több dél-amerikai ország (1934, 1938), volt Izrael-ellenes minibojkott (1958), kollektív afrikai bojkott (1966, a vb-helyek elosztása miatt – négy év múlva már fix helye volt Afrikának a világbajnokságon és Ázsia/Óceánia is kapott egy helyet).

Az 1974-es világbajnokság előtt a Chile–Szovjetunió interkontinentális pótselejtező visszavágójára a szovjetek nem álltak ki, mivel a chileiek abba a stadionba vitték el a hazai meccsüket, amelyben nem sokkal korábban baloldali foglyokat végeztek ki a puccsal hatalomra jutott Pinochet-rezsim emberei. A mérkőzést egészen bizarr módon a vendégcsapat hiányában is le kellett játszani, a chileiek passzolgattak, rúgtak egy üres kapus gólt, majd az ellenfél távolmaradása miatt továbbjuttatták őket. És ez csak néhány kiemelés a bojkottok történetéből – legtöbbjük vagy a sport-, vagy a nagypolitikával függött össze.

Egy bojkott az abban résztvevő csapatok, szövetségek, országok akciója (ezt sokszor a nemzetközi szervezetek szankcionálják is, hiszen a bojkott rosszat tesz az adott sport imázsának), erős nyomásgyakorlási eszköz. Jóval ritkábbak a nemzetközi szervezetek által bevezetett széles körű, erős szankciók, mint amilyeneket most látunk. Ezek általában nyílt, súlyos politikai agresszió és háború következményei. Tegyük hozzá: szankciót nem mindig az kap, aki agresszor, hanem az, aki agresszor és egyben elég erős konszenzus is van ahhoz, hogy megbüntessék.

A sportolók valóban megszenvedik ezt a döntést, erről vita sem lehet. Viszont, hogy a NOB indoklását idézzük: amíg az ukránok (akiknek az országát megtámadták, és amely ország sportolói életveszélyben lehetnek; már két futballista és egy biatlonos is meghalt a háborúban) képtelenek részt venni a sportversenyeken, addig a sport integritása megköveteli, hogy a támadók se vehessenek részt azokon.

Miért nem egységes a fellépés?

Mert nincs a nemzetközi sportéletnek olyan szerve, amely egységes szankciókat vezethetne be. A NOB hétfőn azt javasolta a világ sportszövetségeinek, hogy a már korábban hozott büntetőintézkedések mellett (események elvétele Oroszországtól és Fehéroroszországtól, zászló és himnusz használatának megtiltása) ne küldjenek meghívást az orosz és fehérorosz delegációknak egyetlen nemzetközi versenyre sem. Ezt a piszkos munka kiszervezésének is minősíthetjük:

nem a NOB a kitiltó, hanem a sportági szövetségek, amelyek cserébe hivatkozhatnak a NOB döntésére.

A nemzetközi sportszövetségek jó része – főleg az egyéni sportágaké – pedig jócskán függ azoktól az olimpiai pénzektől, amelyeket a NOB oszt vissza nekik. Mondhatni, jobban járnak, ha megfogadják a javaslatot. A kitettség mértéke változatos, ahogyan változatosak az eddig bejelentett intézkedések is. Azok a szövetségek, amelyek semleges zászló alatt továbbra is engedik az orosz és fehérorosz versenyzők indulását, könnyen azzal szembesülhetnek, hogy egy ideig minden további eseményükön lesznek visszalépések és bojkottok emiatt.

Miért gondolta meg magát a FIFA?

A FIFA első döntése viszonylag enyhe retorziókkal sújtotta volna az oroszokat. Ez hatalmas felháborodást keltett, és nyilvánvaló volt, hogy a labdarúgás világszervezete PR-katasztrófába sétál bele, ha nem súlyosbít a büntetéseken. Gondoljuk el, mi lett volna, ha az ellenfelek visszalépése – a lengyelek, a svédek és a csehek, tehát az oroszok potenciális pótselejtezős ellenfelei mind bojkottot hirdettek – miatt a FIFA továbbjuttatja az oroszokat, majd a vb-n további csapatok nem állnak ki ellenük. Ez a világbajnokságok történetének egyik legnagyobb botránya lett volna, ráadásul csapást mérne a FIFA egyetlen igazán nagy bevételi forrására is, nem beszélve arról, hogy a katari vb-nek több okból már így is igen rossz a megítélése. A NOB határozata jó alapot szolgáltatott a FIFA-nak erősebb intézkedések bevezetésére.

Melyik futballklubokat érinthetik érzékenyen a szankciók?

A fókuszban nyilván a Chelsea és Roman Abramovics, az egyik legismertebb orosz oligarcha van, de Európa-szerte számos csapat kerülhet bajba, ha tulajdonosukat vagy résztulajdonosukat szankciókkal sújtják, s befagyasztják az illető vagyonát.  A következő klubok részben vagy egészben orosz tulajdonban vannak:

CHELSEA: Roman Abramovics hátralép és szerdán bejelentette, eladja a londoni csapatot, amelyhez erősen kötődik (a svájci Hansjörg Wyss azt állítja, felajánlották neki a Chelsea-t). Bővebben ebben a cikkben foglalkoztunk a londoni klubnál zajló eseményekkel.

Kapcsolódó

Ő segítette az elnöki székbe Putyint, mégis távolodik tőle – Abramovics és a Chelsea

Roman Abramovics, a Chelsea orosz tulajdonosa, bejelentette, hogy – tekintettel az orosz–ukrán háborúra – átadja megbízottjainak a klub irányítását, és háttérbe lép. Hogy ez mit jelent? Semmit és valamit mégis...

BOURNEMOUTH: 2011 óta Makszim Demin a többségi tulajdonosa a klubnak, az ő pénze segítette hozzá a csapatot az élvonalbeli szerepléshez. A petrolkemikália-üzletágban vannak cégei és érdekeltségei. Nincs ellene (még) szankció, és brit állampolgársága is védi.

EVERTON: Ugyan a tulajdonos a brit-iráni Farhad Moshiri, az ő csendestársa az USM Holdingsban a korábban az Arsenalban érdekelt orosz-üzbég Aliser Uszmanov. Uszmanov EU-s szankciólistára került, vagyonát befagyasztották, utazási tilalommal sújtották, mivel az indoklás alapján „Vlagyimir Putyin orosz elnök egyik kedvenc oligarchája”. Uszmanov még közvetlenül, illetve áttételesen két másik sportághoz is kötődik: ő a Nemzetközi Vívó Szövetség elnöke (felfüggesztette magát pozíciójából a szankciók miatt, de jelezte, bíróságon fogja keresni az igazát), felesége, Irina Viner-Uszmanova pedig az Orosz Ritmikus Gimnasztika Szövetség elnöke, a sportág legnagyobb hatalmú figurája, akinek felemelkedéséhez nagyban hozzájárult a férj pénzügyi ereje. Ebből is látjuk: egy-egy személy elleni szankciók több sportágba is átgyűrűzhetnek. Sőt Uszmanov kapcsolata szoros a NOB-bal és annak vezetőivel is.

MONACO: A tulajdonos az oligarcha Dmitrij Ribolovjev, igaz, a gazdasági társaság a lánya, Jekatyerina nevén van. Ribolovjev régóta a hercegségbeli klub irányítója, a Monaco kisebbségi tulajdonosa a Grimaldi ház, azaz maga a hercegi família. A döntően a műtrágyagyártó Uralkali cégnek köszönhetően Oroszország leggazdagabb emberei közé emelkedett milliárdos ellen még nincs szankció, de elképzelhető a feketelistázása.

CERCLE BRUGES: A patinás belga klub a Monacóhoz hasonlóan szintén Ribovoljev-tulajdon. Egyelőre sem a Monaco, sem a Cercle nem kommentálta a történéseket.

VITESSE: A holland csapatot sokáig szoros szálak fűzték a Chelsea-hez (a korábbi tulajdonos egy Abramovics-stróman, Merab Dzsordanija, majd az orosz Alekszandr Csigriniszkij volt), és most is van nexus: a 2018 óta irányító Valerij Ojf üzleti kapcsolatban áll Abramoviccsal. A Follow the Money oknyomozó oldal kérdésére az arnhemiek azt válaszolták, hogy anyagilag stabil a klub, és az eddig bejelentett szankcióknak nincs jelentős hatásuk rá.

BOTEV PLOVDIV: Bulgária legrégebben alapított és ma is működő futballklubjának 99 százalékos többségi tulajdonosa az orosz Anton Zingarevics, akinek apja és nagybátyja is milliárdos. Korábban az angol Readingben volt érdekelt, de végül egy fontért pár évvel később megszabadult a klubtól, ahogyan tavaly a dán Fremad Amagertől is (így is van még egy orosz és egy ghánai akadémiája). Nem számít nagyhalnak.

A volt Szovjetunió területén természetesen szintén vannak orosz klubtulajdonosok. Az örmény FC Urartu (korábban Bananc Jereván) társtulajdonosa az örmény-orosz Dzsevan Cselojanc, az Ararat-Armeniáé (ez nem azonos az Ararat Jerevánnal) az orosz-örmény Szamvel Karapetjan, a Van csapatáé Oleg Gukaszov. E kluboknál inkább attól tarthatnak, hogy a gazdasági büntetőintézkedések súlyos csapást jelenthetnek a tulajdonosok vagyonára, így mecénás nélkül maradhatnak.

Mi lesz az ukrán bajnoksággal?

Az invázió megindulása után a helyi labdarúgó-szövetség leállította a Premjer Liga küzdelmeit. Az élvonalban szereplő majdnem 100 légiós és a számos külföldi edzői stáb elkezdett menekülni Ukrajnából, s átjutni a szomszédos országokba. A környező országok klubjai segítettek ebben – a Sahtar Doneck stábja a Ferencváros segítségével jutott el a határtól Budapestre, a csapat (valamint a rivális Dinamo Kijev) légiósai az UEFA, az ukrán, a román és a moldovai szövetség segítségével kerültek biztonságba. Mások a nemzetközi játékos-szakszervezet FIFPro tagszervezeteinek segítségét kapták meg. Különleges kutyaszorítóba került Júnior Moraes, a Sahtar ukrán válogatott (honosított brazil) játékosa, aki emiatt akár az országban is ragadhatott volna katonaköteles korú férfiként. Végül elhagyhatta az országot, és válogatottbeli társaival együtt pénzadományt küldött az ukrán kormánynak.

A román edzőlegenda Mircea Lucescu – a Dinamo Kijev jelenlegi, a Sahtar volt trénere – szerint felvetődött, hogy az ukrán bajnoki küzdelmeket a szomszédos országokban lehetne befejezni. Ehhez persze minimum tűzszünet kellene, hiszen az ukrán játékosok nem hagyhatják el a hadiállapot miatt az országot. Kérdés, mi lesz az élő szerződéssel rendelkező futballistákkal és edzőkkel, hiszen a bajnokság szünetel (és ez hosszú szünet lehet), az átigazolási időszak már szinte mindenhol lezárult. Az egyik opció, hogy központilag „szabadon engedik” a játékosokat, vagy (akár UEFA-különengedéllyel) rendkívüli módon kölcsönbe kerülhetnek más klubokhoz, amíg a helyzet rendeződik. Azt, hogy az ukrán futballélet milyen súlyos károkat szenved és mennyi idő kell a talpra álláshoz, megbecsülni sem lehet.

Mi lesz az orosz bajnoksággal?

Az orosz liga klubjainak nem a háború közvetlen pusztításával, hanem a bevezetett szankciók miatt várható súlyos gazdasági problémákkal kell megküzdeniük. A Premjer Ligában szereplő ukrán játékosok és stábtagok közös megegyezéssel szerződést bontanak, távozásukat sorra jelentik be klubjaik. Elképzelhető, hogy a külföldiek körében (a Transfermarkt szerint 132 légiós játszik az első osztályban, köztük magyar is van a Nyizsnyij Novgorodban futballozó Kecskés Ákos személyében) exodus várható, a szivárgás már meg is indult.

Kapcsolódó

Ingyen igazolhatóvá válhatnak az orosz élvonal légiósai

Legalábbis ezt szeretné elérni a FIFA vezetőinél a FIFPro.

A Lokomotiv Moszkva – itt dolgozott tanácsadóként Ralf Rangnick, mielőtt a Manchester Unitedhez szerződött volna – vezetőedzője, Markus Gisdol lelkiismereti okokból lemondott, és elhagyta az országot, de utódja is egy német szakember, Marvin Compper lesz.

Nem folytathatom a munkámat egy olyan országban, melynek vezetője egy háború kirobbantója Európában

– jelentette ki Gisdol.

Ha a gazdasági szankciók hosszú ideig fennállnak, az pusztító hatással lehet a klubokra és az oroszországi futballra is. A szerződést bontó játékosok esetében az Ukrajnából távozókhoz hasonló kérdések vetődnek fel, a FIFPro megoldásért lobbizik. A légióskodó orosz labdarúgók esetében nem tudni, hogy alkalmazhatnak-e velük szemben bármilyen szankciót (a NOB javaslata az orosz és fehérorosz sportolók kizárásáról egyéni szintet érintő büntetőintézkedés).

A háborúra a legszellemesebb – egyben egyik legszívfacsaróbb – reakciót az FK Toszno adta az orosz futball szereplői közül. A klub 2018-ban csődbe ment, de a Twitter-fiókján azóta is minden áldott nap megjelenik egy bejegyzés: „Ma nem történt semmi”. Az invázió napján: „Ma történt valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.”

Mi lesz a vb-pótselejtezőkkel?

Az oroszok kizárása utáni helyzet még egyáltalán nem tiszta, de a március végi meccsidőpontok miatt a FIFA-nak és az UEFA-nak sietnie kell. Döntést kell hozniuk, mi történjen a lengyel–orosz párharccal (mindenki találgat, hogy automatikusan továbbjutnak-e a lengyelek, vagy lesz-e feltöltés, és ha igen, hogyan), miként lehet lejátszani a skót–ukrán mérkőzést, hiszen az ukrán válogatott legtöbb játékosa otthon futballozik, katonaköteles korú, és hacsak nem kap külön engedélyt, nem tudja elhagyni az országot.

Van-e szaga az orosz szponzori pénznek?

A pénznek nincs szaga, különösen a futballvilágban, melyben jól megfigyelhető a sportswashing jelensége: egyes, igen vegyes megítélésű országok a sporton keresztül próbálják javítani reputációjukat, mecénásként, befektetőként, szponzorként jelennek meg. Nagyon ritka volt az az eset, hogy egy-egy klub vagy szövetség morális okokból nemet mondott a pénzre. Most mégis ezt tapasztalhatjuk, azaz büdös lett az orosz pénz: a Gazprom elvesztette szponzori szerződését az UEFA-val és mezszponzori megállapodását a Schalkéval (mindkét esetben hosszú távú, jó bejáratott partnerségről volt szó), a Manchester United bontott az Aeroflottal. Más sportágakban is ezt tapasztalhatjuk: az NHL szünetelteti kapcsolatait orosz partnereivel, a Nemzetközi Torna Szövetség (FIG) honlapjáról nyomtalanul eltűnt a támogatók közül a legrégebbi szponzorként jelen levő orosz VTB bank, ez alighanem sejtet valamit.

Jelentős összegű megállapodásokról van szó. De az ekkora klubok és szervezetek könnyen találnak maguknak új (még ha nem is ennyire bőkezű) szponzort, viszont egy kisebbnél

az orosz támogató kiebrudalása akár azonnali vészhelyzetet is teremthet.

Középtávon a történtek óvatosságra inthetik a támogatókat, új tulajdonost kereső klubokat, és a kiszolgáltatottság csökkentése miatt erőre kaphat a németországi 50+1%-os modellhez hasonló megoldások alkalmazása is, melyek csökkentik az esélyét a külföldi befektetői kitettségnek.

Lesznek-e hosszas jogi viták?

Szinte biztos, hogy igen. Várhatóan több orosz szövetség megpróbál fellebbezni a nemzetközi Sportdöntőbírósághoz (CAS) a kitiltó határozatok ellen. Érvelhetnek azzal, hogy nincsenek passzusok a szervezetek alapszabályaiban háborús helyzet és agresszió esetére (könnyen lehet, hogy hamarosan lesznek, persze nem visszamenőlegesen), illetve hogy politikai alapon zárták ki őket, holott a politikai beavatkozást maguk a szervezetek tiltják. Bíróságon lehet ugyan nyerni, ám ez sem oldaná meg azt a problémát, ha az ellenfelek, versenytársak egyszerűen nem hajlandók oroszok vagy fehéroroszok ellen versenyezni. Ez PR- és kommunikációs katasztrófával fenyegethet.

Mondhatni, egy dolog a jog, de most a látszat is erősen számít.