Már szeptember végén írtam róla, hogy Aurelio De Laurentiis tulajdonos a szakadék felé kormányozza az olasz bajnoki címvédő Napolit. Nem én vagyok ekkora látnok, egyszerűen a falakra volt írva, hogy Luciano Spalletti nélkül ez a csapat nem lesz képes úgy teljesíteni, mint tavaly (márciusig), helyettese pedig a karácsonyt sem éri meg. Rudi Garcia mindig is „egyfélidős játékos” volt, hát most egyet sem tudott tisztességesen lehozni.
A váltás jogos és az időzítés sem rossz, hiszen a csapat nem áll vészesen rosszul a bajnokságban, a BL-ben pedig szinte továbbjutónak tekinthető,
A helyzet azonban sokkal bonyolultabb annál, mint hogy a reset gomb megnyomásával orvosolni lehessen.
Jó étvágyat a feketeleveshez!
Az csak egy mezei szurkolónak egyszeregy, hogy az edzőt ki kell rúgni, mert nem megy a csapatnak. A tulajdonosnak annyival feltétlenül bonyolultabb a dolga, hogy új edzőt is kell találnia, ami azonnal felvet egy rakás feszítő kérdést. Csak tűzoltó kell, vagy hosszabb távú megoldás? Ki az, aki ismeri a közeget, a helyieket, elfogadja a szurkoló és a csapat is? Melyik edzőnek illik a mostani kerethez a filozófiája?
De Laurentiis első gondolata Antonio Conte volt, ám az első beszélgetések után a felek is ráébredtek, hogy ez rossz ötlet. Conte a nápolyi keret felével nem tudna mit kezdeni, számára az olyan cselmesterek, mint az előző évad felfedezettje, Hvicsa Kvarachelia vagy a mostani kevés jó teljesítményt nyújtók egyike, Matteo Politano, nem játékos. A második gondolat már jobbnak tűnt, Igor Tudort az olasz éceszgéberek is késznek vélték egy ilyen nagy feladatra, csakhogy a horvát nem akart beugróként bohóckodni, a tulajdonos pedig csak a szezon végéig szerződött volna vele.
A feltörekvő generáció tagjai közül Francesco Farioli – akinek hosszabb távú szerződést is hajlandó lett volna adni De Laurentiis – hülye lett volna otthagyni a Nice-t, amellyel éppen a második helyen áll a francia bajnokságban. A pályafutását jól indító, de az utóbbi időben sok kudarcot is megélő Eusebio Di Francesco pedig joggal félt a nápolyi feladattól – és szintén jól rajtolt a Frosinonéval. Inkább ő is arra koncentrálna, hogy újra felépítse saját magát.
Aki felemelte a zászlót
Ez a toszkán szakember harmadik nápolyi kalandja, hiszen Renzo Ulivieri segédedzőjeként már a 2000-es évek elején is dolgozott a Vezúv lábánál, de igazán nagyot akkor dobott, amikor vezetőedzőként vette át a Napoli irányítását. A nápolyi kispadra a Regginával és a Sampdoriával bemutatott remeklés repítette, előbbit a Calciopoli miatti 11 pontos levonás ellenére benntartotta, utóbbival a hatodik helyen végzett és Olasz Kupa-döntőt játszhatott. Eljött az idő, hogy futballvízióját egy nagy célokat dédelgető klubnál váltsa valóra.
A háromvédős rendszert a kétezres évekre szinte már teljesen elfelejtette a futballvilág. A ‘90-es években Marcello Lippi agresszív 4-3-3-ja, később Carlo Ancelotti karácsonyfája (4-3-2-1) volt a fősodor, Mazzarri azonban töretlenül hitt benne, hogy ha a szerepeknek megfelelő játékosokat talált (főleg a pálya közepére), akkor
Ez volt az alapgondolata, amikor megérkezett Nápolyba.
A Serie A-ba (két évvel korábban a C1-ből rajtolva) 2007-ben visszajutó Napolinak nem voltak kiesési gondjai, de a középmezőnynél előrébb nem nagyon jutott Mazzarri érkezéséig. A livornói Mister volt az, aki tovább látott a csapat sztárjainál (Ezequiel Lavezzi, Edinson Cavani, Lorenzo Insigne), helyettük a középpályára kezdett fókuszálni. Ott állt össze a csapat játékának kulcsa, az Inler, Behrami, Hamsik hármas. Az angolok által a háromfős középpályák szereposztásának leírásába tökéletesen illeszkedő hármas, a Passer (Marek Hamsik), Creator (Gökhan Inler), Destroyer (Valon Behrami) trió volt a csapat játékának a kulcsa, az ő mozgásuk tette lehetővé, hogy a nem különösebben tehetséges, de a rendszerbe jól passzoló szárnyvédők (Maggio és Zuniga) valamint a középső védők (Campagnaro, Cannavaro – nem az aranylabdás, hanem a tesója –, Gamberini) kiváló egységet alkotva tegyék a pályára Mazzarri forradalmi, de legalábbis meglepően frissnek ható ötleteit.
A Napoli egyből az első évadban a hatodik helyen végzett, a következő végén pedig a dobogóra is felállhatott, aminek köszönhetően megmutathatta magát a Bajnokok Ligájában (egyből tovább is jutott a csoportjából). Mazzarriék a 2012-es Olasz Kupa-döntőben a szezon egyetlen vereségét mérték a bajnokságot veretlenül megnyerő Juventusra, és bár ez lett az edző egyedüli trófeája Nápolyban, vitán felül az ő irányítása alatt kezdődött el az az időszak, amiben egyre feljebb és feljebb kapaszkodott a Napoli.
Szolgáltatásaink köre folyamatosan bővül.
