Erős kiesők érkeztek a Championshipbe, de nem lesz könnyű dolguk

Tavaly megállt az elmúlt években egyértelműnek tűnő tendencia, miszerint a Championship egyre laposabbá és kiszámíthatóbbá válik, miután az élvonalból kieső klubok a sokat emlegetett parachute money-nak köszönhetően (a kiesőknek járó extra juttatás) jókora előnyben vannak a riválisaikkal szemben. Akkor ugyanis három olyan klub búcsúzott a Premier League-től, amelyek mélyebb, szerkezeti problémákkal küzdöttek, és közülük aztán csak egynek sikerült ezeket rövid úton orvosolnia: ez volt a bajnokságot utcahosszal nyerő Burnley, miközben a többi feljutó helyért komolyabb versenyt láthattunk.

Kapcsolódó

A PL vastag pénztárcájú kiesői helyett a hozzájuk képest fillérekből gazdálkodó klubokról szólt idén a Championship

A biztos feljutást jelentő első két hely sorsa hamar eldőlt ugyan, a Championship májusban lezárult szezonja sok szempontból mégis kivételes volt. Lássuk, milyen volt az angol másodosztály 2022/23-as évada!

Sőt, a rájátszásra jogosító 3–6. helyezésekért egyenesen öldöklő küzdelem zajlott: két fordulóval a befejezés előtt még a 13. helyezett csapatnak is volt esélye arra, hogy kvalifikálja magát, és az utolsó napon is öt együttes harcolt a két fennmaradó helyért.

A végén pedig két olyan klub játszhatta a rájátszás döntőjét, amelyeknek a költségvetésük alapján a mezőny második felében kellett volna végezniük, és nem sokkal korábban még a negyedosztályban kerültek szembe egymással.

Ezúttal viszont, úgy tűnik, kisebb az esély hasonló tündérmesére: nemcsak azért, mert a liga szegénylegénye, a Luton feljutott. Azért is, mert nem a szokásos „jojócsapatok” estek ki a Premier League-ből, hanem évek óta stabilan az élvonalban szereplő, masszív együttesek. Persze nincs lefutott verseny, de az biztos, hogy most nehezebb dolguk lesz a vetélytársaknak, mint legutóbb volt.

A három kieső

Hét évvel ezelőtt még mindenki a Leicester valószínűtlen bajnoki címéről beszélt Angliában, de azóta sok minden megváltozott: a Rókák ugyan most is harcba szállnak az első helyért, de már nem az élvonalban. A Leicester kiesése leginkább hibás tulajdonosi döntésekre és téves helyzetértékelésre vezethető vissza (bővebben lásd korábbi cikkünket), ám a klub mögötti tulajdonosi háttérnek és az ezen a szinten kiemelkedően erős keretnek köszönhetően versenyképes maradt. Sőt, még azt is elviseli, hogy a legnagyobb sztárok – James Maddison, Youri Tielemans, Harvey Barnes – leléptek, és még további távozók is várhatók szeptemberig.

Így is marad egy Premier League-ben edződött mag, amely köré kipróbált embereket sikerült szerződtetni: az angol válogatott Conor Coady és Harry Winks egyaránt kiemelkedő játékos, míg Callum Doyle tavaly sikerrel szerepelt a Coventryben, és sokat várnak a francia bajnokságból Angliába visszatérő támadótól, Steph Mavididitől is. Kasper Schmeichel tavalyi távozása óta nem sikerült megtalálni a méltó utódját, de most egy másik dán kapus, Mads Hermansen végre pótolhatja, és ne feledjük azt sem, hogy a klub talizmánja, Jamie Vardy is marad –

ő a másodosztályban még sokra lehet képes.

Az igazi talány azonban az edző személye, mivel Enzo Marescára leginkább a Pep Guardiolához fűződő kapcsolata miatt eshetett a vezetőség választása, semmint a saját vezetőedzői eredménye miatt. Mindez nem meglepő, hiszen a Burnley tavalyi hőstettei miatt mindenki az új Vincent Kompanyt keresi, Maresca pedig illik a képbe, noha távolról sincs rá biztosíték, hogy hasonlóan eredményes is lesz. Mindenesetre új stílust akar meghonosítani a klubnál, ahol első dolga a katasztrofális védelem rendbetétele lesz, és bár láthatóan hiányzik még egy-két darab a kirakósból, arra tippelnénk, hogy a Leicester ott lesz a feljutásért folyó harcban.

Más utat választott a Leeds, amely olyan edző mellett döntött, aki már bizonyított a Championshipben, hiszen Daniel Farke kétszer is feljuttatta a Norwichot, és ugyan legutóbb megbukott a Mönchengladbachnál, a ligában eddig sikerrel dolgozott.

A nyáron tulajdonosváltáson átesett klub viszont az előző vezetéstől nehéz helyzetet örökölt, mivel az számos játékossal olyan szerződést kötött, amely kiesés esetén lehetővé tette, hogy a futballisták kölcsönbe távozzanak. Eddig hatan éltek a lehetőséggel, és a klub számára ez azt jelenti, hogy nem tudta pénzzé tenni ezeket a játékosokat. Ennek nyomán nincs annyi forrás erősítésekre sem, mint amennyit a szurkolók szeretnének.

Öröm az ürömben: a kiesésnek köszönhetően lehetőséget kaphatnak a Leeds eddig háttérbe szorult fiataljai, akik közül többen is alkalmasnak tűnnek arra, hogy a másodosztályban bizonyítsanak. Igaz, a távozók miatt néhány poszton lyukas a keret – így elég valószínű, hogy a nyitó fordulóban a 17 éves Archie Gray kezd majd a középpályán –, ezért további erősítések (és távozások) is várhatók. Az eddigi érkezők közül egyedül Ethan Ampadu nagyobb név a mezőnyjátékosok közül, pedig minden sorba szükség lenne új emberre, és a hónap végéig vélhetően lesz is még több új igazolás.

A keretben azért most is van potenciál: egyrészt maradnak a Bielsa-korszak veteránjai (Bamford, Cooper, Ayling stb.), másrészt mozgékony és gólerős szélsőkből is túltengés van, vélhetően néhányan még távoznak közülük is. A keret kis átformálással alkalmas lehet Farke gegenpressingre és kimagasló erőnlétre épülő stílusára, más kérdés, hogy a német edzőnek eddig mindig kellett némi idő, mire át tudta állítani a játékosait a megfelelő hullámhosszra.

A harmadik kieső, a Southampton viszont még sehol sem tart a keret átalakításával,

sőt, egyelőre egyik kulcsjátékosát sem adta el, pedig élvonalbeli klubok licitálnak Romeo Lavia, James Ward-Prowse és Tino Livramento játékjogára. Korainak mondható azonban a szurkolók öröme, mert továbbra is az tűnik valószínűnek, hogy a csapat szeptemberben már nélkülük lép pályára. Lehet, hogy még néhány millióval sikerül feljebb srófolni az árukat, de egyrészt sok értelme nincs visszatartani olyan játékosokat, akik már fejben más csapatoknál járnak, másrészt: egyre kevesebb idő marad a keret megerősítésére, amire az említett sztárok távozásától függetlenül is szükség lenne.

A Southampton kiesését ugyanis elsősorban az ész nélküli fiatalítás eredményezte: miközben a játékoskeret több ponton is erősítésre szorult volna, a klub kizárólag tapasztalatlan fiatalokat igazolt tavaly, akik nem is bírták el a rájuk pakolt terhet. És hiába vannak most is szép számmal ügyes fiatalok a keretben, az átalakítást nem lehet megspórolni.

A Szentek a Swansea-tól hoztak edzőt Russell Martin személyében, aki a labdatartásra és a sok passzra épülő stílusával egyértelmű jelzés arra vonatkozóan, hogy milyen csapatot képzel a klubvezetés. Martinnal szemben kritika volt korábban, hogy tiki-taka ide vagy oda, eredményeket eddig nemigen tudott elérni. Most azért már villantania kell valamit, ugyanakkor az építkezés is fontos feladat, de mivel még most sem látszik ebből semmi, nem feltétlenül lesz reális elvárás az azonnali siker.

Akiktől jó szereplést várunk

A legutóbbi évad megmutatta, hogy nem lehetetlenség versenyre kelni a pénzesebb klubokkal, csak jól kell edzőt választani, az igazolásokat pedig az ő stílusához kell igazítani. A Middlesbrough ezt tökéletesen hajtotta végre: az idény közben érkező Michael Carrick csaknem csodát tett a csapattal, és januárban meg is erősítették a keretet, a legvégén mégis elfogyott a lendület.

Carrick maradt, viszont a kölcsönjátékosok távoztak, ezért van feladat bőven, még úgy is, hogy a gólkirály Chuba Akpomót sikerült megtartani. Az eddigi igazolások azonban egyelőre inkább a jövő reménységeinek tűnnek, ezért még szükséges lenne egy-két komolyabb névre (feltehetően újra kölcsönjátékosként) de a csapat a jelek szerint jó úton jár, és ha a klubvezetés ismét megfelelően teszi a dolgát, Carrick újra célba veheti a táblázat legtetejét.

A Coventry a tavasszal minden külső és belső körülmény dacára rendkívül közel került a feljutáshoz, és csak a tizenegyesek igazságtalansága miatt maradt a második vonalban.

Mondhatnánk, hogy tessék akkor újra próbálkozni, de Mark Robinsnak – megint – nagyon nehéz dolga lesz: elvesztette a gólzsákját, a Portugáliába távozó Viktor Gyökerest, és még köröznek a keselyűk a másik sztárja, Gustavo Hamer fölött is. Mellesleg a védelem szinte kizárólag kölcsönjátékosokra épült, azaz gyakorlatilag a semmiből kell új hátvédsort építenie Robinsnak. Ám az angol edző megoldott már hasonlóan nehéz feladatokat a múltban is, és ha az Evertontól érkező Ellis Simms csak megközelíti Gyökeres tavalyi teljesítményét, akkor a Coventry újra ott lehet a rájátszásra jogosító helyek valamelyikén.

Szintén meglepetés volt az újonc Sunderland hatodik helyezése, bár a végére kis túlzással elfogyott a sérülések tizedelte csapat, ezért a rájátszásban már nem sikerült a bravúr a Luton ellen. Ráadásul a Fekete Macskák gólerős csatára, Ross Stewart még az új idény elején sem játszhat, ennek ellenére is van okunk azt gondolni, hogy lendületben marad Tony Mowbray gárdája. Igaz, a klub nagyrészt most is fiatalokkal erősített, de egy-két új arc még feltűnhet a keretben. Az pedig önmagában is erősítés, hogy sikerült megtartani a szélső Jack Clarke-ot, pedig őt a Burnley nagyon szerette volna leigazolni. Maradt a csapat többi sztárja is, és ha most nem sújtja őket a tavalyihoz hasonló sérüléshullám, ez a Sunderland még feljebb is léphet.

Végül ide sorolnánk még az újonc Ipswichet, amely a tehetős amerikai tulajdonosainak, meg a Manchester United edzői teamjéből érkező Kieran McKennának köszönhetően rendkívül magabiztos és erős klub benyomását kelti, és csapatától még a top hatba jutás sem lenne váratlan. Az Ipswich legutóbb hatalmas küzdelemben vívta ki a feljutást talán minden idők legkeményebb League One-mezőnyében, a nyáron pedig tovább erősödött az amúgy sem gyenge keret, különösen a Chelsea-kölcsönjátékos Omari Hutchinson tűnik nagy fogásnak. Mellette újra harcba indulnak a múlt idény hősei (mindenekelőtt a csatár Conor Chaplin), és könnyen lehet, hogy a csapat jó néhány esélyesebbnek vélt klubot megelőz majd.

A szunnyadó óriások

Bár a jojóklubok sorozata megszakadni látszik, és könnyen lehet, hogy a Norwich, Watford, West Bromwich Albion trió hosszabb időre kénytelen berendezkedni a másodosztályban, leírni egyiküket sem szabad. Ne feledjük, hogy még jár nekik egyrészt a parachute money, másrészt masszívabb alapokra is építkezhetnek. Így hiába nem várja most őket senki az élcsoportba, mindhárom képes rá, hogy robbantson.

Más kérdés, hogy egyik klub sincs különösebben jó passzban: a stratégiáját évekig az élvonal és a Championship közötti liftezésre építő Norwich például módosítani kényszerül az eddigi hozzáállásán. Az átmeneti időszakot jelzi részint a váltás a klubigazgatói poszton, részint a klublegenda Teemu Pukki távozása. Az újonnan érkezők is ingyen szerződtetett Championship-veteránok, mint Ashley Barnes és Shane Duffy, így hiába maradt még egy-két jó játékos a sokat változó keretben, David Wagnertől aligha vár bárki is azonnali eredményt.

A Watford koncepciótlanságát és türelmetlenségét már többször kiveséztük itt, és

az együttes vezetése most újra zavarba ejtőt lépett,

amikor azt a Valerien Ismaelt nevezte ki edzőnek, akit sajátos, iszonyú mennyiségű futásra és rendkívül intenzív letámadásra épülő stílus jellemez. Vagyis idő kell ahhoz, hogy egy csapatot átállítson erre a játékmódra, viszont a Watfordnál éppen idejük nem szokott lenni az edzőknek (lásd a tavaly tíz meccs után menesztett Rob Edwards esetét).

A klub ráadásul eladta két messze legjobb játékosát, Joao Pedrót és Ismaila Sarrt is, tehát eleve irreális lenne elvárni, hogy repülőrajtot vegyen. Végül ott a West Brom, amely már eggyel több idényt húzott le a Championshipben, de még mindig vannak kimagaslóan jó játékosai Jed Wallace és John Swift személyében. Plusz a kispadján továbbra is Carlos Corberán ül, aki bár ki tudja hozni a maximumot ebből a keretből, a klubvezetésnek láthatóan fogalma sincs, merre is induljon tovább, ezen pedig még egy jó edző sem tud segíteni.

Meglepetést okozhatnak

A következő csoportot is olyan csapatok alkotják, amelyektől nem vár senki nagy dolgokat, de szólnak érvek amellett is, hogy most eljöhet az ő idejük. Ilyen mindenekelőtt a Stoke, amely ugyan folyamatosan a visszajutást tűzte ki célul a Premier League-ből való, öt évvel ezelőtti kiesése óta, de még csak megközelítenie sem sikerült az első hatot soha.

Most viszont végre látszik valamiféle hosszú távú stratégia, miközben az alulteljesítő játékosoktól megszabadult, és alaposan felfrissült Alex Neil csapata. Pont ezért a nagy kérdőjel is, hiszen rengeteg új embert kell beépíteni, de ha ez sikerül, a Stoke bárkinek odacsaphat. Igaz, a valós cél inkább a biztos középmezőny és a konszolidáció.

Más a helyzet a Hull Cityvel, amely tavaly nagy tervekkel vágott neki a bajnokságnak, de már akkor is látszott, hogy néhány nagy név nem elég. Most viszont Liam Rosenior, egy reményteljes és sokra hivatott edző került a kispadra, aki nemcsak arra építhet, hogy Ozan Tufan megrázza magát, hanem arra is, hogy kihozza a maximumot az olyan reménységekből, mint a középhátvéd Alfie Jones vagy a közönségkedvenc Regan Slater.

Tehát a Hull joggal célozza meg a mezőny első felét a tavalyi 15. hely után, és hasonló álmai lehetnek a Birminghamnek is, amely végre új tulajdonost kapott. Sőt, egész szépen erősített is, még ha voltak is távozók, mint a Lutonhoz szerződő Tahith Chong. A legfontosabb viszont, hogy John Eustace marad az edző, aki tavaly nehéz körülmények között is bizonyított, most azonban fiatal, energikus csapatot dirigálhat.

Végül itt

a másik feljutó, a harmadosztályban a jóval tehetősebb Ipswichet is maga mögé utasító Plymouth, amelynek hasonlóan jól működő a klubmodellje, mint a Lutoné, és nem egy edző zsenialitása vagy a tulajdonos pénze köré épül.

Éppen ellenkezőleg. A Plymouth túlélte, hogy Ryan Lowe-t másfél éve elcsábította a Preston, és korábbi segítője, Steven Schumacher még jobb munkát végzett. A klub továbbá rendkívül alapossággal igazol új futballistákat, kizárólag olyanokat, akik minden szempontból passzolnak a játékstílushoz. A legnagyobb erősítés is az lehet, hogy két korábbi kölcsönjátékost sikerült végleg megvásárolniuk (a gólerős szélsőhátvéd Bali Mumbát és a támadó Morgan Whittakert), míg a csodakapus Michael Cooper az őszre felépülhet súlyos sérüléséből. A Plymouth egyértelműen felfelé törekszik, és az lenne a meglepetés, ha komolyabb kiesési gondjai lennének.

A mocsár

Vannak aztán azok a klubok, amelyektől nagy kiugrás nem várható ugyan, de meglepetés lenne az is, ha nagyságrendekkel gyengébben szerepelnének, mint 2022/23-ban. Ilyen a Blackburn-Millwall kettős, amely tavaly az utolsó fordulóig reménykedhetett a rájátszásban, de végül megérdemelten előzte meg a duót a Sunderland. A Blackburn most egyértelműen gyengült, Ben Brereton-Diaz ráadásul ingyen távozott a Villarrealhoz, és egyébként is pénzügyi gondokkal küzd a csapat, amelyet Jon Dahl Tomasson edző mellett a példaértékű utánpótlás-nevelése menthet meg.

A Millwallnál nagy kérdés, ki tudják-e heverni a legutóbbi összeomlást, és az is válaszra vár: az évekig stabilitást garantáló Gary Rowett képes-e még megújulni? Mindenesetre a középmezőny újra reális cél lehet, annál feljebb már talán kevésbé, főleg, ha végül eladják a nagyszerű Zian Flemminget.

Nem látszik a Prestonnál sem, hogy változott volna a helyzet: a klub rendre kölcsönjátékosokra épít. Most is mindent megtesz, hogy visszacsábítsa az Evertontól a csatár Tom Cannont, miközben nem látszik, hogy bármi koncepció mentén épülne a csapat. Ryan Lowe már finoman hangot adott elégedetlenségének, és ha nincs számottevő változás, ez lehet az utolsó idénye a Preston kispadján.

A Swansea viszont elveszítette az edzőjét, Russell Martint, és kulcsemberek is távoztak a keretből. Az új mester, Michael Duff ugyanakkor nagy húzásnak tűnik, és vele még akkor is meglehet a középmezőny, ha végül a gólzsák Joel Piroe is elmegy. Aztán itt van a higgadtan építkező Bristol City: az együttes ugyan jó eséllyel elveszíti a liga talán legjobb fiatal játékosát, a középpályás Alex Scottot, de már korábban is bizonyította, hogy képes pótolni a távozókat, és Nigel Pearson ifjú csapata reálisan előrébb léphet.

Akik bajban lehetnek

A három kiesőhelyre most leginkább az alábbi ötös tűnik esélyesnek.

A messze legkisebb összegből gazdálkodó Rotherham már azzal teljesítette a tervét, hogy bent tudott maradni, ám azóta több kulcsember is távozott, és hiába jó edző Matt Taylor, nagyon nehéz dolga lesz, még úgy is, hogy náluk véd a Championship egyik legjobb kapusa, a svéd Viktor Johansson. A Huddersfield nem is olyan régen még a Wembley-ben játszott a Premier League-ért, azóta azonban gyakorlatilag sikerült szétverni azt a csapatot, amely a végén a veterán Neil Warnocknak köszönhette a bennmaradást.

A csapat nem lett erősebb, és lehet, túl nagy kérés a 75 éves mesterhez, hogy újra húzza ki őket a pácból. Tovább folytatódhat a QPR mélyrepülése is, amit eddig a klublegenda Gareth Ainsworth sem volt képes megállítani, és több kritikát is kapott az elavult játékstílusa miatt.

A Cardiff és a Sheffield Wednesday egyformán remek példa a pocsékul vezetett klubra.

Az előbbit üggyel-bajjal tartotta bent Said Lamouchi, aki azonban a nyáron távozott, és a helyére a török Erol Bulut került. Hogy ő mit tud ezen a szinten, az jó kérdés, de könnyű dolga semmiképpen nem lesz, még úgy se, hogy tizenöt év után visszatér Aaron Ramsey, aki számos sérülést követően már közel sem az a klasszis focista, aki egy évtizede volt. Pénz nincs sok, ezért a walesiek már a 21. hellyel elégedettek lehetnének.

Nagyobb tervei vannak viszont a Sheffield Wednesday tulajdonosának, Dejphon Chansirinak, aki annak ellenére az első hat közé kerülést tűzte ki célul, hogy csapata szoros meccsen, a playoff-döntőben vívta csak ki a feljutást. Ráadásul a nyáron távozott a Wednesday-t feljuttató Darren Moore, miközben az alapos erősítésre szoruló kerethez egyelőre alig csordogáltak új arcok. Az új edző, Xisco Munoz bár egyszer már feljuttatta a Watfordot, akkor kimagaslóan erős keret állt a rendelkezésére, most pedig még mindig a lassan 34 éves játékmestertől, Barry Bannantől várják a csodát.

De, mint tudjuk, a Championshipben semmi sem elképzelhetetlen, még a csoda sem.