Legsikerültebb találmányától búcsúzik a FIFA, és félő, hogy torzszülött jön helyette

Tágul az univerzum és tágulnak a világ nagy futballtornái is – a labdarúgó-világbajnokság sem kivétel. Minden elitsorozat nagyobb és hosszabb lesz, s nő, ameddig nőhet. A folyamat végpontját még nem ismerjük, de a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) a katari vb utolsó péntekjén bejelentette, hogy 2025-től elrajtol a 32 (!) csapatos klubvilágbajnokság, azt pedig már régóta tudjuk, hogy a 2026-os, amerikai, kanadai, mexikói közös rendezésű világbajnokságra 48 válogatottat várnak. Azt azonban még mindig nem, hogy milyen formátumban rendezik meg a következő vb-t.

A hatalmasra bővített klubvilágbajnokság tervezetével már februárban foglalkoztunk. Ahhoz képest újdonság, hogy a FIFA már 32 csapatról beszél, pedig a 24-es tornát is nehezen lehetne lenyeletni az európai és dél-amerikai topcsapatokkal.

De a FIFA-nak mindenből több kell.

Még több bevétel, még több szponzor, még több pénz, amely (nem mellesleg) végigcsorog a futballpiramis különböző szintjeire. A bevételszerzési vágy fő oka, hogy az UEFA-val (Európa-bajnokság, Bajnokok Ligája, Európa Liga, Konferencialiga, Nemzetek Ligája) és a CONMEBOL-lal (Copa América, Libertadores Kupa, Copa Sudamericana) ellentétben a világszövetségnek csak egy kiemelkedően sikeres nagy rendezvénye van, a férfi-világbajnokság. A női vb-ben jókora növekedési potenciál van, ám sem a szüneteltetett Konföderációs Kupára, sem a klubvilágbajnokságra nem „harapott rá” a közönség. A következmény gazdaságilag is jelentős: az UEFA bevételei sokkal egyenletesebbek, a FIFA bevételei viszont rendkívül hullámzók – a világbajnokságok évében gigantikus pénzösszeg folyik be, a többi esztendőben viszont ehhez képest alig csurran-cseppen valami.

A FIFA-nak nem sok választása marad: vagy több tornáját kell nagyobbá és népszerűbbé tennie, vagy az első számú „fejőstehén” férfi-világbajnokságot kell tovább duzzasztania. Az előbbi jóval nehezebb – a 32 csapatos klub-vb terve sok nagy egyesületnél fogja kiverni a biztosítékot –, az utóbbira van igény és van sportpolitikai motiváció is, annak ellenére, hogy a jelenlegi lebonyolítás stabilnak és népszerűnek bizonyult. Úgy tűnik, a világszervezet eldöntötte, mindkét útra rálép. Közben pedig szponzori szerződéseit is újratárgyalja: a kiemelt támogatók közül csak a Coca-Cola, az Adidas és Wanda rendelkezik érvényes kontraktussal a 2026-os ciklusra. A jövő sosem látott bevételekkel kecsegtet.

Csak közben fenyeget a veszély, hogy a FIFA ront a legjobb terméke minőségén.

A világbajnokság előbb 24, majd 32 csapatosra bővítése logikus lépés volt. A FIFA 1958-ig nem találta meg a megfelelő formátumot: 1930-ban, 1950-ben és 1954-ben meglehetősen „összevissza” tornákat rendeztek, az 1934-es és 1938-as vb egyenes kieséses rendszere pedig nem lehetett túl csalogató a nagy és költséges tengerentúli utat vállaló válogatottaknak. Erre tán a legbizarrabb példa, hogy az Egyesült Államok és Mexikó három nappal az 1934-es vb előtt, Rómában pótselejtezőt játszott a szereplés jogáért – a vesztes mexikóiak pedig anélkül mehettek haza, hogy világbajnoki meccset játszottak volna.

Az 1958-ban bevezetett lebonyolítás egyszerű és könnyen követhető volt – négy négycsapatos csoport teljes körmérkőzéssel, az első kettő továbbjut, ezt követően pedig a negyeddöntőtől egyenes kieséses rendszerben folytatják a csapatok. Csak éppen az átrajzolódó világtérkép miatt el kellett gondolkodni a bővítésen. Míg 1930-ban, az első világbajnokság évében csupán 41 tagja volt a FIFA-nak, 1954-ben már 85, 1959-ben 95. A gyarmatbirodalmak felbomlásával és a függetlenségi mozgalmak sikerével tömegesen jelentkeztek az új országok a FIFA-ba: csak 1962-ben 28 afrikai és 29 ázsiai szövetség lépett be. Ma hat kontinentális zónában 211 szövetség tagja a világszervezetnek.

A bővülésben konfliktus is rejlett. A hatvanas évekig az történt a FIFA-ban, amit az európai és az amerikai lobbi elhatározott – e kettő ugyan többször összeütközésbe került egymással, de más földrésznek nem osztottak lapot. A nagy kérdéseket a tradicionális futballhatalmak vezetői döntötték el. Az új tagországok tömeges felvételével megváltoztak az erőviszonyok, ami az „egy ország, egy szavazat” elvén működő világszervezetek esetében a vezetők manőverezési lehetőségeit is megváltoztatja.

Szavuk lett az „újaknak”, akik nem is haboztak kemény lépéseket megtenni, ha érdekérvényesítésről volt szó.

A legjobb példa az 1966-os világbajnokság: a FIFA úgy döntött, hogy Afrikának, Ázsiának és Óceániának (21 csapatnak) összesen 1 helyet biztosít. A 21 csapat döntő többségét adó afrikaiak joggal érezték úgy, hogy kiszúrnak velük, így bojkottot hirdettek. Végül a trikontinentális selejtező bohózatba fulladt, még a négyes „döntőn” is csak két csapat vett részt. A FIFA 1968-ban egyhangú döntéssel fix helyet adott Afrikának a világbajnoki mezőnyben, a bojkott sikeresnek bizonyult.

Mire beköszöntöttek a hetvenes évek, látszott, hogy a rendszer nehezen fenntartható, hiszen rohamosan bővült az afrikai és az ázsiai konföderáció, de ehhez képest még 1974-ben sem volt fix helye mindkettőnek. Kevésbé ismert tény, hogy már 1971-ben a FIFA elé került egy javaslat a 24 csapatosra bővítésről, ám maradt a 16 csapatos lebonyolítás, amely mellett az UEFA lobbizott. Az évtized végére kenyértörésre került a sor: Európa és Dél-Amerika kitartott a tizenhat csapatos vb mellett (mivel a 16-ból 13 együttest adtak, ez talán nem véletlen…), ám a többi kontinens képviselői a bővítésért kardoskodtak, illetve arra célozgattak, hogy ha marad a 16 válogatott, akkor az európai és dél-amerikai kvótákat kellene csökkenteni. A „kicsik” nyertek: 1982-től már 24 csapat vehetett részt a világbajnokságon. Az ezt követő létszámbővítésre csupán 16 évet kellett várni, és ekkor már nem berzenkedett senki, ugyanis az afrikai, az ázsiai és a CONCACAF-zónás csapatok is bizonyították erejüket. 1994. május 20-án megszületett a döntés: 1998-tól már 32 csapatos lesz a világbajnokság.

Leginkább politikai és üzleti megfontolások húzódhattak meg a háttérben, amikor a labdarúgó-világszövetség megszavazta a világbajnokság létszámemelését 24-ről 32 csapatra

– írta ekkor a Washington Post. A létszámbővítéssel kampányoló – remek eszköz ez a kongresszusi többséget birtokló nem európai és dél-amerikai országok megnyerésére – Joao Havelange elégedetten nyugtázhatta, hogy a bővítés egyhangú többséget kapott a végrehajtó bizottság szavazásán.

Azt is mondhatnánk, hogy minden érdek egybeesett: a FIFA-nak és tagszövetségeinek szüksége volt a bevételnövelésre, a létszámemelés fő haszonélvezői (Afrika, Ázsia, CONCACAF-zóna) szakmailag is bizonyították rátermettségüket, a sportpolitikai realitás szintén a bővítés mellett szólt; ráadásul logikusabb lebonyolítási szisztémát lehetett létrehozni.

A harminckettes torna nem véletlenül maradt változatlan hét kiíráson keresztül:

• Egyszerű és érthető volt, sokkal kevesebb számolgatási lehetőséggel, mint a középdöntős lebonyolítású, vagy a 24-es mezőnyű tornák. A szurkolók számára is könnyebben tervezhető lett a vb, ráadásul a korábbi botrányok után kevesebb lett a gyanús, összebeszélésre utaló mérkőzés
• A csoportkör mindig hozott drámai mérkőzéseket és nagy meglepetéseket, garantált volt az izgalom. Már egy vereség is nagyban csökkentette a továbbjutási esélyeket. 1998 és 2022 között csak a 2006-os tornán nem búcsúzott futballóriás (a jelenlegi világbajnokok körébe tartozó válogatott) az első körben. A címvédő 2002-ben, 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban sem jutott be a kieséses szakaszba. Az 1986–1994 között alkalmazott rendszerben pocsék csoportkörrel is tovább lehetett jutni: ekkoriban három csapat is úgy lett nyolcaddöntős, hogy csoportjában nyeretlenül zárt
• Nem kaptak a válogatottak nagyobb terhelést, továbbra is legfeljebb 7 mérkőzést játszhatott egy csapat
• A világbajnokságot le lehetett bonyolítani egy hónap alatt
• Vállalható kompromisszumokat lehetett kötni a helyek elosztásánál (Európa és Dél-Amerika 17-19, az összes többi zóna 13-15 helyet kapott)

Hogy akkor miért kell megváltoztatni ezt a jól sikerült és stabil szisztémát? A Washington Post 1994-es indoklása – politikai és üzleti indokok – most is érvényes. A probléma azzal van, hogy a 48 csapat lebonyolítási szempontból kényelmetlen létszám.

A FIFA eredetileg 16 csoportra osztotta volna a csapatokat, ám a háromcsapatos csoportok esetében nagy lett volna a veszélye az összebeszélésnek és könnyen elképzelhető volt, hogy a csoportkör utolsó fordulója már izgalommentes meccsek sorát hozza. A világszervezet érzi a veszélyt, mert Gianni Infantino elnök bejelentette, hogy újra kell tárgyalni a tervezett formátum kérdését.

A mostani világbajnokság után, látva a négycsapatos csoportok átütő sikerességét, meg kell vitatnunk, hogy a 16 hármas vagy a 12 négyes csoport lenne jobb

– mondta katari sajtótájékoztatóján.

Nem jelent jót, ha ezen most kell még vitatkozni, és ideális megoldás sem körvonalazódik. A 12 négyes csoport esetében megint jöhetne a számolgatás a csoportmásodikokkal vagy csoportharmadikokkal, jócskán megnövekedne a meccsek száma és a torna is meghosszabbodna. Ha a csoportkörből nem a nyolcaddöntőbe, hanem a 32 közé jutnának a válogatottak, akkor nőhet a válogatottak maximális meccsterhelése is. A bővítés már így is edzők sorát akasztotta ki, és a profi játékosok érdekképviselete szintén minden alkalommal elmondja, a terhelés veszélyesen magas. Négy évvel a torna előtt nem tudjuk a pontos formátumot, illetve még azt sem, mi lesz a három házigazda sorsa (az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó arra számít, hogy szokás szerint automatikusan megkapja a helyet).

Az 1982-es és 1998-as létszámbővítésnél nem volt egyértelműen kárvallott Európa, most viszont lehet oka panaszra: kvótái száma csak hárommal bővül, igaz, a zóna létszámához viszonyítva még így is Európából jutnak ki a második legmagasabb arányban a csapatok. Dél-Amerika csapatainak 60 százaléka biztosan kijut a következő világbajnokságra, sőt az interkontinentális pótselejtezővel 70 százalékra nőhet ez az arány. Afrika, Ázsia vagy a CONCACAF-zóna kvótáinak száma megduplázódhat, Óceánia először kap fix helyet.

Az emelkedő létszámmal csökkenhet a selejtező szakmai értéke:

míg a mostani lebonyolításban minden helyért hatalmas csata megy – az európai és az afrikai lebonyolítás hírhedten kemény, de a CONCACAF-zóna döntő tornája, az ázsiai záró szakasz vagy a dél-amerikai, bajnokságszerű körmérkőzés is garantálja a drámát –, a közeljövőben sokkal könnyebb lehet a kijutás. Vajon Új-Zélandnak mekkora nehézség lesz megnyerni az óceániai zónát? Jó az, ha a dél-amerikai zóna 60-70 százaléka kijut? Nem lesz túl sok a papírforma-eredmény és továbbjutás? Jót tesz az a világbajnokság értékének, ha nem maradnak le róla nagycsapatok? Számos kérdést tehetünk fel a reformokkal kapcsolatban.

A mezőny felhígulásáról szóló nyilatkozatok most is elhangzottak. Ez minden létszámbővítés előtt így volt, és az élet eddig mindig megcáfolta a felhígulástól tartókat, ám tényleg kérdés, meddig lehet duzzasztani a létszámot minőségvesztés nélkül. Tegyük hozzá: Európa és Dél-Amerika már Katarban is „csak” 8+2 helyet vitt el a nyolcaddöntőben, közben Ázsia (3 továbbjutó, rekord) és Afrika (rekordbeállítást jelentő 2 továbbjutó, Marokkó elődöntős) is kitűnő szereplést könyvelhetett el. Azt viszont nem tudjuk, van-e a bővítés haszonélvezőinek számító zónáknak plusz 3-5 „vb-érett” képviselője – Afrika esetében a válasz nagy valószínűséggel igen, Ázsiánál akadnak erős kérdőjelek, ahogyan a CONCACAF-zónánál is. Négy év múlva először fordul elő, hogy Európa és Dél-Amerika, a labdarúgás két tradicionális központja kisebbségbe kerül a világbajnokságon.

Erre mondaná a FIFA: a futball globális játék, a világbajnokság pedig éppúgy élvezhető lesz.

Abban biztosan lehetünk, hogy a katari sajtótájékoztatóhoz hasonlóan a világszövetség elnöke négy év múlva is el fogja mondani: az volt minden idők legjobb vb-je; a FIFA pedig rekordbevételt számolgat majd.

Attól azért kicsit tarthat a szervezet, hogy nagy tervéből torzszülött lesz. Ez pedig sem a FIFA-nak, sem a világbajnokság intézményének nem tenne jót.