Sok sima, kevés fordított – folyamatosan szállítja az érveket a BL egy szuperligához

Pep Guardiola Manchester Cityje (soraiban négy volt Benfica-játékossal) Lisszabonban 5-0-ra lemosta a házigazda Sportingot, gyakorlatilag érdektelenné téve a Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő visszavágóját. A kommentátorok a szakmai protokollnak megfelelő visszafogottsággal annyit mondtak, hogy a továbbjutás minden bizonnyal eldőlt, de úgy is mondhatnánk, a Sportingnak – Európa hatodik legjobb ligája bajnoki címvédőjének – annyi esélye van, mint Szondi György várkapitánynak az ostromló török sereg megállítására.

Azaz semmi.

Kapcsolódó

BL-értékelő: Hannibál Inzaghi és a madridi meg a párizsi gyávaság

Elkezdődött a klubidény legfontosabb része, a kieséses szakasz – íme, a BL-hetek aktuális képesalbuma!

Portugália három tradicionális nagycsapata – a Benfica, a Sporting és a Porto – az elmúlt tíz évben 12 olyan mérkőzést játszott az első számú európai sorozatban, amelyen három vagy több góllal (általában többel) maradt alul. 1980 és 2012 között, azaz több mint harminc év alatt csak 16 ilyen találkozó volt. Európa egyik nagy futballkultúrájáról és három olyan csapatról beszélünk, amelyek közül mind nyert már kontinentális kupasorozatot.

Abban nyilván semmi újdonság nincs, hogy az európai futballban megfigyelhető pénz- és erőkoncentráció már a „pórnéptől” egyébként is elkülönülő topcsapatok között is szakadást okozott

– foglalkoznak ezzel az UEFA szakmai anyagai és a különböző gazdasági elemző cégek kiadványai is. Abban sincs, hogy az olló várhatóan tovább nyílik a közeljövőben, mivel semmi sem utal arra, hogy megfordulnának a trendek. Nem lepődik meg senki azon, ha a Bajnokok Ligájában is rendszeresek a kiütéses győzelmek, akár akkor is, ha topligás csapatok feszülnek egymásnak. Azzal viszont nem feltétlenül vagyunk tisztában, hogy mennyire tisztán kirajzolódik a szétszakadás, ha szűk három évtizedre visszamenően végignézzük a BL eredményeit.

A mostani évad első 100 mérkőzését is beszámítva a legutóbbi hat idény mindegyikében – és az elmúlt kilenc idény közül nyolcban – a BL-mérkőzések legalább 20 százaléka háromgólos vagy nagyobb különbségű végeredményt hozott. A mutató most 24 százalékon áll. Kis kerekítéssel élve: a 2021/22-es évadban minden négy BL-mérkőzésből egy hoz egyoldalú küzdelmet (három- vagy többgólos különbség) és minden hetedik-nyolcadik kiütést (négy- vagy többgólos differencia).

A trend az elmúlt bő évtized terméke, korábban ritkán tapasztalhattunk hasonlót a Bajnokok Ligájában. 1994 – a 16 csapatos csoportkör bevezetése – és 2013 között egyszer sem fordult elő, hogy a BL-meccsek 10 százaléka kiütést hozott volna, a közel két évtizedes átlag 6,14 százalék volt. Azóta 11,54 százalék, azaz majdnem megduplázódott a nagy különbségű meccsek gyakorisága. A fölényes – legalább háromgólos – győzelmek tekintetében a 2010-2011-es szezon a vízválasztó: ezt megelőzően átlagosan 14,74 százalék volt az ilyen találkozók gyakorisága, azóta 20 százalék fölötti az arányuk.

Nyilvánvalóan van összefüggés a kicsik korlátozott számú beengedésével: az UEFA a 2009-2010-es kiírás előtt döntött úgy, hogy szétválasztja a BL-ben a bajnoki és a nem bajnoki ágakat, kis ösvényt nyitva az alacsonyabban rangsorolt bajnokcsapatoknak.

A változtatás vesztese az európai felső középmezőny lett,

a meccseken pedig gyakran megmutatkozik a topligások és a kicsik közti szakadék. De önmagában ez sem indokolja a látványos növekedést. A pénz-, erő- és tudáskoncentráció, az elit szétszakadása, a szakmai stábok specializációja és létszámának megnövekedése, a pályán látható aktuális trend (ultraagresszív le- és visszatámadás, az ellenfél megsorozása rendkívüli intenzitású futballal) egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy egyre több a sima mérkőzés a futballcsúcstermék Bajnokok Ligájában.

A BL izgalommentesmeccs-rátája felülmúlja még a Bayern-dominancia miatt sokszor kritizált Bundesligáét vagy a Serie A-ét is, nem beszélve a Premier League-ről és a La Ligáról, amelyekben arányaiban sokkal több a szoros találkozó. Ez a nézői élményt is nagyban befolyásolja, hiszen ha az élmezőnyt könnyű is megtippelni, maguk a mérkőzések sokszor izgalmasak a kiesőjelöltek és a bajnokesélyesek között is. Pedig az összes topligában jellemző, hogy a nagycsapatok mind gyakrabban nyernek simán.

„A futballvilágban bekövetkező változás tagadhatatlan. Szemellenzős, aki azzal érvel, hogy a labdarúgás mindig ilyen volt. (…) Ez a magyarázat a logikával és a rendelkezésünkre álló bizonyítékokkal is szembemegy. Sosem volt még ilyen rossz a helyzet [ebből a szempontból], és könnyen lehet, hogy még rosszabb lesz” – írta 2020 elején Miguel Delaney a pénz- és tudáskoncentráció eredményekben megmutatkozó hatásáról az Independent hasábjain.

Rámutatott: minden adat azt sugallja, hogy az európai futball kiszámíthatóbbá vált, mint tíz, húsz vagy harminc éve. Ezt láthatjuk a bajnokságokban és ezt láthatjuk az európai színtéren is. Ennek az egyik következménye, hogy a Bajnokok Ligájában a korábbit messze felülmúlja a sima mérkőzések száma, és nem ritka, hogy még tavaszi párharcok is izgalommentesnek bizonyulnak.

A kérdés, hogy ez mikortól okoz problémát.

A BL bizonyos szempontból a kompromisszumok ligája. Kiírójának, az UEFA-nak egyensúlyoznia kell a szuperklubok és a meghatározó futballnemzetek, valamint a tagországok között többségben lévő kicsik érdekei között. Előbbiek több pénzt, még több befolyást és nekik kedvezőbb pénzelosztást akarnak, hiszen a globális közönség nagy része miattuk nézi a Bajnokok Ligáját. Utóbbiak azt akarják elérni, hogy legalább odaengedjék néhány képviselőjüket a gazdagon megterített asztalhoz, illetve más kupasorozatokban hozzáférjenek a kincseskamra egy kisebb részéhez. A futballt feszítő ellentmondások a Szuperliga tavalyi, abortált elindításában csúcsosodtak ki, de a nemzetközi naptár átszervezése, a FIFA–UEFA kötélhúzások, a nagyszabású tervek (világbajnokság nagyobb létszámmal, kétévente; megreformált klubvilágbajnokság, duzzadó létszámú tornák) is mutatják, mindenki megpróbál előremenekülni a még több pénz irányába.

A BL egyik hívószava, hogy itt tényleg az elitet, a legmagasabb szintű klubfutballt láthatja a néző. Viszont

hogyan lehet ezt kommunikálni, ha a meccsek nagyjából negyede izgalommentes?

Nem a meccsek szorossága az egyetlen, nézői élményt befolyásoló tényező (egy-egy kiütés is bevonulhat a futball legendáriumába, lásd a Barcelona fordítását a PSG ellen, vagy a Bayern–Barcelona 8-2-t; és lehet egy csoport szoros meccsei ellenére viszonylag érdektelen, lásd most a Lille, Salzburg, Sevilla, Wolfsburg BL-kvartettet), de kétségtelenül kulcsfontosságú.

„A liga New York-i fejesei szerint létezik egy ideális formula, amely garantálja a remek nézettséget. Ekként magyarázták el: több pont és szoros mérkőzések. Magától értetődőnek tűnik, ám nem könnyű elérni” – írta Kevin Clark, a The Ringer újságírója.

Clark azzal foglalkozott cikkében, hogy miért változott meg az NFL, de a „több gól + szoros mérkőzések = jobb nézettség” formula a labdarúgásra éppúgy ráhúzható. A gólokkal nincs is baj – a Bajnokok Ligájában 1994-hez képest 2,3-ról 3 fölé nőtt a gólátlag –, csakhogy a plusztalálatok jó része egyoldalúan oszlik el. Márpedig így a formula egyik eleme hiányzik, ez pedig főleg a csoportkör nézettségét érinti, érintheti.

Egyszerű megoldást nem látni, részint a széttartó érdekek, részint a lehetséges változtatások korlátozott száma miatt. Csökkenteni a BL létszámát nyilván öngyilkosság lenne, ez szóba sem kerülhet. Ha megint a felső középmezőny csapatai felé nyitnának, akkor visszaállna a 2009 előtti, a kicsiket szinte teljesen kizáró rendszer – ez robbanáshoz vezethetne. A dupla csoportkör ismételt bevezetése nem lenne logikátlan (több mérkőzés, várhatóan kiegyenlítettebb második kör), ám éppen ez a megoldás volt a BL-történet egyik legnépszerűtlenebbje a kétezres évek elején, mert vontatottá tette a versenysorozatot és érdektelenné annak első fázisát. A 2024-től esedékes bővítés (36 csapat, 125 helyett 225 mérkőzés) és lebonyolítási reform – az úgynevezett svájci rendszerre akar áttérni az UEFA, amelyben nincsenek csoportok, minden csapat tíz mérkőzést játszana a főtáblán – sem valószínű, hogy változást hoz a mérkőzések szorosságában.

A logika és az adatok egyaránt egy szuperliga felé terelnék a gondolkodást, amelyre viszont – morális, emocionális és történelmi alapon – hangosan és érthetően nemet mondott a többség, így a szakadár klubok azonnali visszavonulót fújtak.

Nem látni olyan rendszert, amely a jelenleginél lényegesen jobb lehetne: a különbségek tovább nőnek, és alighanem a sima mérkőzések, az első meccs után lefutott párharcok száma is nőni fog. Az első négy tavaszi találkozó között már volt kiütés (az említett Sporting–Manchester City 0–5), két, de inkább három párharc továbbjutója nagy valószínűséggel megjósolható (az előbbin kívül még az Inter–Liverpool és a Salzburg–Bayern ilyen, bár a német rekordbajnok sebezhetőnek tűnik), minden folyik a szokásos mederben. A végén alighanem maradnak a szuperklubok, és tényleg eljön a csúcsfoci ideje.

Csak az a kérdés, hogy a közönség mikor mondja be az unalmast.