Győzelem Varsóban: egy meccs, amely tökéletesen összefoglalta a magyar válogatott egész évét

„Még mindig kevesen vagyunk, több tehetségre van szükségünk, akik már rólam is rángatják le a mezt” – nyilatkozta Szalai Ádám, miután a magyar válogatott idegenben 2-1-re legyőzte Lengyelországot a 2022-es világbajnokság utolsó – számunkra már tét nélküli – selejtezőjén. Ezt követően a csapatkapitány hozzátette azt is, hogy az együttesre jellemző küzdőszellemmel és hatékony védekezéssel sok minden kompenzálható.

Szalai néhány mondatban tökéletesen összefoglalta mindazt, ami jelenleg a magyar válogatottat jellemzi, és ami miatt nehéz újat mondani Marco Rossi csapatáról.

Az olasz szövetségi kapitány irányítása alatt a szervezettség és a taktikai érettség látványosan része lett a csapat repertoárjának, de ahhoz, hogy a jelenlegi szintet sikerüljön átlépni, egyszerűen több olyan minőségi játékosra van szükség, aki idővel topligás tapasztalattal is tudja segíteni a társaságot.

Jelenleg ugyanis Rossinak számos esetben meg van kötve a keze, ha az első számú opciójára nem számíthat az adott poszton.

Ugyanakkor éppen a szervezettség az, ami ilyen helyzetben valóban a válogatott segítségére van, és pontosan ez történt a Lengyelország elleni mérkőzésen is, amely előtt már pontosan lehetett tudni, hogy a lipcsei légióból Gulácsi Péter és Willi Orbán biztosan nem állhat a kapitány rendelkezésére. Ráadásul Szoboszlai Dominik az utolsó pillanatban szenvedett sérülést, miközben a kezdőcsapatban szintén gyakran szerephez jutó Kleinheisler László sem lehetett ott a keretben. A hiányzók miatt került vissza az elmúlt időszakban leginkább baloldali szárnyvédőt játszó Fiola Attila a jobb oldali középhátvéd posztjára, és ezért kezdett Szalai Ádám két oldalán Varga Kevin, illetve Schön Szabolcs a lassan már megszokottá váló 3-4-2-1-es játékrendszerben.

Persze segített az együttes helyzetén, hogy a másik oldalon Paulo Sousa szintén alaposan felforgatta a csapatát, mivel már az előző mérkőzésen biztossá vált a lengyelek pótselejtezős helye, és csak az ottani rangsorolás jelentett számukra tétet a mieink ellen. Az előző, Andorra elleni találkozóról Sousa 3-5-2-es hadrendjében csupán két játékos – a középpályás Mateusz Klich és a kapus Wojciech Szczesny – maradt meg a kezdőcsapatban, miközben Robert Lewandoski még a mérkőzésre nevezett keretből is kimaradt.

Már az első percben kirajzolódott az az alakzat, amelyet a magyar válogatott középmagas blokkban alkalmazott a meccs során a labdát jóval többet birtokló ellenféllel szemben. Az előző mérkőzésekhez hasonlóan a Rossi-csapat 5-2-3-as rendszerben védekezett, amelyben a két szélső szűk pozíciót vett fel a középcsatár Szalai Ádám mellett. Ám amint a labda a lengyelek oldalsó középhátvédjeihez került, a labdás oldalon lévő játékos elkezdett nyomást helyezni az ellenfelére. Ebben a szituációban Schön lépett ki Dawidowiczra, miközben Nagy Zsolt szárnyvédőként a vele szemben játszó, a lengyel válogatottban kezdőként először szereplő Matty Cashre lépett fel. Középen Szalai Ádám tartotta a pozícióját, és Nagy Ádám is feljebb lépett Linettyre, Schäfer András pedig a jobb oldali félterületben helyezkedő Klichre figyelt. A magyar csapat összhangban tolódott a labda irányába, így a hosszú oldalon Varga Kevin is bemozgott középre, hogy egy kompakt alakzat rajzolódjék ki, minek következtében Dawidowicz csak visszafelé tudott passzolni.

A lengyelek alapesetben három a kettő elleni létszámfölényt tudtak volna kialakítani a középpályán Nagy Ádámmal és Schäferrel szemben, de Szalai Ádám mély helyezkedése, és a hosszú oldalon a szélső középre mozgása ezt a fölényt remekül annullálta, miközben a magyarok nyertek egy szabad embert a védelem közepén. Így amikor Linetty mégis szabadon maradt, és Schäfernek feljebb kellett lépnie rá, Szalai Attila bal oldali középhátvédként tudott figyelni a magasan helyezkedő Klichre.

Már az előző képen is látszódott, ahogy a lengyelek bal oldali középpályása, Jakub Moder a Puchaczra kilépő Nego mögötti területbe mozog be – ez okozta a legtöbb problémát a magyar válogatottnak az első félidőben. Mivel Swiderski folyamatosan Fiola mellett helyezkedett, a fehérvári játékos nem tudta követni a Brighton középpályását, így a feladat Nagy Ádámra hárult. Neki viszont azért volt nehéz dolga, mert bár folyamatosan követte az ellenfelét az üres területbe, azt már Moder határozta meg, hogy mikor indul be, és ezt a lépéselőnyt, valamint ellenfele fizikális fölényét Nagy nem mindig tudta ledolgozni. Ráadásul Puchacz a felpasszolt, vagy középre tett labdát követően szintén megindult ebbe az üres területbe, kihasználva azt, hogy Negónak a nyomásgyakorlás után még meg is kellett fordulnia, így előfordult, hogy Nagy Ádámnak kettő az egy elleni szituációt kellett volna megoldania.

Moder elfutásaiból több veszélyes beadás és helyzet is kialakult, ennél ez esetnél például egy Piateknek visszakészített labda okozott kellemetlen perceket a magyar védelemnek.

Ám Sousa a szünetben némileg érthetetlen módon lekapta a pályáról Modert, és bár Zielinski beállítása még érthető is lett volna, a Napoli középpályása sokkal mélyebb pozíciót vett fel középen, minek nyomán a lengyel csapatnak már nem sikerült azon az oldalon komolyabban megbontania a magyar védelmet. Mindez pedig a számokban is megmutatkozik: míg a rivális az első félidőben még 0,95-ös várható gólértéket (xG) tudott elérni, addig ez a második játékrészre 0,45-re csökkent, és az egyenlítő gól is egy szerencsés pontrúgást követően született.

Ez a trend a magyar válogatott esetében pontosan fordított volt.

A pontrúgás utáni, kissé szerencsés gól itt az első félidőben jött, amikor kevesebb helyzetet sikerült kidolgozni, és a várható gólérték 0,65 volt (amiből 0,52-t tett ki Schäfer fejese), a második félidőben viszont már 0,71-es xG-t ért el a magyar együttes, amit a lengyelekkel ellentétben egy remekül felépített támadás végén akciógóllal sikerült érvényre juttatni.

Az első félidőben a lengyel válogatott 5-1-2-2-es alakzatban támadta le a magyarokat, amelyben Klich és Moder helyezkedett Nagy Ádám és Schäfer mellett, a két csatár pedig a passzsávok zárásával próbálta az oldalvonal mellé szorítani Rossi együttesét. Erre a magyar válogatott többször is a fent látható, most már hosszú ideje jellemző támadásépítési variációval reagált. Schäfer a középpályáról többször is visszalépett a védővonalba, ezzel egy időben Nagy Zsolt magas pozíciót felvéve kötötte le Cash figyelmét, így az immár 4-1-5-ös hadrendben az oldalvonal mellé kihúzódó Szalai Attila szabadon kaphatta meg a labdát.

A problémát ezekben a szituációkban a magyar válogatott számára a védelem előtt helyezkedő Linetty okozta, aki folyamatosan fel tudta venni a visszamozgó Szalai Ádámot, így a három középhátvéd létszámfölényt alakított ki Vargával és Schönnel szemben.

A változást a második félidőben az jelentette, hogy a magyar válogatott a labdaszerzéseket követően sokkal gyorsabban volt képes támadásokat vezetni a rendezetlen lengyel védelemmel szemben, amire jó példa Gazdag Dániel győztes gólja is, amely előtt Fiola remek ütemben, agresszívan fellépve tudott labdát szerezni már a félpályánál.

Emellett amíg az első félidőben Szalai Ádám többször is alapból mélyebb pozíciót vett fel – megkönnyítve ezzel Linetty dolgát –, a szünet után gyakran magasabb pozícióból lépett vissza a lengyel középpályás mögül, így kimozgatva a védelem közepéről Bednareket. Ez vezetett a magyar csapat egyik leglátványosabb támadásához is: egy labdakihozatal során a Mainz csatára tökéletes ütemben lépett vissza, miközben az ebben a játékban erős két szélső, Varga és Schön egy az egyben maradt a két oldalsó középhátvéddel, miközben Nagy Ádám is támadta a Szalai által megnyitott üres területet.

A mérkőzés képét és a helyzetek mennyiségét, valamint minőségét tekintve alighanem az 1-1-es döntetlen reális eredmény lett volna, de a lengyelekkel ellentétben a magyar csapat jobban tudott élni a lehetőségek szempontjából dominánsabb periódusával, miközben Sousa a második félidőre szinte kicserélte magát a mérkőzésből.

Ez pedig szinte tökéletesen összefoglalja a magyar válogatott elmúlt időszakát, és szinte egész évét.

A remekül megszervezett labda nélküli játéknak, és az egyre jobban kinéző támadásépítéseknek köszönhetően a csapat gyakran képes ilyen kiegyenlített mérkőzéseket játszani

(vagy akár sokáig meccsben tud maradni jóval erősebb ellenfelekkel szemben is), de amíg most Lengyelország ellen a mérleg nyelve felénk billent, addig Albánia ellen idehaza – hasonló szituációban – mi voltunk a balszerencsésebbek.

Addig pedig, amíg ez a plafon, talán kár arról álmodozni, hogy a magyar csapat ott lesz a világbajnokságon a tizenhárom európai válogatott egyikeként.