Ronaldo távozása a Juventustól tulajdonképpen három hónapja kész tény. A legutóbbi szezon utolsó előtti fordulójában, az Inter ellen Andrea Pirlo lecserélte a büntetőt rontó támadót, az utolsó körben pedig nem is lépett pályára, aztán pedig kiposztolt egy – sokak által igencsak önzőnek és öncélúnak gondolt – búcsúüzenetet az Instára.
Közben levideózták, ahogyan tekintélyes flottáját elköltözteti torinói villájának garázsából, így a portugálok Európa-bajnoki kiesése után tulajdonképpen csak egy kérdés maradt: talál-e valakit a Juve, aki ki tudja – és főleg: ki akarja – fizetni CR7 súlyos bérét. Végül a Manchester United lett a régi-új csapata.
Fontos tényező, hogy a Juventus sem akarta megtartani a játékost. Ennek okairól, illetve az egész Juve-Ronaldo házasságról korábban már írtam, ezért ezt most nem írnám le újra. Annál is inkább, mert ezen a napon van fontosabb téma is, mint a Juventus klubépítése.
Hogy lenne ez bukás?
Ronaldo 134 meccsen 101 gólt szerzett a Juventusban, ezzel röpke három évad alatt a klub történetének 13. legeredményesebb játékosa lett. Nyert két bajnoki címet, egy Olasz Kupát, egy Szuperkupát, az utolsó évében pedig végre a gólkirályi cím is összejött, nem is szerény terméssel: 29-szer talált be. Tavaly kettővel többet lőtt, de az nem volt elég az európai aranycipős Ciro Immobile legyőzéséhez.
Ha a fenti adathalmazhoz hozzátesszük, hogy Ronaldo már 33 éves volt, amikor Torinóba szerződött, bődületes sikerről kellene beszélnünk. Nem ok nélkül lángolt fel azonban a vita – immár sokadszor – azzal kapcsolatban, hogy összességében milyen is a globális hatása csapatai támadójátékára, a vele együtt játszók teljesítményére, illetve az öltöző moráljára. Mert Ronaldónak, mint brandnek, bőven elég, ha a fenti statisztikákat fel tudja mutatni, de a Juventus kénytelen egészen más szemszögből nézni az eseményeket.
