Volna itt két, egymásnak látszólag ellentmondó állítás, amiket érdemes közelebbről megnézni. Az egyik az, hogy az egész torna alapján Olaszország vastagon megérdemelte az Európa-bajnoki címet. A másik pedig az, hogy Anglia, illetve Gareth Southgate kapitány nélkül Olaszország nem nyerte volna meg az Eb-t.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="270" width="480" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Roberto Mancini fiainak győzelme egy epikus hősköltemény. Nincs rá jobb kifejezés, mert azok a játékosok, akik a meccs lefújásának a pillanatában a pályán voltak, sem játéktudásuk, sem a bajnoki formájuk alapján nem tűntek Eb-győztes matériának. Legalábbis azok, akik meccs közben jöttek be.
Csak nyomai maradtak a legerősebb csapatnak
Könnyű lenne azt mondani, hogy a csoportkörben, illetve az egyenes kieséses szakaszban látott olasz válogatott között a legnagyobb különbség az ellenfelek minőségében volt. Bár ez a megállapítás nagy koncentrációban tartalmaz igazságot, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Mancini csapata a torna végére úgy elfogyott, hogy az angolok töketlenkedése nélkül soha nem nyerte volna meg a finálét.
Mancini nem kap mellszobrot a calcio elefántcsonttornyában, Covercianóban, taktikailag nem volt egy nagy truváj, amit kitalált, és a legerősebb kezdőcsapatával kapcsolatban sem árult zsákbamacskát. Ha tehette volna, a Mister minden meccsen így küldte volna pályára az övéit:
Donnarumma – Florenzi, Bonucci, Chiellini, Spinazzola – Barella, Jorginho, Verratti – Insigne, Immobile, Berardi.
Ahogy korábban megtárgyaltuk, a csapat játéka nem túl bonyolult, viszont nagyon is hatékony, a középpálya tele van jól passzoló, de a védekezésben is aktív játékosokkal, megvan benne a sebesség, a lövőerő, és egy titkos fegyver, a támadásokkal fellépő balhátvéd, Leo Spinazzola. Így futott neki az Európa-bajnokságnak Olaszország, és amíg fennállt a status quo, a végső győzelemre is esélyesnek tűnt a játéka alapján. De ez nem tartott sokáig.
Hátul beüt a ménkű
A csillogó-villogó olasz játék nem tartott sokkal tovább a csoportkör végénél, ami nem is csoda, hiszen Spinazzola már a negyeddöntőben megsérült. Normál esetben egy balhátvéd kiesése nem okoz óriási gondot, csakhogy ahogy fent is láthattuk, a Roma szárnyvédőjének nem a védekezésben, hanem sokkal inkább a támadásokban volt pótolhatatlan szerepe. Spinazzola kiesése alapjaiban változtatta meg az olaszok játékát.
Persze nem az AS Roma játékosa volt az első kieső, hanem egy másik római, Alessandro Florenzi (ő a főváros szülötte, de jelenleg a PSG játékosa), méghozzá egyből az első meccsen. Florenzivel azt az opciót veszítette el Mancini, hogy a védelem jobb oldalán nyisson ki háromvédősre az olasz válogatott, ha esetleg valami történne Spinazzolával, és az elgondolás abszolút jogos volt, hiszen Florenzi hasonló profilú szélső védő, mint csapattársa.
Elöl is gondok adódnak
A két sérülés súlyos csapás volt, főleg annak a fényében, hogy volt más gondja is Mancininek. Először is ott volt a centerposzt, ahol papíron tökéletes megoldást kínált Ciro Immobile, csakhogy az a játékkép, ami az olaszok meccsein kialakult, nagyon nem a sajátja a Lazio csatárának. A tavalyi európai aranycipős – 36 gólt szerzett a 2019-2020-as olasz bajnokságban – semmit nem tudott hozzátenni a csapata játékához (ez nem meglepő, a háromszoros Serie A-gólkirály egészen más típusú csatár, mint amilyenre szüksége lett volna Mancininek), ráadásul mögötte csak az abszolút hasonló attribútumokkal rendelkező Andrea Belotti jelentett opciót, akitől pont annyit lehetett várni, amennyit végül a közösbe tett (semmit).
Mancini ugyan beválogatta a szezont remekül záró, rendkívül ígéretes Giacomo Raspadorit, de azt lehetett sejteni, hogy rá nem vár komoly szerep. Az olaszok csatárgondjai nem számítanak újdonságnak, a Serie A-ban is nyomozni kell a nemzetközi mércével is kiemelkedő egyéniségeket, és Mancini talán lett volna akkora punk, hogy húz egy mindenki számára meglepőt, és magával viszi a döbbenetes pályafutást teljesítő Franco Caputót, ha nem szól közbe a sors.
Caputo 30 évesen lépett pályára életében először a Serie A-ban, addig alacsonyabb osztályokban játszott. A kieső Empoliban nagyszerűen mutatkozott be, és a Sassuolóhoz kerülve is bizonyította, hogy pont az a fajta középcsatár, akire rendkívül nagy szüksége lett volna az Eb-n Mancininek is.
A már harminchárom éves csatár mögött viszont egy sérülésekkel tűzdelt szezon volt (tizenkilenc meccsen így is vágott tizenegy gólt), és a kapitány nem akart kockáztatni.
Immobile használhatatlansága egyúttal azt is jelentette, hogy az olaszok csak a két szélső sebességében bízhattak, ám ez – különböző okok miatt – sem az osztrákok, sem később a spanyolok és az angolok ellen nem volt átütő erejű fegyver. Nagyon kellett volna egy befejező csatár.
Az olaszok Eb-flopja, Nicoló Barella
A mögöttünk hagyott szezon során többször is leírtam azt a bátor gondolatot, hogy Barella nemcsak az Inter, hanem az egész Serie A legjobb középpályása. Nehéz is volt vele vitatkozni, a szárd játékos kiegyensúlyozottan szállította a markáns klasszisteljesítményeket, és biztosan nem én vártam tőle egyedül, hogy az olaszoknak is akkora vezére lesz, mint a milánóiaknak. Ebből megdöbbentően kevés vált valóra.
Barella sajnos egyszerűen elfogyott. Van rá mentsége, hiszen nemcsak végigdarálta a bajnoki címmel zárt szezont, de tavaly még a döntőig menetelt az Európa Ligában is, így ő valóban szinte végigfocizta az egész évet. Attól azonban, hogy van rá mentsége, még tény marad, hogy az olasz csapat pont a nyolcas poszton maradt el messze a várakozásoktól, és ez természetesen hatással volt az átmeneti játékra, a labdakihozatalokra és az ellenfelek védőharmadában kifejtett nyomás fenntartására is – utóbbit a csoportkör után kvázi el is engedte Mancini.
Mivel a csoportkör alatt az olasz középpálya egyik legjobbja Manuel Locatelli volt, sok szurkoló vélte úgy, hogy Barella fáradtsága nem fog komoly gondot okozni, csakhogy a Sassuolo középpályása a játéka alapján nem Barella, hanem Marco Verratti logikus cseréje. Támadó középpályással nagyon nem állt jól Mancini, aki a fenti gondok miatt már olyan szinten került kényszerpályára, hogy mindkét keze meg volt kötve.
Barellát a belgák elleni negyeddöntő (ez volt egyébként a legjobb meccse az Eb-n) kivételével minden mérkőzésen lecserélte Mancini, pedig tudhatta, hogy a helyettesek inkább csak pótlékok. Bryan Cristanténak nem volt jó szezonja a pocsék Romában, ahol ráadásul gyakran a védelem közepén kellett játszania, Matteo Pessina pedig egy fél sorral feljebb érzi igazán jól magát, ahogy azt láthattuk az Atalantában.
Hogy lesz ebből Eb-győzelem?
Nem elég, hogy Anglia a második percben megszerezte a vezetést, Mancini mindkét szélen a cserevédőivel, egy használhatatlan centerrel, és egy fáradt, kicsit talán fásult támadó középpályással kellett, hogy megoldja a helyzetet, méghozzá úgy, hogy hiába mustrálgatta a kispadot, igazi clutch-cserét sehogy sem találhatott. Kétségbeejtő helyzet.
Ebből csak és kizárólag úgy lesz Eb-győzelem, ha a csapat fennmaradó része nemcsak brutális melót tesz a közösbe, de a teljesítményének a színvonala is magasan az átlag feletti. Mancini szerencséjére ebben nem volt hiba: a védelem közepén a Leonardo Bonucci, Giorgio Chiellini páros, a regista posztján Jorginho, a támadósorban pedig Fede Chiesa játszott óriásit – és nem csak a döntőben, hanem az egész tornán.
Azon már a fentiek fényében kevesen lepődnek meg, hogy Chiesát is sérülés miatt kellett lecserélni, és Jorginho is a frászt hozta minden olaszra, amikor még az első félidőben leült a földre, és ápolást kért. A mélységi irányító szerencsére tudta folytatni a játékot, mert ha ő is kiesett volna, az olaszok játéka összeomlik, és bárhogy fúrja is az angol esélyeket Southgate, ők nyerik meg a döntőt.
Jorginho tudta folytatni (négy labdaszerzésével szokás szerint a legjobb volt a mezőnyben), Chiesa kiesése a 86. percben pedig csak annyit jelentett, hogy az olaszok a büntetőket vették célba a hosszabbításban, mert a Juve szélsője nélkül nem is igazán beszélhettünk támadójátékról.
A zsinórban megnyert kilenc bajnoki cím után csak egy irtózatos mázlival behúzott negyedik helyig jutó Juventusban nem pont így mentek a dolgok. Chiellini a szezon nagy részét sérülés miatt kihagyta, Bonucci pedig – aki egy az egyben sosem volt igazán erős, és egy háromvédős rendszer liberójaként tud igazán kiteljesedni – rengeteget szenvedett Pirlo négyvédős rendszerében. Egyikük sem fiatal, és Bonucci végigjátszotta az egész szezont, úgyhogy bőven volt mitől tartani.
Ehhez képest a két rutinos védő a legszebb napjait idézve játszotta végig a tornát, bónuszként Bonucci a fináléban döntő érdemeket szerzett a góljával is. Bár az UEFA úgy döntött, Gigi Donnarummát választja meg a torna játékosának, saját magamat is meglepve ki kell jelentenem, hogy az Európa-bajnokság legjobbja véleményem szerint Leonardo Bonucci volt.
Ahogy a magyarok: első a csapat!
Az olasz csapat szervezettsége és kompakt játéka nem lehetett senki számára meglepetés, amit viszont egységben mutatott ez a társaság, az nem mindig volt jellemző az olaszokra. Ezúttal mindenki egy irányba húzott, nem volt durrogás és széthúzás, a folyamatosan fenntartott koncentráció pedig olyan határozott csapatjátékot eredményezett, ami nem volt mindig jellemző Mancini csapatára sem.
Annak, hogy fejben ennyire rendben volt az olasz válogatott, akkor értjük meg a fontosságát, ha egyénileg nézünk végig az Európa-bajnok kereten, illetve azon, ahogy az Eb-t kezdték a játékosok. Donnarummát teli szájjal árulózzák Milánóban, miután nem hosszabbított szerződést, Giovanni Di Lorenzo az utolsó fordulóban csúszott ki a Napolival a BL-ből, a Juve mélyrepülésben volt Pirlóval szinte egész évben, Spinazzola pedig egy teljesen reménytelen Romában hozott le közepes idényt.
Verratti a francia bajnokságot sem tudta megnyerni a PSG-vel, Lorenzo Insigne Di Lorenzóval együtt bukott el a Napolival, Domenico Berardi és Locatelli pedig a nyolcadik helyen végeztek a Sassuolóval. A két kakukktojás a Chelsea-vel BL-t nyerő Jorginho és az Interrel scudettót nyerő Barella, valamint talán idevehető Immobile is, aki ugyan tíz ponttal maradt le a BL-helyektől a Lazióval, de a tavalyi aranycipő (és Serie A-örökrekord) után idén is berámolt húsz gólt.
A kiegészítő emberből előlépő főszereplőket hagyjuk is: Cristante csak vergődött a Romában, Emersonnak még ennyi sem jutott a Chelsea-ben, hiszen összesen 15 meccset játszott, Belotti pedig konkrétan a kiesés ellen küzdötte végig a szezont a Torinóval.
Olvastam egy cikket a döntő előtt, amiben egy érdekes tényezőre hívta fel a figyelmet a szerző. A Corriere opinionistája abban látta meg az olasz válogatott erejét, hogy tényleg teljes Olaszország képviselte magát benne.
Ez igaz volt földrajzilag is, hiszen a hagyományoknak megfelelően szép számmal voltak oriundók (az olasz diaszpóra re-migránsa a brazil származású Jorginho, Rafael Tolói és Emerson is), Insigne és Donnarumma nápolyi születésűek, Florenzi római, Chiesa genovai, Chiellini és Di Lorenzo toszkánok, Pessina és Belotti lombardok, és még két szárd is befigyelt Barella és Salvatore Sirigu személyében.
Az egyetemi végzettségű Chiellini, valamint a szintén főiskolát végzett Pessina ugyanúgy kulcsszereplő volt, mint a már középiskolás korában a Milan kapuját védő Donnarumma. Mancini csapatának a játéka már nem úgy olaszos, ahogy azt évtizedeken át megszokhattuk, de azért az is kiderült az Európa-bajnokságon, hogy a zsigerből jövő catenaccióhoz bármikor vissza tud nyúlni.
A végső győzelemhez talán kellettek az angolok is, de hogy Olaszország megérdemelten ült fel a trónra, azt senki nem vitathatja.