Ne áltassuk magunkat: az aranyérmet illetően valószínűleg a 2024/2025-ös NB I-es idényben sem kell sokat izgulnunk. Az elmúlt években totális dominanciát építő Ferencváros sorrendben 13, 13, 20, 12, 6 és 16 pont előnnyel nyerte meg a bajnokságokat; de még az a szorosabbnak tűnő 6 pont is csalóka, mert a Fradi a 30. fordulóban már akkor is megszerezte az aranyérmet, csak épp elveszítette az utolsó három mérkőzését.
Szóval a konkurenciának nyomasztó lehet a Ferencváros erőfölénye, a fradisták viszont érthető módon élvezik ezt; ráadásul a holland Pascal Jensenre bízott csapat igen biztató játékkal és jó eredménnyel rajtolt a BL-selejtezőben (a walesi TNS-t verte meg 5–0-ra, az igazi értékmérő viszont a következő körben jön).
A Fradi szakított a játékosként is nagynevű trénerek kispadra csábításával – Thomas Doll, Szerhij Rebrov, Peter Stöger, Sztanyiszlav Csercseszov, Dejan Stankovic mind ebbe a sorba tartozott –, és kinevezte a játékosként profimúlt nélküli,
A holland tréner látványos támadófutballt és sok energiát ígért – valószínűleg elvárás is vele szemben, hogy hazai környezetben ne csak nyerjen a csapatával, hanem szórakoztassa is a nézőket, mert ez jelentene előrelépést. A puding próbája persze ebben az esetben is az evés – no és azt is érdemes megjegyezni, hogy Rebrov óta a Fradi egyetlen vezetőedzője sem maradt a kispadon legalább 600 napig.
Az FTC a hatvanas-hetvenes évek óta nem látott dominanciát épített, és ha megint első helyen végez a bajnokságban, akkor egymás után hetedszer lesz aranyérmes.
Az MTK aranycsapatát legnagyobb sztárja, Orth György törte meg; míg a nagy Újpest már valószínűleg utolsó győztes idényében is túljutott a csúcson. Legalábbis a korabeli Népsport szigorú kritikusa, Rózsa András így gondolta.
„A magyar labdarúgás általános kórtünetei a magyar bajnokcsapatnál is megvannak, és ez a természetes állapot, hiszen az Újpesti Dózsa a hétszeres bajnoki cím ellenére (?) is magyar labdarúgócsapat, sőt, a magyar labdarúgás egészében kitüntetett helyzetet élvező labdarúgócsapat. A kívánalom az Újpesti Dózsával szemben nem egyszerűen a bajnoki cím elnyerése. Teljességgel hibás kiindulás a »Mit lehet kívánni hét bajnoki cím után?« szemlélet, hiszen a bajnoknál nemcsak a dicsősége, hanem a sportággal szembeni felelőssége is a legnagyobb! A biztató őszi idény után – a tavasszal – viszont épp ezt a felelősséget lehetett kevésbé érezni. Engedmények az edzések intenzitásában és mennyiségi tartalmában, a testi-lelki engedmények a követelményrendszer végrehajtásában, a technikai-taktikai képzés és fejlődés visszafogottsága – sajnos –bajnokcsapatunknál is megvolt.
Az elért eredmények és a már említett kompromisszumok pedig nemcsak lehetőséget adtak a félszívvel küzdésre, hanem serkentették is azt. Az önigénynek ez a viszonylagosan alacsony szintje fékezte az Újpesti Dózsát és csökkentette le bajnoki aranyérmének értékét.
A stíluszavar, az öregek és a fiatalok közötti felfogásbeli különbség, a küzdeni tudás képességének eltompulása pedig tovább mélyítette a válságjeleket. Azt azonban nem árt újra és újra hangsúlyozni, hogy nem elsősorban a magyar mezőnyhöz, hanem a nemzetközi élvonalhoz, azaz a »mindenséghez« kell mérni a bajnokcsapat teljesítményét.”
Elképzelhető, hogy az egymás után hetedik bajnoki címére törő Ferencvárosnál valami hasonló gondolat – nem a magyar mezőnyhöz kell mérni a csapatot – irányíthatta a klubvezetőket. A Fradi ugyan egymás után kétszer is megérte a tavaszt az európai kupákban, de nem tudott visszakerülni 2020/21-et követően a Bajnokok Ligájába, és futballjában sem volt egyértelmű előrelépés, még ha a hazai dominanciáját meg is őrizte, és az EL-ben, illetve az EKL-ben jól szerepelt.
Az új edző ellenszere lehet a sikerekbe belefásulásnak, és alighanem játékbeli előrelépést, modernizálást is várnak tőle mind a hazai, mind a nemzetközi porondon. A csapat dominanciájáról sokat elmond, hogy a pont/meccs átlaga jobb, mint a nagy Újpesté – ugyanakkor azt is érdemes megnézni, hogy mennyire nem voltak a Fradinak veszélyes riválisai.
Jelenleg a Ferencvárosé Európa egyik leghosszabb aranyszériája. Csak a bolgár Ludogorec, a szerb Crvena zvezda és a horvát Dinamo Zagreb uralja a Fradinál hosszabb ideje hazája bajnoki küzdelmeit, a fővárosi zöld-fehérek három másik európai klubbal (Zenit, Slovan Bratislava, Lincoln Red Imps) együtt törnek a zsinórban hetedik elsőségükre.
Az előző idényben azonban több örökösnek tűnő sikerszéria is megszakadt, nem kis meglepetésre: az osztrák Red Bull Salzburgot (egymás után 10 bajnoki cím) a Sturm Graz, a moldovai futballban egyeduralkodó Sheriffet a Petrocub Hincesti taszította le a trónról, a Bayern München regnálását pedig a Bayer Leverkusen szakította meg a német Bundesligában.
Hogyan sikerülhetett ez? – kérdezhetjük, és korlátozzuk a választ a két kisebbik bajnokságra, mert a Leverkusen–Bayern párbajjal már foglalkoztunk. Az itthoni trónfosztásban reménykedők számára rossz hír,
Ha a hagyományos bajnoki tabella döntött volna, akkor a Salzburg megint megvédte volna a bajnoki címét, a moldovai elsőség sorsát pedig a bajnoki finálé döntötte volna el. Viszont az osztrákoknál és a moldovaiaknál is alapszakasz-rájátszás rendszerű, kétfázisos bajnokság van; előbbieknél felezik és lefelé kerekítik az alapszakaszban szerzett pontokat, utóbbi meg nulláról indul. Mindkettő azt a célt szolgálja, hogy izgalmasabbá tegye a bajnokságot.
Ugyanakkor vannak közös vonások abban ezen kívül is, hogy a trónkövetelők miként lökték le a királyt: mind a Sturm Graz, mind a Petrocub évek óta állandó üldöző volt, európai szinten is szerzett tapasztalatot (a Sturm sokat, a Petrocub keveset). A domináns csapatnak edzőproblémái voltak (a Salzburgnál feljebb, a sportigazgatói tisztségben is felbolydulás volt), a keretminőség valamelyest visszaesett, a csapategység megrendült. Ezt tudta kihasználni mindkét országban a legnagyobb rivális – de a lebonyolítás hathatós segítségével.
Az NB I jelenlegi szisztémájában nincs lebonyolítási trükk a bajnokság izgalmasabbá tétele érdekében, de igazából trónkövetelőt sem látni. Az elmúlt öt idényben öt különböző ezüstérmes volt (Fehérvár, Puskás Akadémia, Kisvárda, Kecskemét, Paks), és a PAFC a Fradin kívül az egyetlen csapat, amely minden évadban dobogóközelbe került.
Ahhoz, hogy egyáltalán olyan keretet lehessen összeállítani, mely meghajthatja a Ferencvárost, jókora befektetés lenne szükséges. Ennek sincs nyoma: míg a Fradi eurómilliókat költ átigazolási díjakra, az NB I többi résztvevője együttvéve sem kerül költekezésben a zöld-fehérek közelébe. Természetesen nem kizárólag ez dönt, ám gyakorlatilag minden ütőkártya a Ferencváros kezében van:
- a legjobb anyagi lehetőségek,
- a legnagyobb szurkolótábor,
- a legmagasabb presztízs,
- az állandó európai kupaszereplés lehetőségének felcsillantása.
Ezt az erőfölényt csak kiváló edzőválasztással, okos játékospolitikával, telitalálatnak bizonyuló átigazolásokkal lehetne kiegyensúlyozni (lásd a leverkuseni példát).
Természetesen az új tulajdonoshoz került, „Mol-hajtású” vált Újpesttől lehet közép távon a legtöbbet várni, de a lila-fehérek visszafogott átigazolásokkal nyitottak, közben azért lerabolva az így edzőjét és pár kulcsjátékosát elveszítő Fehérvárt. Rutinos, kulcsembernek szánt játékosok (Riccardo Piscitelli, Joao Nunes, Bese Barnabás, Gergényi Bence) és fiatal tehetségek egyaránt jöttek, de, aki arra számított, hogy a lilák hirtelen összevásárolnak NB I-es szinten egy csapatnyi sztárjátékost, az csalatkozott. Tegyük hozzá: ez az építkezés okosabb, mint egyből túl nagyot lépni, és (esetleg) csalódni, az újpesti projekt haladását érdemben valószínűleg 2–3 év múlva mérhetjük fel. Bartosz Grzelak nehéz, de szép edzői feladatot kapott az újpesti újjáépítéssel.
Az újpestieken kívül valószínűleg a Puskás Akadémia, a DVSC és a Paks fejlődését érdemes figyelemmel kísérni, ha dobogóesélyes csapatokról van szó. A felcsútiak fontos embereket (Marius Corbu, Batik Bence, Luciano Slagveer) vesztettek, és nem igazoltak, viszont beépíthetik a kölcsönből visszaérkező fiataljaikat a csapatba. A Loki is elszenvedett érzékeny veszteségeket: Stefan Loncar, Olekszandr Romancsuk és Baranyai Nimród is távozott, a klubikon, Kazincbarcikára szerződött Bódi Ádámmal is összerúgták a port a debreceniek; az meg nagy kérdés, hogy az elsősorban balkáni vonalról érkező erősítések valóban erősítések lesznek-e. Az FC Köbenhavntól hazatért Szűcs Tamás viszont a debreceni remények szerint az idény egyik berobbanója lehet.
Az európai kupaküzdelmeket igen korán (és EL-kieséssel, majd jó KL-nyitánnyal) megkezdő Paksnál minden a szokott mederben zajlik: továbbra is kizárólag magyar játékosok jönnek-mennek, a Kisvárdáról hozott Ötvös Bence kulcsjátékos lehet, és érdekes lesz megfigyelni, mire megy a remek ragadozó ösztönű csatár, Zimonyi Dávid – Bognár György továbbra is keresi ugyanis elveszített gólkirályai (Ádám Martin, Varga Barnabás) utódját.
A meggyengült keretű és Bartosz Grzelak vezetőedzőt is elvesztő Fehérvár alighanem megelégedne egy nyugodt, középmezőnyben töltött szezonnal, a nemzetközi porondon mindenesetre győzelemmel nyitott, és végleg megszerezte Felcsútról az előző idényben parádézó kapust, Tóth Balázst. Diósgyőrben talán merészebb terveket szövögethetnek, persze csak akkor, ha a húzóembernek hozott délszláv és afrikai légiósok tényleg húznak.
