Nagyon kevés olyan csapat akadt eddig a magyar sport történetében – legyen szó bármilyen sportágról is –, amelyik a maga világversenyét megelőző egy-másfél évben olyan elenyésző mennyiségű bírálatot kapott volna, mint a Marco Rossi-féle válogatott. Félreértés ne essék, ez a csapat rá is szolgált az ellenkezőjére, szaladt a szekere, a selejtezősorozatban mindvégig meggyőzően és jól szerepelt, 1966 óta először kvalifikált nagy válogatott tornára veretlenül. Néhány mérkőzésen – Wolverhamptonban az angolok ellen, a hazai Eb-n a franciákkal szemben, a németek elleni idegenbeli győzelem alkalmával – nemzetközi tekintélyt szerző bravúrokat szállított, egyes játékosai pedig (gondoljunk csak Szoboszlaira, Kerkezre, Gulácsira, Orbánra, vagy épp Sallaira) külföldi topbajnokságokban vetették meg a lábukat, és váltak kifejezetten erős klubok alapembereivé.
Ezt a csapatot nagyon megszerettük, következésképp többnyire tapintatosan behúztuk a nyakunkat, amikor szereplése kapcsán véleményt kellett formáljunk. Láttuk a szenvedést Litvániában és a bolgárok elleni selejtezőn, de jótékonyan félrenéztünk, hiszen a célt, ha üggyel-bajjal is, de végül sikerült teljesíteni: a csapat veretlen maradt, és kivívta az Eb-szereplést. Tisztában voltunk vele, hogy a nem különösebben acélos szerbek elleni két meccsen a játékidő jelentékeny részében a mákdarálót pörgettük, de úgy éreztük, nem volna illendő ilyesmit ennek a nagyszerűen összerakott, a szerencséjéért minden alkalommal keményen megdolgozó csapatnak a szemére vetni. Tudtuk, hogy a válogatott körüli idill törékeny, hogy a kulcsembereink zöme pótolhatatlan, hogy a futballhátországunknak se mélysége, se minősége, mégis hagytuk magunkat az álmodozás elviselhetetlen könnyűségébe ringatni.
Marco Rossi a magyar csapat kiesése után tartott sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott: egyetlen percét sem élvezte ennek a tornának. Gyanítom, hasonló igaz a végig látványosan sérülten játszó Szoboszlaira, az erejével elkészült Orbánra, a folyamatosan rendkívül szárnyaszegetten ügyködő Nagy Ádámra, a formán kívüli, játékhiányos Szalai Attilára és Lang Ádámra is.
