Amikor 2006 őszén a Schalke 04 vezetői bejelentették, hogy a klub hosszútávú, csaknem 100 millió euró értékű szponzori megállapodást kötött az orosz állam többségi tulajdonában lévő Gazprom energiaipari vállalattal, a 11Freunde nevű német futballmagazinnak adott interjújában Jürgen Roth oknyomozó újságíró velős összefoglalót közölt a történésekről:
A Schalkénál most kipróbálják, milyen óvszer nélkül szexelni.
A Gazprom üzelmeiről könyvet is író publicista polgárpukkasztónak szánt, vitriolos megjegyzésével arra utalt: hiába a rengeteg nulla a banki kivonaton szereplő számjegy végén, a gelsenkircheni klub a szerződéskötéssel egyidejűleg nem egy hétköznapi, egyszerű gigavállalattal fekszik egy ágyba, hanem magával Vlagyimir Putyin orosz elnökkel – ennek pedig komoly kockázata, és még annál is nagyobb ára lehet. Tizennyolc évvel a történtek után már aligha kell különösebben magyarázni, mennyire a lényegre tapintott.
A kisgömböc, ami felfalja az orosz sportot
A Gazprom nevű, kezdetben kizárólag gázkitermeléssel és kereskedelemmel foglalkozó állami vállalatot 1989-ben, a nagy kelet-európai politikai átrendeződések hajnalán alapították. Már a Szovjetunió hivatalos szétesése előtt, 1991-ben megindult a privatizációja, de üstökösszerű felemelkedése valójában 2000-ben, Vlagyimir Putyin elnökké választása után kezdődött – előbb Oroszországban, majd világszerte is.
Putyin első elnöki ciklusa alatt legfontosabb céljának a központi hatalomtól egyáltalán nem függő, ezért személyesen rá is veszélyes oligarchákkal való leszámolást tűzte ki. Hatalomra jutása után szinte azonnal menesztette a Gazprom alapító-vezérigazgatóját, Viktor Csernomirgyint, és visszaszerezte az állam irányítási jogait a vállalat felett. Ennek biztosítása érdekében a cégcsoport igazgatóságának élére két régi, kipróbált bizalmasát, Dmitrij Medvegyevet – Putyin egy ciklusnyi, kényszerű távozása alatt az elnöki szék birtokosa, később miniszterelnök, jelenleg az orosz védelmi tanács alelnöke –, valamint Alekszej Millert ültette be.
A Gazprom Millerék vezetésével expanzív terjeszkedésbe fogott az orosz gazdaságban. Sorra vásárolták föl a cégeket a médiában, az építőiparban, szereztek bányaipari koncessziókat, vettek meg reptereket – még a vállalat által 1990-ben alapított bank busás feltőkésítésére is futotta a hatalom által bőségesen rendelkezésre bocsátott forrásokból. A Gazprom az állam csápjaként többszáz leányvállalatot és kapcsolt vállalkozást alapított, illetve szerzett meg Putyin első elnöki ciklusában, mielőtt kisvártatva megjelent az orosz sportban is.
Előbb szponzorként és résztulajdonosként tűntek fel számos jégkorongcsapat, torna- és boxklub környékén, majd 2005-ben, a sportportfólió koronaékszereként – a Gazprom Bank képében frontolva – megszerezték a szentpétervári Zenit focicsapat többségi tulajdonjogát is. A pétervári klub akkoriban nem tartozott az orosz futball óriásai közé: története során mindaddig csupán egyszer tudta megnyerni a bajnokságot (1984), illetve kétszer a kupát (1944, 1999), ám éppen ezért tökéletes alanyul szolgált a Gazprom sportbirodalom-építési törekvéseihez.
A jelentős állami hátszélnek köszönhetően a Zenit csillaga meredeken emelkedni kezdett, sorra vásárolta föl az orosz bajnokság legjobb, legtehetségesebb játékosait, híres, sikeres külföldi edzőket (Dick Advocaat, Luciano Spalletti, André Villas-Boas, Roberto Mancini) csábított a csapat kispadjára, és az eredményeket is szépen szállította: a Gazprom hatalomátvételét követően nem sokkal – második orosz csapatként – nemzetközi trófeát nyert (UEFA-kupa, 2008), és egymás után szerezte a bajnoki címeket is, eddig összesen kilencet. Jelen idő szerint zsinórban ötszörös címvédője az orosz Premjer Ligának.
Gazprom menni Nyugat
Az oroszországi terjeszkedés azonban csak a kezdet volt: ahogyan Putyin ambíciói, úgy a Gazprom befolyásszerző törekvései sem álltak meg az ország határainál. A vállalat első igazán nagy külföldi dobása a német Schalkéval kötött szponzori szerződés volt, amely 2007-ben lépett életbe, és első nekifutásra öt év alatt több mint 100 millió eurót pumpált a gelsenkircheni klubba. „A cél egyértelmű, versenyre akarunk kelni a Bayern Münchennel” – fogalmaztak az egyezség nyélbe ütését követően a Schalke vezetői, az azonban jóval kevésbé volt világos, mi a célja egy ekkora volumenű projekttel a Gazpromnak.
A klasszikus promóciós logika ugyanis azt diktálná, hogy a futballcsapatok mezein olyan vállalkozások hirdessék magukat, amelyek közvetlenül a fogyasztóknak adnak el termékeket vagy szolgáltatásokat. A Gazprom ezzel szemben nem vásárlókkal, hanem kormányokkal és energetikai óriásvállalatokkal üzletel, az ember pedig hajlamos azt gondolni, hogy ezeket a szereplőket nem futballmeccseken elhelyezett hirdetésekkel lehet a leghatékonyabban meggyőzni az együttműködésről. Ez azonban nem teljesen igaz.
Putyin ekkorra ugyanis tökéletesen megértette, hogy a sportban elfoglalt pozíciókon keresztül nem csak a saját vezetői imidzsét építheti hatékonyan, de befolyást szerezhet olyan körökben is, amelyekben az orosz hatalmi és gazdasági érdekek érvényesítéséhez mozgástérre lehet szüksége. A Schalke és a Gazprom között zajló tárgyalások idején például a legfontosabb geostratégiai dilemmát az az Ukrajna jelentette számára, ahol 2004 novemberében vértelen (“narancsos”) forradalom zajlott, és amelynek eredményeképp megbukott az ország korábbi, oroszbarát miniszterelnöke, Viktor Janukovics.
