Ha egy magyar szakkommentátor kigúnyolja az ikonikus klubhimnuszt, akkor semmit nem tud arról, mit jelent a futball Liverpool városának

Tovább gyűrűzik a botrány, amelyet a Match4 sportcsatorna kommentátorai – az egykori válogatott labdarúgó Sebők Vilmos, valamint Monoki Lehel – robbantottak ki azzal, hogy az angol Ligakupa-döntőt követően kigúnyolták a hosszabbításban győztes Liverpool klubhimnuszát, a You’ll never walk alone-t.

A mérkőzésen hivatalos tudósítói minőségben részt vevő Sebők a liverpooli futballisták ünneplése közben a pályára szivárgott, és mialatt a csapat stábja és játékosai az őket elkísérő szurkolókkal (the travelling Kop) együtt énekelték a klub mára ikonikussá vált indulóját, kollégája hangos nevetésétől kísérve

gúnyosan-vicceskedve vezényelni kezdett.

Az eset fölháborította a Vörösök magyarországi drukkereit, akiknek képviseletében a klub hivatalos hazai szurkolói csoportja, az OLSCH, valamint a Poolbarátok nevet viselő blog is nyílt levelet tett közzé, amelyben elfogadhatatlannak minősítették a két kommentátor viselkedését. A Monokit és Sebőköt alkalmazó sportcsatorna a történtek hatására belső vizsgálatot rendelt el az ügyben, a két érintett sajtómunkás pedig a közösségi médiában kért bocsánatot azoktól, akiket megbántottak.

Azt hihetnénk, hogy a történet ezzel véget ért, csakhogy az igazán fontos tanulságok levonása egyelőre várat magára. Furcsa módon az egyik legérdekesebb reakcióval a kormánypárti Mandiner sportrovata jelentkezett, amelyben szerda reggel egy – szerző nélküli – cikkben azt a kérdést feszegették, vajon milyen jogon érzékenykednek az eset kapcsán éppen annak a Liverpoolnak a rajongói, amely klub szervezett szurkolói csoportjai rendszeresen kifütyülik az Egyesült Királyság nemzeti himnuszát, a God Save the King/Queent.

Amikor azt állítom, hogy a fölvetés érdekes, nem túlzok: az eb ugyanis tényleg itt van elhantolva. Ahhoz ugyanis, hogy megértsük, mit jelent a liverpooli érzelmű szurkolóknak a You’ll never walk alone (és annak kifigurázása, megalázása), értenünk kell azt a társadalmi-kulturális-politikai kontextust, amelyben a Liverpool létrejött és létezik.

Egy város az ország ellen

Liverpool a nagy földrajzi felfedezések és az angol polgári forradalom után gyors, látványos fejlődésnek induló Brit Birodalom egyértelműen legnagyobb és legfontosabb kikötővárosa lett. A 18. század közepétől a Mersey-parti város számított az Atlanti-óceánon bonyolított rabszolga-kereskedelem egyik fő bázisának, emiatt pedig a lakosságszáma is meredeken emelkedni kezdett.

A város impozáns fejlődése és gyors gazdagodása okán vonzotta a bevándorlókat, akik között az írek jelentették a többséget. A külvárosban, a dokkok közelében éltek, sokat dolgoztak, és nagyon kevés pénzt kerestek. A „scouse” jelzőt egyértelmű inzultusként ragasztották rájuk az angol elit és a felsőközéposztály tagjai, utalva a legszegényebb környékek ingyenkonyháinak jellegzetes ételére, a vagdalt húsos főzelékre/levesre. Ahogyan Tony Evans, a London Independent egyik újságírója fogalmazott 2022-es cikkében:

A scouser egy pejoratív jelző, amit a gazdag kiváltságosok használtak a szegények kigúnyolására. Amikor tehát valamelyik futballstadionban felhangzik a Feed the scousers! (magyarul: Etesd meg a scousereket! – a szerk.) kántálás, az évszázados mélységben gyökerező sebeket tép fel, és nem egyszerűen a liverpooli drukkerek zrikálását jelenti, hanem megtestesíti azokat a bevándorlás- és kifejezetten írellenes indulatokat is, amelyek anno kirekesztették a liverpooli közösséget a többségi társadalomból.

A második világháborút követően Liverpool arany napjai véget értek, a kikötő kikerült a világkereskedelem főáramából, a nyomornegyedek felszámolása pedig a szegényebb társadalmi rétegek életét is megváltoztatta. Egészen az 1950-es évekig a város stabilan konzervatív szavazóbázis volt, ugyanis hiába voksolt balra az őshonos angol munkásosztály, a tőlük társadalmilag kevéssé, de vallásilag nagyon is elkülönülő ír bevándorlók a katolicizmusuk miatt a Tory pártot támogatták.

Ez változott meg akkor, amikor a háború utáni újjáépítés megszüntette a különálló szegénynegyedeket, és a nagyon hasonló társadalmi státuszban élő angol meg ír munkások egymás mellé, egy környékre költöztek: hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal több a közös bennük, mint ami elválasztja őket egymástól; gyakorivá vált a vegyes vallású házasságkötés,

Liverpoolból pedig egyértelműen baloldali választókörzet lett.

Ez utóbbi persze nem független attól, hogy a helyi munkásosztálynak naponta azzal kellett szembesülnie, milyen letaglózó közönnyel mond le városáról a központi kormányzat. A háború utáni újjáépítés során a munkásnegyedek távol kerültek a dokkoktól, így a kikötőben dolgozók kénytelenek voltak a borzalmas színvonalú, túlzsúfolt, megbízhatatlan tömegközlekedést használni az ingázáshoz. Mivel a munkák nagy része alkalmi volt, ha valaki nem ért időben a dokkokhoz, lemaradt a jól fizető – vagy egyáltalán: bármit fizető – megbízásokról, azaz veszélybe került a családja megélhetése, lakhatása, élelmezése is.

A következő évtizedekben a világkereskedelem átalakulása és a brit gazdaság folyamatos hanyatlása miatt Liverpool fokozatosan szegényedett el. Egyre kevesebb munkahely maradt a kikötőben, az ipar elsorvadt, a kormányzati beavatkozások pedig elmaradtak. Az utolsó cseppet a pohárban alighanem az jelentette, amikor 1979-ben azt a Margaret Thatchert választották miniszterelnökké, aki ultraliberális gazdaságprogramot hirdetett, visszaszorította az állami intervenciót, csökkentette a közlekedésre, az ipartámogatásra és a lakhatás biztosítására fordított költségvetési kiadásokat, és társadalompolitikája is szöges ellentétben állt a baloldali Liverpool értékeivel.

Az 1981-es, Liverpool Toxteth nevű negyedében kitört zavargások után ráadásul meghirdette a „kezelhető hanyatlás” jelszavát, amit Liverpoolban úgy értelmeztek, hogy a központi kormányzat és az állam egyszerűen lemondott a városról és annak lakóiról.

Mi nem angolok vagyunk, hanem scouserek

Ezekben az években Liverpool politikailag is végletesen elszigetelődött az ország többi részétől, miután egy ultrabaloldali trockista csoport, a Militancy vette át a többséget a városi közgyűlésben. Ők hangsúlyosan Thatcher-ellenes politikát hirdettek, és abban bíztak, más városok is követik majd küzdelmüket a kormányzat ellen – ez azonban nem jött be, Liverpool egyedül maradt.

Ahogyan Chris Pajak, a Redmen TV nevű szurkolói médiaplatform vezetője fogalmaz:

Évtizedek, évszázadok óta nagyon erős az az érzés, hogy Liverpool nem kötődik az ország többi részéhez, hogy ki vagyunk rekesztve, hogy le vagyunk nézve.

Erre erősített rá különösen az 1989-es Hillsborough-tragédia, amelynek kapcsán évtizedekkel később bebizonyosodott, hogy a rendőrség és a kormányzat szándékosan tussolta el a szervezők, valamint a hatóságok felelősségét. A Thatcher-kabinet (és a mögötte álló, Rupert Murdoch által tulajdonolt konzervatív médiabirodalom) politikai célja egyértelmű volt: a Heysel-tragédiát és a hillsborough-i eseményeket fölhasználva hadjáratot indítani a futballhuliganizmus ellen, és tovább fokozni a vasszigort az országban. A fő ellenség a huligán lett, a huliganizmust pedig Liverpool testesítette meg.

A liverpooli The Farm zenekar frontembere, Peter Hooton úgy emlékszik, édesapja már az 1950-es és ‘65-ös FA Kupa-döntő kapcsán is azt mesélte neki,

igaz Liverpool-drukker nem énekli az angol himnuszt,

de ha igen, az utolsó sor helyén akkor is a „God Save our Gracious Team…” kell, hogy elhangozzon. Ahogyan élesedett az ellentét Liverpool és az ország központi kormányzata között, úgy lett egyre több kritika céltáblája a himnusz is, az 1990-es évek elejére pedig eljutottunk oda, hogy a Liverpool-drukkerek egy jelentékeny része nem pusztán énekelni nem hajlandó, de egyenesen kifütyüli azt. Nem véletlen az Anfield legendás szektorában, a Kopban szinte minden mérkőzésen megfigyelhető drapéria, amin ez áll: „We are not English, we are Scouse” (magyarul: Mi nem angolok vagyunk, hanem scouserek).

A 2019-ben rendezett Anglia–Hollandia Nemzetek Ligája-elődöntőben az angol fanatikusok szinte végig fütyülték az ellenfél két játékosát, Virgil van Dijkot és Georginio Wijnaldumot – pusztán azért, mert mindketten a hazátlannak bélyegzett Liverpool játékosai. Néhány hónapra rá a Liverpool drukkerei – ezúttal a hagyományos angol Szuperkupa-meccs, a Community Shield alkalmából – újra kifütyülték az angol nemzeti himnuszt, amihez Pajak is csatlakozott. Mint mondta, legfőképpen azért, amit arról gondol, „ahogyan ez az ország, és annak elitje kezelte a közösségemet – ez meg végtére is a Community Shield volt. Senki nem beszél arról, milyen közösséget is jelent valójában az a Community Shield, amelynek megszerzéséért játszanak a csapatok, senki nem tudja, mit jelent ez a szó. Mi igen: a saját közösségünket értjük alatta.”

Oké, de mi köze ennek Sebők Vilmoshoz és Monoki Lehelhez?

Mint látjuk – és most már talán értjük is –, a liverpooli közösség számára az ország nemzeti himnusza és az ahhoz fűződő viszony meglehetősen ellentmondásos. Ehhez képest ott a You’ll never walk alone, amely a város Liverpoolért szorító része számára már-már szakrális formában képes kifejezni a közösséghez tartozás élményét, és mindazokat az értékeket, amelyek elkülönítik ezt a várost az ország többi részétől. Jogos vajon ez az indulat? Félretehető, kifütyülhető egy ország nemzeti himnusza a saját lakosai által? Ezt mi biztosan nem tudjuk megítélni innen Budapestről, de szerencsére nem is ez a feladatunk: sokkal inkább, hogy próbáljuk megérteni, és megértetni másokkal is, milyen okok állnak a jelenség mögött.

Amit tehát Sebők és Monoki elkövetett, az nem csak, sőt, nem elsősorban onnan nézve fölháborító és szomorú, hogy belegyalogoltak vele néhány Liverpool-drukker lelkébe.

Sokkal elkeserítőbb, hogy – a történtek fényében bizonyítottan – halvány lila segédfogalmuk sincs a liverpooli futball tradícióiról, a klubhimnusz kitüntetett kulturális és társadalmi jelentőségéről, arról, mit, hogyan és miért jelenít meg a közösség értékeiből, történelméből, magasságaiból és mélységeiből a futballklub.

Márpedig, ha volna feladata egy helyszínre kiküldött tudósítónak, az éppen ez: bemutatni azt a kontextust, amelyben az adott futballklub létezik, megérteni és megértetni azokat az értékeket, hiteket, szimbólumokat, amelyek a közösséghez tartozást jelképezik. Ez maradt el csúnyán a külföldi kiküldetés – meg minden bizonnyal a felkészülés, illetve a szakkommentátorként töltött eddigi hosszú évek – alatt Monokiéknál, és ezért történhetett meg, hogy egy ostoba, béna vicc oltárán föláldozták a jó ízlést, a szakmai alázatot. És úgy gyalogoltak bele több ezer szurkoló lelki világába, hogy le sem esett nekik a tantusz egészen addig, míg nem szóltak mások arról, hogy hahó, ezt azért talán mégsem kellene.

Furcsa, mennyi mindenre rá tud világítani egy egyszerű klubhimnusz, igaz?