A Legia ellen majdnem kiesett, a Leeds Unitedet viszont szépen elintézte az Újpest

Az történt 1969 telén, a Vásárvárosok Kupája-nyolcaddöntő első mérkőzése előtt, hogy a vendég Újpest már Varsóban, a házigazda Legia pedig még Budapesten volt. Azért alakult ez így, mert a lengyel csapat Bulgáriában készült, majd hazafelé leszállt fővárosunkban, de a rohamosan romló idő miatt felszállni már nem tudott.

A VVK-találkozót február 23-án délelőtt 11-re írták ki, és a Legia pénteken még nálunk rostokolt, csak szombaton hagyta el Budapestet, miután a légköri körülmények valamelyes változásával katonai repülőgépet küldtek érte.

A matinét a Népsport így vezette fel:

A varsói pályát öt centiméteres hó takarja, és nem is ajánlatos letisztítani, hiszen a talajnak csak a felszíne engedett fel. Alatta fagyos. Így aztán a labda nem pattan a pályán. Kétséges, hogy a játékvezető engedélyt ad-e vasárnap a mérkőzés lejátszására.

A Népszabadság pedig azt vetítette előre: „Labdarúgás helyett vízilabdázás vagy jégkorongozás lesz vasárnap délelőtt a Legia-stadionban.”

A klimatikus viszonyokra jellemző, hogy itthon bejelentették: legalább egy héttel elhalasztják az NB I tavaszi nyitányát. A varsói meccset viszont nem halasztották el, ám a feltételek nem javultak, úgy tombolt a tél, hogy technikai zavar miatt a Magyar Televízió csak a második félidőt közvetíthette.

„Jó, hogy az első félidőt nem látták otthon” – mondogatták a lilák, mert az Újpest olyannyira beszorult, hogy Káposzta Benő már negyedóra elteltével kiszólt a kispadra:

Mennyi van még hátra?

A szünetben gumi stoplis cipőre váltottak a lilák, de az sem segített sokat, a Népsport szerint „az Újpesti Dózsa a varsói jégmezőn képtelen volt megfelelni a várakozásnak”.

Pedig győzött, mégpedig úgy, hogy százszázalékos volt a helyzetkihasználása: az egyetlen lehetőséget – Fazekas László szögletrúgása után – Dunai II Antal a 87. percben tökéletesen kihasználta (1-0).

A siker olyannyira megnyugtatta az újpesti klubvezetést, hogy az elöljárók megállapodtak a címvédő Leeds Uniteddel a negyeddöntő mérkőzéseinek időpontjában (március 5. és 19.). Nyilván nem figyeltek Göröcs János szavaira: „A Legia ellen egyáltalán nem lehet biztosra menni még a Megyeri úton sem!”

Bizony nem lehetett. A február 26-án tartott visszavágó első félidejének végén Wladyslaw Stachurski védhetetlen szabadrúgásával és Janusz Zmijewski kiugrás utáni góljával 2-0-ra vezetett a lengyel csapat a ragadós talajon. Farsang Endre szakosztályvezető gondterhelten említette: „Már minden hótól és jégtől megtisztítottuk az egész stadiont, a hétfői-keddi esőzés azonban alaposan eláztatta a pályát.”

Nem tudni, a Megyeri úti prominensek miért becsülték le a Legiát,

amely 1969-ben megnyerte a lengyel bajnokságot, míg 1968-ban második volt a Ruch Chorzów mögött. Igaz, az Újpest is aranyérmes lett 1969-ben, míg 1968-ban azért kapott csak ezüstöt, mert a Vasas a piros-kékek és a zöld-fehérek „egyeztetett” rangadóján átjátszotta az elsőséget a Ferencvárosnak (1-2).

A VVK-meccsen a reményt Dunai II hozta vissza, amikor a második félidő közepén Wladyslaw Grotynski hálójába fejelt (1-2). Ám az egyenlítő gól nem és nem akart összejönni, mígnem öt perccel a befejezés előtt Erich Linemayr osztrák játékvezető 11-est ítélt az újpestiek javára. Solymosi Ernő lövését Grotynski hárította, ám a kipattanót a középhátvéd a helyére tette (2-2).

Solymosi utóbb azt mondta: „Remegett a lábam, nem mertem a kapusra nézni.”

Baróti Lajos, a lila-fehérek edzője a továbbjutás után elismerte: „Szerencsénk volt.” Aztán arról beszélt, hogy játékosai közül Solymosi, Noskó Ernő, Dunai III Ede, Göröcs, Fazekas, Bene Ferenc, Nagy László az A, míg Szentmihályi Antal, Káposzta, Juhász Péter, Bánkuti István, Zámbó Sándor (összesen 12 játékos!) a B válogatottal Dél-Amerikában túrázott januárban-februárban, így nem készíthette fel rendesen a csapatot.

Sós Károly, minden idők legkevésbé tekintélyes szövetségi kapitányainak egyike ekképpen replikázott:

Nem fogadhatom el Baróti érveit. Az igazi baj az volt, hogy labdarúgói nem tudtak alkalmazkodni a körülményekhez. Csak egyféle játékot képesek játszani. Ami pedig a felkészülést illeti, az itthoni pályaviszonyok mellett, ha együtt marad a Dózsa, akkor sem tudott volna jobban felkészülni.

Jaroslav Vejvoda, a Legia csehszlovák edzője, aki 1961-től négyszer egymás után (majd 1977-ben és 1979-ben is) bajnoki címre vezette a prágai Duklát, így kommentált: „Nem mindig a jobbik csapat győz, hiszen nemcsak Varsóban játszottunk fölényben, hanem a visszavágó első félidejében is. Ám a szerencse és a játékvezető az újpestieket segítette.”

A Megyeri úti vezérkar fellélegzett: tényleg lehetett utazni Leedsbe. A United 1968-ban az FTC csapatával vívta a VVK-döntőt, és roppant szoros párharcban győzött (1-0, 0-0). Majd 1969-ben bajnoki címet, 1970-ben, 1971-ben, 1972-ben ezüstérmet – az utóbbi évben FA Kupát is – nyert, míg 1973-ban KEK-, 1975-ben BEK-döntőt vívott. Azaz

a korszak európai nagycsapatai közé tartozott, ám az Újpest ellen még csak gólt sem tudott szerezni.

Angliában Dunai II góljával 1-0, a Megyeri úton – Solymosi tizenegyesével és Bene „Sándor-szögből”, vagyis az alapvonal közeléből a rövid, azaz a bal sarokba küldött lövésével 2-0 volt a lilák javára.

A Daily Mirror szomorúan írta: „A Leeds kibukott Európából, s éppen abban a városban, ahol hat hónappal ezelőtt kupát nyert.” (Az FTC elleni visszavágót 1968 szeptemberében rendezték a telt házas Népstadionban.)

A Népsport annál elégedettebben értékelt: „Bizony régen fordult elő, hogy a kontinens bármely csapata mindkét találkozón legyőzze a bajnokságban vezető angol kupaellenfelét.”

A Megyeri úti meccs után Sós kapitány bement az újpestiek öltözőjébe, és sorra gratulált a diadalmas futballistáknak, akik – ezek szerint –

nem csak egyféle játékot tudtak játszani.

Tényleg, ha annyira egysíkúak voltak, miért hívott meg oly sokat közülük?