Izgalmasabban már nem is alakulhatott volna a jugoszláv–spanyol versenyfutás az 1974-es labdarúgó-világbajnokság selejtezőin. Las Palmasban Juan Manuel Asensi, a házigazdák barcelonai középpályása a 90. percben mentette döntetlenre a meccset (2-2), majd Zágrábban 0-0 következett, és a „jugók” úgy utaztak a csoport záró mérkőzésére Athénba, hogy
Vezettek 2-0-ra, majd a vendéglátók szépítettek, ráadásul 2-1-nél a mostari Dusan Bajevicet kiállították. A görögök egalizáltak, majd a spliti Ivica Surjak góljával a jugoszlávok tíz játékossal is előnyt szereztek, ám a 3-2 még semmire nem volt jó. Aztán az utolsó pillanatokban Stanislav Karasi, a Crvena Zvezda középpályása bevágta a negyediket.
Jugoszláv–spanyol pótmérkőzés döntött a vb-részvételről a világbajnokság helyszíneinek egyikén, a frankfurti Waldstadionban a torna évének kezdetén, 1974. február 13-án.
A 62 300 jegy lábon elkelt, és a jugoszlávok morogtak, hogy a 32 ezer igényelt belépő helyett csupán 17 ezret kaptak a FIFA-tól. Csak külön repülőgépből 22 – 11 Madridból, 9 Belgrádból – érkezett a (nyugat)német városba, ahol nem lehetett közlekedni, mert a közalkalmazottak sztrájkja miatt szünetelt a forgalom.
Tovább rontott a kaotikus helyzeten, hogy kiderült: néhány nappal a mérkőzés előtt felkészült bűnözői hálózat 20 ezer hamis jegyet nyomtatott – „kitűnő” minőségben – egyenként 20-25 márkáért.
A tét mindkét csapat számára óriási volt. A jugoszlávok 1962-ben a legjobb négy közé jutottak, ám azóta egyszer sem szerepeltek a vb-n, igaz, 1968-ban döntőt vívtak az Európa-bajnokságon. A spanyolok az 1970-es világbajnokságról lemaradtak, és 1964-es Eb-diadaluk óta egyetlen kontinenstornára sem jutottak el.
A feszültségre jellemző, hogy
de az „csak” öt tagú lett, mert Vujadin Boskov szakvezető lemondott. A pótselejtezőre a 29-es (!) keretet Milovan Ciric, Tomislav Ivic, Milan Miljanic, Sulejman Rebac és Milan Ribar állította össze. (A szomszédos sajtó egyáltalán nem lelkendezett, ilyesmiket írt a kvintettről: „vitaklubot alakítottak a válogatott körül”; „két dudás sem fér meg egy csárdában, nemhogy egy egész zenekarra való”.)
Kubala László, a spanyolok szövetségi kapitánya 26-os keretet verbuvált Frankfurtra hét Barcelona- és öt Real Madrid-labdarúgóval, de közülük csak 3+2 játszott. Ellenben mind a négy valenciai meghívott a kezdőtizenegyben kapott helyet.
A legjobbjaikat már az ötvenes-hatvanas években a szabad világ klubjaihoz engedő jugoszlávok így álltak fel: Maric (Velez Mostar) – Buljan (Hajduk Split), Katalinski (Zeljeznicar), Bogicevic (Crvena Zvezda), Hadziabdic (Zeljeznicar) – Oblak (Hajduk), Karasi, Acimovic (mindkettő Crvena Zvezda) – Petkovic (Troyes), Surjak (Hajduk), Dzajic (Crvena Zvezda).
Mint látható, Petkovic már akkor légiós volt, a többiek utóbb lettek azzá. Íme, későbbi nyugati csapataik: Maric (Schalke) – Buljan (Hamburg, New York Cosmos), Katalinski (Nice), Bogicevic (New York Cosmos), Hadziabdic (Charleroi) – Oblak (Schalke, Bayern München), Karasi (Lille, Antwerpen), Acimovic (Saarbrücken) – Surjak (PSG, Udinese, Zaragoza), Dzajic (Bastia).
A spanyolok összetétele ez volt: Iribar (Bilbao) – Sol (Valencia), Benito (Real Madrid), Jesus Martinez (Valencia), Uria (Real Madrid) – Claramunt (Valencia), Asensi, Juan Carlos (helyette Marcial, mind Barcelona) – Amancio (Real Madrid, helyette Quini, Sporting Gijon), Garate (Atletico Madrid), Valdez (Valencia).
