Luigi Riva, Olaszország örök gólkirálya a Népstadionban indult páratlan útjára

Luigi („Gigi”) Riva, aki most, 79 éves korában meghalt, a mi fiunk is. A Népstadionban debütált az olasz válogatottban 1965. június 27-én, amikor a bolognai Ezio Pascutti a nyolcadik percben megsérült.

Az olasz csapat tele volt későbbi Európa-bajnokkal, vb-ezüstérmessel, BEK-győztessel (a kontinens első számú klubtrófeáját 1963-ban és 1969-ben a Milan, 1964-ben és 1965-ben az Internazionale nyerte el).

A squadra azzurra összetétele így festett: Albertosi (Fiorentina) – Poletti (Torino), Salvadore (Juventus), Rosato (Milan), Facchetti (Inter) – Fogli (Bologna), Rivera (Lodetti, mindkettő Milan) – Mora (Milan), Sandro Mazzola (Inter), Bulgarelli, Pascutti (mindkettő Bologna, az utóbbi helyett Riva; Cagliari).

E csapatot tartalékos magyar válogatott fogadta,

mert az 1965-ben bajnok – majd 1966-ban veretlenül aranyérmes – Vasas kikérte (és megkapta!) legjobbjait a Közép-európai Kupa bécsi döntőjére. Az összetétel ez volt: Gelei – Szepesi, Mátrai, Sipos (Solymosi), Sóvári – Nagy István, Rákosi – Nagy Antal (Kuti), Bene, Albert, Fenyvesi.

Az olaszok elleni találkozót követő legközelebbi, szeptember 5-én rendezett hivatalos válogatott mérkőzésen, az osztrákokkal vívott vb-selejtezőn (3-0) öt Vasas-játékos – Mészöly Kálmán, Ihász Kálmán, Mathesz Imre, Fister Ferenc, Farkas János – szerepelt a kezdő tizenegyben.

Augusztus 20-án, a Juventus elleni próbameccsen – azon is 70 ezren voltak a Népstadionban – Mészöly és Ihász kezdett, Bakos Sándor és Mathesz a második félidőre állt be (1-0).

Apropó, Juventus! Négy nappal a magyar–olasz előtt volt a Vásárvárosok Kupája döntője Torinóban, ahol az FTC – Fenyvesi Máté góljával – 1-0-ra győzött, és elhódította a serleget. A VVK-csúcstalálkozót oda-vissza alapon rendezték volna, de a Ferencváros felajánlotta az egymeccses itáliai lehetőséget a Juvénak, mert meghívása volt New Yorkba, és nem akart az Egyesült Államokról lemaradni.

Így már Torinóban Amerika volt.

Aztán a KK-döntőben a Vasas 1-0-ra legyőzte a később a Cagliariban védő Enrico Albertosi kapust nélkülöző Fiorentinát (gól: Mészöly, 11-esből), majd a válogatott 2-1-re nyert az olaszok ellen. Albert Flórián 16 méterről lőtt a jobb felső sarokba – nála az efféle távolság ritkább volt, mint a zöld-fehér holló –, Sandro Mazzola egyenlített, majd

az utolsó tíz perc kezdetén a Rákosi Gyula átadását értékesítő Bene Ferenc döntött (2-1).

Magyarország–Olaszország 3-0.

Ám a 19 évesen debütáló Rivát, Cagliari történetének első válogatott labdarúgóját nem törte meg a vereség. Összehasonlíthatatlanul nagyobb viszontagságokat is kénytelen volt elviselni: édesapja a kis Gigi nyolcéves korában meghalt, aztán a gyermeknek kollégiumba kellett költöznie, ahonnan úgy szökött meg rendszeresen, ahogyan később a védőktől szakadt el.

A C ligában fedezte fel a Cagliari, és gyöngyszemre lelt: mindmáig egyetlen bajnoki címét a háromszoros gólkirály Riva vezérletével nyerte 1970-ben. Manlio Scopigno edző azt mondta: „Ez az egy scudetto tízzel ér fel.”

Mondott mást is. Riváról például ezt:

A jobb lába csak arra van, hogy felszálljon a villamosra.

De az a bal!

Annak (is) volt köszönhető, hogy Olaszország válogatottja 1968-ban elnyerte az Európa-bajnoki címet. A döntő első mérkőzésén 1-1 volt az eredmény Rómában, a jugoszlávok ellen. A megismételt találkozóra Ferruccio Valcareggi olasz szövetségi kapitány öt poszton változtatott, a balszélen Pierino Prati helyett Rivát játszatta.

S a szardíniai csatár lőtte az első gólt, az itáliaiak 2-0-ra győztek.

Két év múlva vb-döntőt vívtak az azúrkék mezesek.

De hogyan!

Előbb a negyeddöntőben valósággal kiütötték a házigazda mexikóiakat (4-1), Riva két gólt szerzett. Majd a legjobb négy között a futballtörténelem legnagyobb meccseinek egyikét vívták az NSZK csapatával. A 120 perces, fergeteges találkozó 4-3-mal zárult, Riva lőtte az olaszok harmadik gólját.

Aztán a döntőben, a brazilokkal szemben Olaszország volt „Mexikó” (4-1).

Ez lett a budapesti 1-2 után Riva második veresége az itáliai válogatottal. További két alkalommal játszott még vesztesben: a görögök és a belgák ellen (Athénban és Brüsszelben is 1-2, egyaránt 1972-ben).

Vissza-visszatérő sérülései miatt csak 43-szor szerepelt hazája nemzeti együttesében, de így is hódított.

Az 1969-es Aranylabda-szavazáson négy ponttal szorult honfitársa, Gianni Rivera mögé, majd az 1970-esen ez volt a sorrend: 1. Gerd Müller (nyugatnémet) 77, 2. Bobby Moore (angol) 70, 3. Riva 65, 4. Franz Beckenbauer (nyugatnémet) 32.

Amúgy igazán jól kihasználta azt a 43 válogatottságot, mert 35 góljával mindmáig ő a squadra azzurra gólrekordere. Luxemburgnak négyet vágott be (5-1), és az Európa-, valamint a világbajnokságon nyújtott produkciójához hasonlatos teljesítménynek tartják a Wales elleni vb-selejtezőn (4-1) 1969-ben elért római mesterhármasát.

Soha nem hagyta el Cagliarit. Azt hangoztatta: „Én már Szardíniáé vagyok. Gyökeret vertem itt. Szeretem a szurkolókat, ők is szeretnek engem.’’

Ezért nem ment az Internazionaléhoz vagy a Juventushoz, pedig hívták „ezerszer”.

A válogatottól 1974-ben, az olaszok számára sikertelen vb-n, a Cagliaritól 1976-ban búcsúzott. A városban futballiskolát nyitott, majd volt a klub elnöke is. Élete nagy pillanatai közé tartozott, hogy 2005 januárjában a Cagliari örökre visszavonultatta 11-es számú mezét.

Azt a dresszt, amelyben eksztázisban ünnepelte góljait a mesterlövész. Amikor kérdezték tőle, honnan ez a kitörő gólöröm, azt válaszolta:

A gólok, ha csak pillanatokra is, mintha megszabadítanának gyerekkorom fájdalmas terheitől.

Cipelte azokat eleget. Két gyermeke volt, de sohasem házasodott meg, egyedül élt.

Miközben övé volt egész Olaszország és a fél világ.