Spanyolországban nyert a magyar válogatott, de Mezey visszafogottan értékelt

Egészen szokatlan időpontban, január 18-án játszott hivatalos mérkőzést negyven éve a magyar labdarúgó-válogatott. A házigazda a spanyol csapat volt, amelyet a hatvanadik születésnapját 1984. január 19-én ünneplő Miguel Munoz szakvezető dirigált.

Honfitársaink már két héttel korábban útra keltek, hogy előbb Stuttgartban legyenek a parkett ördögei, majd Franciaországban próbáljanak nagypályán, és Spanyolországban is játsszanak egy-két gyakorló meccset.

A stuttgarti teremtornát megnyerték – a döntőben a zágrábi Dinamót 6-2-re győzték le –, Strasbourgban Dajka László fejes góljával felülmúlták a helyi együttest (1-0), majd 3-1-et értek el az alicantei Hercules és 2-1-et az Elche ellen.

A portyára a következő játékosokat hívta meg Mezey György szövetségi kapitány: Garaba, Varga József, Nagy Antal, Bodonyi, Dajka (mind Honvéd), Kovács Attila, Kőhalmi, Gálhidi (mind Csepel), Disztl Péter, Csuhay, Csongrádi (mindkettő Videoton), Róth, Mészáros (mindkettő Pécs), Kardos, Törőcsik (mindkettő Újpest), Hannich, Hajszán (mindkettő Győri ETO), Farkas Tibor (Vasas), Péter (ZTE).

A spanyol sajtóban néhány futballistával és klubbal épphogy csak ismerkedtek,

Mészáros Ferenc csapatát például Pécsi MSC helyett „Tecsi MST”-nek, a zalaegerszegi Péter Zoltánét „CTE”-nek nevezték.

A vendéglátók keretével nem volt ilyen probléma, makulátlanul jelent meg a névsor: Zubizarreta, Goicoechea, De Andres, Sarabia (mind Bilbao), Buyo, Francisco (mindkettő Sevilla), Gordillo, Rincon (mindkettő Betis), Camacho, Santillana (mindkettő Real Madrid), Salva, Senor (mindkettő Zaragoza), Maceda (Sporting Gijon), Carrasco, Sanchez (mindkettő Barcelona).

Cadiz városának történetében az volt a második válogatott mérkőzés, az elsőt 1979-ben a dánok nyerték (3-1). A házigazdák szakvezetője Kubala László, középpályásainak egyike Vicente del Bosque, a találkozó hőse a belga Lokeren duplázó csatára, Preben Elkjaer-Larsen volt.

A magyar centert, Törőcsik Andrást a válogatottat saját – Kubalával közösen vett – két hoteljében elszállásoló Östreicher Emil, a csapat („disszidens” létére) hivatalos menedzsere, a Real Madrid fénykorának titkára Puskás Ferenchez hasonlította. Na, nem pénzügyileg, mert az újpesti csel- és passzművész csak 70 dollár költőpénzt kapott az útra, akár a többiek.

Ám a Ramon de Carranza stadionban – ahol 1988-tól otthon volt Törőcsik újpesti és válogatott csapattársa, a Cadiz kapuját öt éven át őrző Szendrei József – nem a Megyeri úti táncos játszotta a főszerepet. Habár a Diario 16 megjegyezte:

A vendégek nagy szerencséje, hogy van egy olyan játékosuk, mint Törőcsik.

A kimenetel azonban a tatai edzőtáborra emlékeztetett, ott is mindig Garaba Imre volt a középpontban, legalábbis az egymás közti játékban rendre őt – és nem a technika ördögeit – választották elsőként.

Cadizban szintén a címeres mezt összesen 82-szer magára öltő védő vitte a prímet. Hátul eltüntette Carlos Santillanát, a Real Madrid 56-szoros válogatott középcsatárát, majd a második félidő derekán előre tört, és 28-30 méteres lövésével nagyon meglepte Francisco Buyo kapust meg önmagát.

A meccs után bevallotta:

Nem nagyon remélhettem, hogy a lövésem után a labda a hálóban köt ki. Igaz, erősen rúgtam rá, de a kaputól messze voltam. Viszont lőnöm kellett, mert nem láttam a közelben olyan társat, aki megjátszható lett volna. Azt hiszem, a labda alaposan becsapta Buyót, mert éppen akkor kanyarodott el tőle, amikor meg akarta fogni.

Ezzel nyert 1-0-ra a Kovács – Csuhay, Kardos, Garaba, Varga – Hannich (Dajka), Nagy, Csongrádi (Péter) – Bodonyi, Törőcsik, Hajszán összetételű magyar együttes, amelyről az As című madridi sportlap azt írta: „Minden csapatrészében jobb volt.”

A Diario de Cadiz viszont morgott a vereség miatt: „Nagyon gyenge meccs volt, a két csapat még középszintű játékot sem produkált. Munoz visszahúzódó, ötlettelen emberei beleragadtak a magyarok biztonsági futballjába.”

Maga Munoz felháborodott a magyarok „durvasága” miatt, és közvetlenül a mérkőzés után kijelentette, hogy a spanyol válogatott nem utazik el Budapestre a májusra lekötött „visszavágóra”. Másnapra megnyugodott, és visszakozott: „Felejtsék el, amit az előző este mondtam, ideges voltam a 0-1 miatt. Megyünk a magyar fővárosba, méghozzá győzni!”

Ebben tévedett, az Üllői úti találkozó 1-1-gyel zárult.

Az El Pais viszont a jövőbe látott: „A hideg zuhany idejében érkezett” – vélte. S valóban,

a spanyol válogatott néhány hónappal később az Európa-bajnokság döntőjébe jutott.

A Népszabadság Cadizból azt jelentette: „Feltűnt a válogatott szervezettsége, elszántsága, tudatossága. Ezek a tulajdonságok meglehetősen újak, alig lehetett látni eddig valamit belőlük.” A Népsport kiemelte: „Taktikailag a magyar válogatott uralta a mérkőzést.”

Hozzátette azonban: „Óva kell intenünk mindenkit a messzemenő következtetések levonásától. Nem született új nagy csapat! Adott egy jó elképzelést és azt a gyakorlatba is átültetni képes szakvezetés, adott a jó szellemű, tanulni vágyó, lelkes játékosgárda, amely alaposan meglepte az ellenféltől jóval kevesebbre számító, előre ünneplő házigazdákat.”

Mezey is mértéktartó maradt: „Különösebb konzekvenciákat már csak azért sem szabad levonni a győzelemből, mert még rengeteg a pótolnivalónk. A sikernek mégis végtelenül örülök, hiszen jó alapot ad arra, hogy a játékosok bízzanak az elvégzett munkában, mivel nagyon nehéz, kemény edzésekkel tarkított időszakban mutatkoztak biztató jelek a csapatjátékban. Ha a későbbiek során is ilyen lendülettel tudunk dolgozni, akkor nem csak vágyálom lesz a kijutás a mexikói világbajnokságra.”

A lendület megmaradt, a következő évben a magyar labdarúgó-válogatott először lett Magyarországon Az év csapata, majd 1986-ban máig utoljára szerepelt a vb-n.

Negyven éve nem csupán a Spanyolországban Don Emiliónak hívott Östreicher szállodáiból, a Mirador (Kilátó) I.-ből és II.-ből nyílt kecsegtető panoráma…