A felismerhetetlenségig eltorzult a korábban mintaszerűen működtetett Sevilla

A Sevilla aranykora a kétezres évek elején kezdődött José María Del Nido Benavente elnöksége alatt, aki 2002-től 2013-ig töltötte be a posztot. Azért kellett lemondania a klub éléről, mert sikkasztás miatt börtönbe került. Helyét José Castro Carmona vette át, akinek vezetésével még nagyobb sikereket ért el a csapat. 2017-es szabadulása óta azonban Benavente kétségbeesetten próbálja visszaszerezni a hatalmat, ami szűnni nem akaró viszályt szított a vezetőségben. A Sevilla részvényeit különböző személyek – köztük maga Benavente is – és szervezetek birtokolják, emiatt teljesen változó, hogy ki kivel szövetkezik éppen. Castrónak mindenesetre sikerült ellehetetlenítenie Benaventét, sőt egy meglepő húzással Benavente fiát, José María Del Nido Carrascót az egyik legfőbb bizalmasává és a klub alelnökévé tette. Ez a felállás 2023 utolsó napjáig volt így, akkor ugyanis megfordult a szereposztás; Carrascót választották meg elnöknek, Castro pedig alelnökként folytatja a továbbiakban. Ettől függetlenül

a marakodás aligha szűnik meg,

Carrasco elmondása szerint az apja nem gratulált neki a kinevezéshez és karácsonykor sem találkoztak. Az új elnöknek a bosszúvágytól fűtött apuka mellett a részvényesek közti érdekkapcsolatokkal, a klub nehéz gazdasági helyzetével és a futballcsapat keretének átalakításával is szembe kell néznie.

Első hivatalos elnöki sajtótájékoztatóján Carrasco arról beszélt, hogy szeretnének ismét a fiatalokba fektetni, és visszaállítani azt a modellt, amely igencsak jövedelmező volt az elmúlt két évtizedben. A Sevilla kapcsán ki kell emelni valakit, aki sokkal többet tett a sikerekért, mint bárki az eddig említettek közül. Ramón Rodriguez Verdejo – vagy ahogyan mindenki ismeri, Monchi – két ciklusban összesen húsz évet húzott le a Sevilla sportigazgatójaként. Ez idő alatt nagyjából 200 millió euró profitot termelt a klubnak játékoseladásokból; Monchi nevéhez fűződik többek között Dani Alves, Ivan Rakitic, Luis Fabiano és Carlos Bacca felfedezése, majd tovább értékesítése. A sportigazgató játékospolitikája mindig is az volt, hogy felkutassa és felépítse a fiatal tehetségeket, azután pedig jó nagy haszonnal eladja őket a tehetősebb kluboknak. Dermot Corrigan, a The Athletic sportújságírója szerint azonban ez megváltozott, amikor a Sevillánál azt érezték, hogy Julen Lopetegui vezetésével van esély a bajnoki cím megszerzésére.

2020 és 2021 nyarán olyan rutinos játékosok érkeztek a csapathoz, mint Papu Gómez, Erik Lamela, Thomas Delaney és Iván Rakitic. Rakiticet leszámítva viszont egyiküknek sem jött be igazán az andalúz kaland, így a Sevilla nyakán ott maradt több idős, tovább már nem értékesíthető futballista, magas fizetéssel. 2022 nyarán még tovább romlott a helyzet; a csapat két belső védője, Jules Koundé és Diego Carlos távozott, de a helyükre nem érkezett minőségi pótlás. A brazil Marcaót és a francia Tanguy Nianzou-t ugyan a védelem közepére hozták, de folyamatosan sérült mindkettő. Adnan Januzaj, Kasper Dolberg és Isco leigazolása szintén nem volt sikertörténet. Ebben az időszakban

Monchi munkája is megkérdőjeleződött,

ami – a vezetőségben dúló belharcokkal kiegészülve – valószínűleg nagymértékben hozzájárult a nyári távozásához. Monchi azóta az Aston Villát építgeti igen nagy sikerrel, miközben a Sevillánál Víctor Orta vette át a helyét.

Mostanra ott tartunk, hogy a Sevilla keretének átlagéletkora 2019 óta folyamatosan emelkedik, és jelenleg az ötödik legidősebb az öt európai topliga 96 csapata közül. Ez annak fényében pláne elkeserítő, hogy a kitűzött cél közelébe sem sikerült kerülni (vagyis harcban lenni a bajnoki címért), leszámítva a 2021/22-es évadot, amikor a Sevilla egészen sokáig tudta tartani a lépést a Real Madriddal, de az idény végén így is csak a negyedik lett.

A Lopetegui-féle Sevilla nem játszott látványosan, de amit tudott (leginkább 1-0-ra nyerni), azt stabilan tudta. Lopetegui is a lassú, sokpasszos, az ellenfél hibájára játszó futball híve, amivel három egymást követő évben (2020, 2021, 2022) is negyedik lett a csapat. Egy olyan bajnokságban, amelynek mezőnyéből a Real Madrid, a Barcelona és az Atlético ennyire kiemelkedik, ennél jobb eredményt nem nagyon lehet elérni. A fenti ábrán jól látszik, hogy Lopetegui utolsó, teljes évében a Sevilla labdabirtoklásai átlagosan négy passzból álltak, miközben a labda 1,3 métert haladt előre másodpercenként. Egy évvel később már csak hét bajnoki jutott neki, a kirúgását követően Jorge Sampaoli vette át az együttes irányítását, majd a szezon utolsó két hónapjára José Luis Mendilibar érkezett. A 2022/23-as évad eredményei tehát ennek a három edzőnek a stílusából tevődnek össze; semmiképp sem jelentős mértékben, de azért

a Sevilla tett egy lépést a gyors, direkt játék irányába.

Ez elsősorban Mendilibar hatására történt, aki korábban nagy sikerrel alkalmazta ezt az egyszerű focit a spanyol kiscsapatoknál, különösen az Eibarnál. Mendilibarral alapvetően 2023 nyaráig tervezett a Sevilla, de az Európa Liga-győzelem következtében egy évvel meghosszabbították a szerződését. Végül októberig húzta, a rossz szezonkezdet miatt elküldték, a kispadra pedig az uruguayi Diego Alonso ült le. Alonsónak ez volt az első európai munkája, de megmelegedni sem volt ideje, alig két hónap után őt is kirúgták. Azóta Quique Sánchez Flores irányítja a csapatot, aki a kétezres évek végén még kapósnak számított, de mostanában már csak akkor hívják, ha tüzet kell oltani. A lényeg, hogy az igazolások mellett az edző kiválasztásával is mellé nyúl a Sevilla újabban. Az ábrára visszatérve, a Sevilla most már egyértelműen a „direkt csapatok” közé tartozik, és nagyon eltávolodott attól a stílustól, amely a Lopetegui-érában jellemezte. (Az egész spanyol ligára igaz egyébként, hogy gyorsabbak lettek a támadások).

Az identitásválság más szituációkban is jelentkezik. Szintén az elmúlt öt évet véve alapul, a Sevilla ebben az évadban játszik a legtöbb beadással (90 percenként 31,8). Ez Európában is kimagaslónak számít, az öt európai topliga csapatai közül a Sevillának van a legtöbb beadása; a sorban második francia Brest is csak 25,2-szer rúgja középre a labdát 90 percenként. Nem degradálva a sok beadással játszó együttesek teljesítményét, tény, hogy a legegyszerűbb és a legkevesebb taktikai utasítást igénylő módja annak, hogy a labda az ellenfél kapuja elé kerüljön, az a beadás. Ez is a Mendilibar-foci egyik sajátja, ami lehet, hogy jól működik a kisebb csapatoknál, de az eredmények alapján kijelenthető: a Sevillánál nagyon nem jött be. Pedig az andalúzoknak alapvetően olyan szélsőik vannak, akik jók egy az egy elleni szituációkban, középen pedig Youssef En-Nesyri felépítésre és profilra is az a csatár, aki képes érkezni a beadásokra. A Sevilla mégsem tud elég hatékony lenni ezekből a szituációkból, az meg a csapat lőlapján is látszik, hogy nem nagyon van más eszköz a tarsolyában.

Ami a lövések pozíciójából azonnal szembetűnik, hogy vagy közvetlenül a kapu előteréből próbálkoznak (a beadások után), vagy a tizenhatoson kívülről.

A Sevilla ebben a szezonban már 119-szer lőtt kapura a tizenhatoson kívülről, ami a legtöbb a spanyol bajnokságban.

Most már hosszú évek óta az a trend a topligákban, hogy folyamatosan nő a tizenhatoson belüli lövések aránya, így a Sevilla rengeteg átlövési kísérlete aligha tudatos taktikai elem, mindinkább a kétségbeesés jele. Erre lehet következtetni abból is, hogy a 305 lövés a harmadik legtöbb a La Ligában (csak a Barcelona és a Real Madrid próbálkozott többször), a 0,07-es xG/lövés-mutató viszont a legrosszabb. A Sevilla átlagos lövéstávolsága is a tizenhatoson kívül van, 16,55 méter – csak összehasonlításképpen: a múlt héten a Premier League 19. helyezettjét, a Burnley-t elemeztük, amely átlagosan 15,91 méter távolról lő kapura.

Végezetül pedig itt van a Sevilla tízmeccses xG és xGA görgőátlaga a 2019/20-as évadtól kezdődően. Lopetegui első két és fél évében a csapat várható szerzett góljainak száma (xG) mindig több volt, mint a várható kapott góljaié (xGA). Mondhatni, a Sevilla a meccsek nagy többségén felülmúlta ellenfelét – jöttek is az eredmények. A Lopetegui-éra utolsó fél évében már látható visszaesés a teljesítményben, de közel sem akkora, mint az azt követő időszakban. Mendilibar kinevezése rövid ideig jót tett a csapatnak – és persze ne vegyük el tőle, hogy megnyerte az Európa Ligát –, de a Sevilla a mai napig nem tudta megközelíteni a korábbi teljesítményét. Sőt. Jelenleg is egy olyan periódusban van, amikor az xGA jóval nagyobb, mint az xG. Ez is egyértelműen jelzi, hogy a Sevillának nem fekszik az új stílus.

Az elmúlt húsz évben a Sevilla hétszer nyerte meg az UEFA Kupát/Európa Ligát, a bajnokságban pedig negyedik erő lett a Real Madrid, a Barcelona és az Atlético mögött. A hosszú éveken át sikeresen és nyereségesen működő csapat példaként szolgált mindenki számára, ám néhány elhibázott döntés az átigazolási piacon és az edzők kiválasztásánál elegendő volt ahhoz, hogy a felismerhetetlenségig torzuljon a klub. Az új elnök Carrasco beiktatása után változásokat ígért, kezdve a téli erősítésekkel (a Sevilla már lépett is, és kölcsönben megszerezte Hannibal Mejbrit a Manchester Unitedtől), de valószínűleg hosszabb folyamat lesz újra irányba tenni az együttest.

Erre a szezonra már bőven elég lesz annyi is, ha nem esik ki a csapat.

A szerző Kovács Gábor, az FTC adatelemzője.