„Te vagy a zászlóshajónk, olyan, mintha testvérek lennénk” – olvadozik a Ciro Immobilének írt eposzban a neves római énekes-dalszerző, Enrico Lenni. A Lazio számára több dalt is író művészt nem más ihlette meg, mint a csatár európai Aranycipője (ez is a szám címe: Scarpe d’Oro), amiért 2020-ban nem kisebb figurákat kellett megelőznie Immobilének, mint Robert Lewandowski és Cristiano Ronaldo.
De nem ez a csatár egyetlen egyéni elismerése, sőt! Négyszeres gólkirály, négyszer választották be az évad csapatába a Serie A-ban, volt az Európa Liga gólkirálya is (ekkor természetesen az összeurópai álomcsapatba is bekerült), kétszer szavazták meg az olasz bajnokság legjobb csatárának. Emellett csapataival nyert Olasz Kupát, Német Szuperkupát és az olasz válogatottal Európa-bajnok is lett. Tekintélyes eredménysor, ez alapján nemcsak az olasz, hanem az európai elitjátékosok sorába is sorolhatnánk Ciro Immobilét. De ne tegyük!
Maximum középcsapatban és csak Olaszországban!
A fenti eredménysorhoz – csak hogy még megdöbbentőbb legyen az írás lényegi része – csapjunk hozzá még egy egyéni rekordot: Immobile a Serie A örök góllövőlistáján a 8. helyen áll. Kortársai közül olyanok vannak mögötte, illetve 198 bajnoki gólja mögött, mint Alessandro Del Piero, Roberto Mancini vagy Filippo Inzaghi, a legendák mezőnyéből pedig Gigi Riva, Giampiero Boniperti és Kurt Hamrin nézi a Lazio csatárának a hátát. Ha fut egy jó tavaszt, még befoghatja Roberto Baggiót is, aki most még tíz góllal előzi meg.
Ennek nagyon egyszerű oka van: Ciro Immobile azokban a csapatokban érte el ezeket a káprázatos eredményeket, amelyekben a támadójáték, sőt talán a teljes csapatjáték arra volt kihegyezve, hogy ő komfortosan érezze magát.
Nem véletlen, hogy a légióskodás csúfos kudarcokat hozott, sem a Dortmundnál, sem a Sevillánál nem ejtettek egyetlen könnycseppet sem, amikor (idő előtt) távozott; hasonló okból nevelőklubjánál, a Juventusnál eltöltött rövidke idő sem hozott a számára zajos sikereket. Gyorsan kiderült, hogy a játékos afféle „small town hero”, vagy ahogy a grundon hívják, HVCS (Helyi Vagány Csávó).
A kiugrást a 2014-es év hozta meg neki, akkor a klasszikus kontracsapatnak mondható Torinóban megszerezte első gólkirályi címét. Giampiero Ventura rendkívül okosan rakta össze az együttesét, a Toro ötvédős rendszerből indított kontrákkal terrorizálta a mezőnyt, Immobile csatártársa pedig a vérlázítóan lusta, de frenetikusan passzoló Alessio Cerci volt, aki tömte labdákkal a fiatal centert. Immobile négy évtized után lett a Toro első gólkirálya, a csapat pedig bő húszéves szünet után jutott ki újra Európába a csatár góljainak köszönhetően.
Ezután következett a légióskodás, aminek kevés siker híján egy torinói kölcsönszerződés lett a vége. Hazatérve újra megtalálta a góllövő cipőjét is, részben ennek is köszönhetően határozott úgy a Lazio mindenható elnöke, Claudio Lotito, hogy megvásárolja Immobilét a Sevillától. Ennél jobban nem is dönthetett volna.
A korral nemesedett, mint a jó bor
Stefano Pioli – aki most a Milannal próbál szél ellen pisilni – könnyes szemmel integette el a visszavonuló Miroslav Klosét, és bár a német helyett kapott csatára kétségkívül ígéretes volt, egészen más attribútumokkal rendelkezett. Immobile azonban a légióskodás alatt nemcsak játéklátását tekintve fejlődött, hanem dicséretes önkritikát is kifejlesztett magában.
Pioli is tudta, hogy Immobile
ezért olyan játékosokkal pakolta körbe a centert, akik okos passzokkal tudták területbe futtatni a gyors, erőszakos és kiválóan érkező játékost. Kiderült az is, hogy a tizenhatoson belüli töszkölődés nem a sajátja, utál a védőkkel birkózni, azzal pedig végképp nem tud mit kezdeni, ha a kapunak háttal állva kell várnia, hogy valaki megtalálja egy passzal. Immobile akkor élt – és él a mai napig –, ha kevés érintésből, nagy sebességgel lehet a rendezetlen védelemre vezetni a labdát.
Pioli, majd később Simone Inzaghi és Maurizio Sarri is így építette fel a támadójátékát, a csatár pedig irtózatos mennyiségű góllal hálálta meg a bizalmat. A Lazio tökéletes hely volt neki, hiszen a rómaiak ahhoz elég nagyok voltak, hogy érmekért, dobogóért küzdjenek és rendszeres résztvevői legyenek az európai tornáknak, ahhoz viszont kicsi volt, hogy óriási nyomás nehezedjen rá minden egyes meccsen. Ez az a klub, amely megengedheti magának, hogy ikonikus jelentőségű játékosára építse a teljes támadójátékát. Méghozzá úgy, hogy jól is jön ki belőle.
