A mágikus magyar vörös ördögökkel szemben Anglia úgy veszítette el az évszázad mérkőzését, ahogyan a gyarmatait

Az volt a mítosz, hogy a magyar válogatott 1953. november 25-én megtörte Anglia 90 éves otthoni veretlenségét. Ebből annyi igaz: az angol szövetséget 90 évvel korábban alapították, és olyan csapat, amely nem a Brit-szigetekről érkezett, nem nyert Angliában. Mert az évszázad mérkőzéséig a skótok 11-szer, a walesiek 7-szer, az írek egyszer győztek az angolok vendégeként, és az első együttes a csatornán túlról csak 1923-ban fordult meg a szigetországban: a belgák 6-1-re kaptak ki a londoni Highbury stadionban.

A 90 év tehát valójában 30 volt 1953-ban, ez alatt az angolok 23 meccset vívtak hazai pályán kontinentális, illetve dél-amerikai vetélytárssal, továbbá az Európa-, valamint a világválogatottal, és a mérlegük valóban imponáló volt: 19 győzelmet és 4 döntetlent tartalmazott a leltár. Ráadásul a belgákon túl szépen megpakolták a spanyolokat (7-1), a hollandokat (8-2), a svájciakat (6-0) vagy 1936-ban a Szabó Antal – Vágó, Bíró – Lázár, Sárosi György, Dudás – Sas, Vincze, Cseh II, Zsengellér, Titkos gála-összeállításban fellépő, két évvel később vb-döntőt játszó magyarokat (6-2).

Az ötvenhármas meccsnek persze nagy jelentősége volt. Leo Horn holland játékvezető azt mondta:

Meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében, amikor a holland szövetség titkárától telefonon megtudtam, hogy felkértek az Anglia–Magyarország mérkőzés vezetésére.

Ehhez képest semmiség, de tény: a Szabad Ifjúság című lapban 1953. november 7-től folytatásos sorozat jelent meg A rongylabdától a Wembley stadionig címmel.

Pedig Rákosi Mátyás – enyhén szólva – nem örült annak, hogy Sebes Gusztáv 1952-ben Svájcban „önfejűen” elfogadta Stanley Rous londoni meghívását. A szövetségi kapitány már másodszor játszott akár az életével is: először az 1952-es olimpiai bajnoki döntőn (2-0), amely előtt a legdermesztőbb „pajtás” felhívta, hogy a magyar csapat remélhetően legyőzi a „láncos kutya” Tito Jugoszláviáját, másodszor meg a 6-3-at megelőzően.

Nem is bízott semmit a véletlenre. A csapat egy héttel a meccs előtt indult vonattal Párizsba, de aznap még edzőmérkőzést játszott a Kőbányai Dózsával (9-1), mégpedig úgy, hogy a népligeti játékteret pontosan akkorára bővítették, amekkora a Wembley bársonyos pályája volt. Két nappal később Párizsban találkozott a válogatott azzal a Billancourt-ral, amelyben Sebes futballozott akkor, amikor – az 1920-as évek derekán – Franciaországban kétkezi munkásnak állt, és az üzemi csapatban felfedezték.

Honfitársaink 18-1-re győztek, ám az ellenfél gólszerzője is jó nevű játékos volt. Úgy hívták: Dumas.

A könnyed szórakozás meg azért kellett, mert a London előtti utolsó hazai válogatott mérkőzés,

a svédek elleni 2-2 után a csalódott nézők legvadabbjai leköpdöstek néhány levonuló magyar labdarúgót.

Angliában, míg el nem kezdődött a meccs, lenézték a mieinket. „Nézd azt a kövér kis fickót!” – mutattak Puskás Ferencre a kezdőrúgás előtt. Ötvenhét másodperccel később a labda Gil Merrick kapujába került, és 28 perc elteltével már 4-1-re vezettek a mágikus magyarok.

Szűk fél órán belül apró darabokra tört az angol felsőbbrendűség legendája.

A The Guardian hatvan percről cikkezett: „Egy óra leforgása alatt – hiszen a magyarok az utolsó harmadban engedtek a nyomásból – megmutatkozott az angol futball önelégültsége és elszigeteltsége. 1953. november 25. után a régi bizonyosságok egyike sem volt biztos többé.”

Puskásról meg évtizedek múltán azt írta a BBC News:

A magyar csapatkapitány alacsony volt és túlsúlyos, inkább hasonlított egy hordó édes tokaji borra, mint egy labdarúgóra.

Nem tudta, hogyan kell fejelni, és soha nem használta a jobb lábát. Ezt leszámítva zseniális volt. A 85 válogatott meccsen szerzett 84 góljával olyan rekordot állított fel, amelynek akkora virtuózok, mint Pelé vagy Maradona még csak a közelébe sem kerültek.”

Vittorio Pozzo, az 1934-ben és 1938-ban világbajnok olasz válogatott szakvezetője, aki a La Stampa című lapot tudósította Londonból, így lelkendezett: „E nagyszerű játék, a labdarúgás minden rajongójának, de a sport összes hívének is meg kell jegyeznie az 1953. november 25-ei dátumot. E nap felejthetetlen marad azok számára is, akik nem voltak abban a szerencsés helyzetben, hogy jelen legyenek a Wembley stadionban. Korszakalkotó esemény ez a futball történetében.”

A Grosics (Honvéd, helyette Gellér, Vörös Lobogó, 83. perc) – Buzánszky (Dorog), Lóránt (Honvéd), Zakariás, Lantos (mindkettő Vörös Lobogó) – Bozsik (Honvéd), Hidegkuti (Vörös Lobogó) – Budai II, Kocsis, Puskás, Czibor (mind Honvéd) összetételű magyar együttesből a kulcsfigura Hidegkuti Nándor volt. A britek ekképpen jellemezték: „Mélyen játszott, hamis 9-esként, Harry Johnston nem tudta, mit tegyen vele, ebből adódóan a vendég karmesternek maradt tere és ideje diktálni a játékot. Angol szemmel a 6-3 rossz volt, de jó is, mert az eredmény alig tükrözte a magyarok fölényét.”

A megszégyenült házigazdák ezzel a tizeneggyel vonultak fel: Merrick (Birmingham) – Ramsey (Tottenham), Johnston (Blackpool), Eckersley (Blackburn) – Wright (Wolverhampton), Dickinson (Portsmouth) – Matthews, Taylor, Mortensen (mind Blackpool), Sewell (Sheffield Wednesday), Robb (Tottenham). Négyen játszottak azok közül, akik hat hónappal korábban a Blackpool színeiben diadalt arattak a Boltonnal vívott FA Kupa-döntőben (4-3). A britek szerint „az volt az a nap, amikor a futball átvette a krikett primátusát Angliában”.

A 6-3 után a szigetországban nyilván sokan gondolták, hogy mégis maradni kellett volna a krikettnél…

A Wembley több mint 100 ezer nézője aznap délután azt hitte, a leendő világbajnokot látja. S tényleg így történt. Csak a siker nem 1954-ben, a berni Wankdorf stadionban jött el, hanem 1966-ban ugyanazon a londoni pályán, és nem Magyarország, hanem Anglia számára.

A hatást illetően a leghitelesebb a brit sajtóból idézni. A glasgow-i The Scotsman kajánkodott:

Anglia ugyanúgy veszítette el ezt a mérkőzést, ahogyan a gyarmatait veszítette el.

Ám az angol vélemények nyilvánvalóan mentesek maradtak minden kárörömtől, ehhez képest az Evening Standard főcíme az volt: „Éljen Magyarország!” A The Times arról számolt be bánatosan: „Az angol védelmet foszlányokra tépte a bámulatosan játszó magyar csatársor. Százezer néző látta az istenek alkonyát.”

A Daily Telegraph sem köntörfalazott: „A magyar válogatott az első perctől kezdve korlátlan ura volt a pályának. Sokkal jobban játszott, mint a legutóbb Londonban látott Európa-válogatott. Az eredmény egészen könnyen két számjegyű is lehetett volna.”

A Sporting Life szerint

Anglia az évad legjobb játékát nyújtotta, és még ezzel sem volt egyetlen pillanatnyi esélye.

A válogatók bárhogyan állították volna össze az együttest, ugyanez az eredmény.”

A Daily Mail is hazánk fiairól áradozott: „Művészetükkel gyönyörűséget szereztek mindenkinek. A szerdai futballeseményre sokáig emlékeznek majd a Wembley szerencsés szurkolói és a televíziónézők milliói.”

A Daily Express úgy vélte: „A vörös ördögök mellett az angol játékosok nagypapáknak tűntek, akik játszadozni próbáltak az unokáikkal, akiket ők tanítottak.”

A Daily Herald súlyosabb párhuzamot vont: „Játékosaink kontároknak látszottak a sokkal gyorsabb, ügyesebb és állóképesebb magyarokkal szemben. Legfőbb reménységünk, a Matthews, Taylor jobbszárny olyannak tűnt fel a mérkőzésen, mint a nyíl és az íj az atombomba ellen.”

Meglehet, akkor is gólokkal győz a Hidegkuti (3), Puskás (2) és Bozsik góljával az 53. percben már 6-2-re vezető magyar csapat, ha egy óra múltán Sebes bevetheti valamennyi tartalékját, Gellér Sándoron kívül Kovács Imrét, Sándor Károlyt, Palotás Pétert (mind Vörös Lobogó), Várhidi Pált, Tóth Mihályt (mindkettő Bp. Dózsa), valamint Csordás Lajost (Vasas). A megállapodás szerint azonban csak egy játékost lehetett cserélni, így

a padon ülők többsége csupán nézőként ünnepelhetett.

A világraszóló 6-3-at a Szabad Nép a következőképpen kommentálta: „Ahhoz, hogy sportolóink olyan eredményeket érhessenek el, mint ma, hogy tehetségük minél teljesebben, minél szabadabban érvényesüljön, olyan hazában kell élniük, mint a mi hazánk, egy szabad nép hazája. Nálunk a párt, a kormány, az egész nép szeretettel gondoskodik a sportról, a sportolási lehetőségek biztosításáról, mert a sport az egészséges, életvidám, öntudatos fiatalok nevelésének egyik legfontosabb eszköze, a dolgozók életének egyik nagy öröme, mert nálunk a fiatalokat az egész nép szeretete veszi körül. A népi demokratikus Magyarországon megvan a lehetősége annak, hogy mindenki szabadon sportolhasson, s bármely sportágban a legmagasabbra fokozhassa képességeit. Költségvetésünk évről évre nagyobb összeget juttat a sport fejlesztésére. A háború előtti 45 ezerrel szemben 500 ezer versenysportolónk van, s mögöttük a tehetségek egész sora nevelődik a Munkára, Harcra Kész mozgalomban résztvevők hatalmas seregében.

A sportolók számára egyre több stadion, sporttelep, uszoda, vízitelep, tornacsarnok és más sportlétesítmény épül, amelyek díjtalanul állnak a sport iránt érdeklődők rendelkezésére. A hároméves tervben 220 új pálya létesült, az ötéves tervben eddig 400 új falusi pálya nyitotta meg kapuit. Néhány hónappal ezelőtt felavattuk gyönyörű Népstadionunkat.

Néha úgy tetszik, mégsem mindenben fordul oly gyorsan a változó világ.