Nem megmentő, csak tűzoltó Nápolyban a háromvédős reneszánsz első hírnöke

Már szeptember végén írtam róla, hogy Aurelio De Laurentiis tulajdonos a szakadék felé kormányozza az olasz bajnoki címvédő Napolit. Nem én vagyok ekkora látnok, egyszerűen a falakra volt írva, hogy Luciano Spalletti nélkül ez a csapat nem lesz képes úgy teljesíteni, mint tavaly (márciusig), helyettese pedig a karácsonyt sem éri meg. Rudi Garcia mindig is „egyfélidős játékos” volt, hát most egyet sem tudott tisztességesen lehozni.

A váltás jogos és az időzítés sem rossz, hiszen a csapat nem áll vészesen rosszul a bajnokságban, a BL-ben pedig szinte továbbjutónak tekinthető,

a válogatott szünet tehát jó alkalom volt Garcia kiebrudalására.

A helyzet azonban sokkal bonyolultabb annál, mint hogy a reset gomb megnyomásával orvosolni lehessen.

Jó étvágyat a feketeleveshez!

Az csak egy mezei szurkolónak egyszeregy, hogy az edzőt ki kell rúgni, mert nem megy a csapatnak. A tulajdonosnak annyival feltétlenül bonyolultabb a dolga, hogy új edzőt is kell találnia, ami azonnal felvet egy rakás feszítő kérdést. Csak tűzoltó kell, vagy hosszabb távú megoldás? Ki az, aki ismeri a közeget, a helyieket, elfogadja a szurkoló és a csapat is? Melyik edzőnek illik a mostani kerethez a filozófiája?

De Laurentiis első gondolata Antonio Conte volt, ám az első beszélgetések után a felek is ráébredtek, hogy ez rossz ötlet. Conte a nápolyi keret felével nem tudna mit kezdeni, számára az olyan cselmesterek, mint az előző évad felfedezettje, Hvicsa Kvarachelia vagy a mostani kevés jó teljesítményt nyújtók egyike, Matteo Politano, nem játékos. A második gondolat már jobbnak tűnt, Igor Tudort az olasz éceszgéberek is késznek vélték egy ilyen nagy feladatra, csakhogy a horvát nem akart beugróként bohóckodni, a tulajdonos pedig csak a szezon végéig szerződött volna vele.

A feltörekvő generáció tagjai közül Francesco Farioli – akinek hosszabb távú szerződést is hajlandó lett volna adni De Laurentiis – hülye lett volna otthagyni a Nice-t, amellyel éppen a második helyen áll a francia bajnokságban. A pályafutását jól indító, de az utóbbi időben sok kudarcot is megélő Eusebio Di Francesco pedig joggal félt a nápolyi feladattól – és szintén jól rajtolt a Frosinonéval. Inkább ő is arra koncentrálna, hogy újra felépítse saját magát.

Maradt tehát az akciós áruk polca, amelyen a csomagolássérült, leértékelt vagy éppen szavatossága ideje vége felé járó portékák között a másfél éve érintetlenül porosodó Walter Mazzarrit szúrta ki magának a tulajdonos.

Aki felemelte a zászlót

Ez a toszkán szakember harmadik nápolyi kalandja, hiszen Renzo Ulivieri segédedzőjeként már a 2000-es évek elején is dolgozott a Vezúv lábánál, de igazán nagyot akkor dobott, amikor vezetőedzőként vette át a Napoli irányítását. A nápolyi kispadra a Regginával és a Sampdoriával bemutatott remeklés repítette, előbbit a Calciopoli miatti 11 pontos levonás ellenére benntartotta, utóbbival a hatodik helyen végzett és Olasz Kupa-döntőt játszhatott. Eljött az idő, hogy futballvízióját egy nagy célokat dédelgető klubnál váltsa valóra.

A háromvédős rendszert a kétezres évekre szinte már teljesen elfelejtette a futballvilág. A ‘90-es években Marcello Lippi agresszív 4-3-3-ja, később Carlo Ancelotti karácsonyfája (4-3-2-1) volt a fősodor, Mazzarri azonban töretlenül hitt benne, hogy ha a szerepeknek megfelelő játékosokat talált (főleg a pálya közepére), akkor

a 3-5-2-es felállás lesz az, amivel a pálya minden pontján létszámfölényes helyzeteket tud kialakítani.

Ez volt az alapgondolata, amikor megérkezett Nápolyba.

A Serie A-ba (két évvel korábban a C1-ből rajtolva) 2007-ben visszajutó Napolinak nem voltak kiesési gondjai, de a középmezőnynél előrébb nem nagyon jutott Mazzarri érkezéséig. A livornói Mister volt az, aki tovább látott a csapat sztárjainál (Ezequiel Lavezzi, Edinson Cavani, Lorenzo Insigne), helyettük a középpályára kezdett fókuszálni. Ott állt össze a csapat játékának kulcsa, az Inler, Behrami, Hamsik hármas. Az angolok által a háromfős középpályák szereposztásának leírásába tökéletesen illeszkedő hármas, a Passer (Marek Hamsik), Creator (Gökhan Inler), Destroyer (Valon Behrami) trió volt a csapat játékának a kulcsa, az ő mozgásuk tette lehetővé, hogy a nem különösebben tehetséges, de a rendszerbe jól passzoló szárnyvédők (Maggio és Zuniga) valamint a középső védők (Campagnaro, Cannavaro – nem az aranylabdás, hanem a tesója –, Gamberini) kiváló egységet alkotva tegyék a pályára Mazzarri forradalmi, de legalábbis meglepően frissnek ható ötleteit.

A Napoli egyből az első évadban a hatodik helyen végzett, a következő végén pedig a dobogóra is felállhatott, aminek köszönhetően megmutathatta magát a Bajnokok Ligájában (egyből tovább is jutott a csoportjából). Mazzarriék a 2012-es Olasz Kupa-döntőben a szezon egyetlen vereségét mérték a bajnokságot veretlenül megnyerő Juventusra, és bár ez lett az edző egyedüli trófeája Nápolyban, vitán felül az ő irányítása alatt kezdődött el az az időszak, amiben egyre feljebb és feljebb kapaszkodott a Napoli.

Lejtmenet után radar alatti visszatérés

Miután 2013-ban nem újította meg a szerződését Nápolyban, Mazzarrival kalandos útra indult a futballhullámvasút. Az eredményei tulajdonképpen nem voltak vészesen rosszak sem az Internél, sem a Torinónál, sem a Watfordnál, de hol a szurkolókkal, hol a tulajdonosokkal, hol egyszerre mindenkivel összeveszett a házsártos stílusú szakember. Angliai pályafutásából például semmi más nem maradt meg, mint bemutatkozó interjúja, aminek a hallgatása közben az ember a szekunder szégyenérzet és az üvöltve röhögés között ingadozik.

Utolsó munkahelyén, a Cagliarinál nem viselte igazán jól a kiesés elleni harc feszültségét, és miután kis híján összeverekedett a szárdok elnökével, Tommaso Giulini 2022 májusában kirúgta. Tegyük hozzá, ekkor éppen nem állt kiesőhelyen a Caglari, amely azonban az utolsó öt fordulóban nyeretlen maradt, és végül elbúcsúzott az élvonaltól.

Mazzarri visszatérése a Napolihoz másfél éves semmittevés végére tett pontot, pedig akadtak edzőváltások gazdagon azóta, de valahogy nem kellett senkinek.

Hogy a nosztalgián kívül mi szólt Mazzarri mellett, azt elég nehéz megmondani,

hiszen nemhogy a háromvédős rendszerhez nem megfelelő a mostani nápolyi keret, de valójában három épkézláb középhátvédje sincs a csapatnak, hogy a szárnyvédőkről vagy a Mazzarri-rendszer lelkét adó középpályás triászról már ne is beszéljünk.

Ráadásul a Mister elég nehéz helyzetet örökölt meg. Nem elég, hogy a Napoli szinte az összes rangadóját idegenben játssza majd tavasszal, még a hazaiakon is elég gyengén teljesített: kikapott a Laziótól és a Fiorentinától, a Milan ellen pedig (0-2-ről egyenlítve) csak egy döntetlen jött össze. És hogy mi a helyzet a többi rangadóval? Nos, íme Mazzarri mester első öt meccse a Napoli kispadján: Atalanta (i), Real Madrid (i), Inter (o), Juventus (i), Braga (o).

Vagy rászakad a plafon, vagy olyan svungot vesz, ami talán egészen nyárig elrepíti. Ahhoz azonban, hogy ez a sztori annál is tovább tartson, csoda kellene.