A brazilok csak a játékost nézték, Diniz az embert – így vált a Libertadores Kupa-döntő hősévé John Kennedy

Azért érdemes mégis John Kennedyvel kezdeni. A fiatal futballista saját nevéről csak annyit tud, hogy édesapja mindig is rajongott az amerikai történelemért, ezért hívják most őt így. Johnnal kapcsolatban ez a bulvárban legkönnyebben eladható megközelítés, de messze nem a legérdekesebb. A saját nevelésű játékos már 18 évesen bemutatkozott a felnőttegyüttesben, ráadásul góllal, és mindenki arra számított, hogy hamarosan a klub meghatározó csatárává válik, ehelyett néhány hónappal később már a problémás fiatal ígéretek meredek csúszdáján haladt nagy lendülettel a sötét mélység felé; késés az edzésről,

hajnali videokonferencia meccsnapon egy táncosnő és egy gyanús cigarettát szívó férfi társaságában,

a haveroknak kölcsönadott autóban talált marihuána és – piros betűs bejegyzésként – a vakáció utolsó napjain összeszedett, több hónapos kiesést jelentő lábtörés színesítette rövidke életrajzát. Fernando Dinizen kívül nem sokan bíztak a brazil közvélemény előtt már ezer kameraállásból, más-más szereplővel visszajátszott karriersors újszerű befejezésében.

„Kétszer beszéltem már vele. Mindent meg fogok tenni érte, amit lehet. Nagy tehetség, még egy azok közül, akiknek a története a futballban az: ahelyett, hogy az egész embert néznék, csak a játékost nézik. Ez a brazil futball hatalmas hibája.”

Kennedyt kölcsönadták, a Ferroviária kiscsapatában hatalmas motiváció munkált benne, hogy ismét a Fluminense mezében játszhasson. Több mint egy évvel a problémák kicsúcsosodása után, most nyáron pedig elkezdett ragyogóan futballozni, a Libertadores Kupa kieséses szakaszának minden párharcában gólt szerzett, az elődöntő visszavágójának sikerét nagy részben neki köszönhette a csapat. Most a cserepadról érkezett, hogy a hosszabbításban, a 99. percben – mint később kiderült, mindent eldöntő – gólt szerezzen, és beírja egy amerikai elnök nevét a Fluminense enciklopédiájának legfontosabb lapjára. Pályára lépésekor Diniz annyit mondott neki: „Te fogod lőni a kupát jelentő gólt.”

Igen, kár a jelöltek között tallózni, mert

nyilván Fernando Diniz az elnök.

Európában is feltűnést keltő antiguardiolista, antipozíciós, személyiségfelszabadító és -egyesítő játékfilozófiája mellett az emberi aspektusok felemelése jellemzi leginkább a munkásságát, amelyen eddig – a trófeák hiánya miatt – könnyedén átléphettek a forradalmát nem értő, vagy nem szerető, többségben lévő szereplők. Mostantól Diniz megkerülhetetlen, ezzel pedig kimondott és megvalósított gondolatai is, amelyek a gépiesített profizmus, a fogaskerekekből örökké nyerő gépezeteket építő szellemmel szemben mutatnak alternatívát. Szerinte a futball művészet, amelynek sikerességéhez tudomány is szükségeltetik. A játékos nem pusztán futballista, hanem ember, akit egyben kell nézni, és aki a pályán fejezheti ki a legjobban magát, de akit nem a belőtt vagy kihagyott helyzeteken keresztül kell megítélni. Fernando Diniz idealista és humanista.

Játékosai pedig egyéniségek, akik felszabadultak a keze alatt. A kapus, Fabio a Cruzeiróban lett legenda először, majdnem 1000 meccset védve, mielőtt méltatlannak találták a szerződéshosszabbításra, most pedig a legidősebb Libertadores-győztes kapussá vált 43 évesen. A rendkívüli ebben, hogy a hálóőrre plusz terhet rakó, szorongatott helyzetekben is precíz labdakihozatalokat követelő dinizizmusban virult újra ki. Felipe Melo középhátvédként nyitott egy utolsó fejezetet karrierjében, sebességvesztése következtében ez máshogyan már nem is valósulhatott volna meg. Marcelo összességében a 12. futballistaként nyerte meg a Bajnokok Ligája mellett a Libertadores Kupát is, mindezt úgy, hogy a balhátvédként élvezhető – rendkívüli technikai képességeinek megfelelő – legnagyobb szabadságban lubickolhatott a támadójátékban, ha már annyi (16) év után visszatért nevelőegyesületébe. Ganso passzkirályként, ezernyi sebből vérző, kudarcos pályafutása kárpótlásaként kapta, hogy gyakorlatilag kizárólag a passzolás feladatkörét betöltve – a Neymar-féle Santos 2011-es diadala után – ismét csúcsra érhetett. Cano, a 36 éves argentin gólmasina, aki 37 idei gólja közül 27-et egy érintésből szerzett, a tű hegyeként csakis a szúrás feladatával kellett, hogy foglalatoskodjon. A fiatalabbak közül sokakat meg fognak itt Európában ismerni. A brazil bajnokság legpontosabban passzoló játékosáért, Andréért a Liverpool és az Arsenal fut versenyt, és már télen győztes hirdethetnek; a középső védő, Nino a Nottingham Forrestben folytathatja.

Persze, ezek csak nevek, vagy bizonyos esetekben személyes ügyek, de november 4-én az összes név együtt dicsőült meg, az összes történet közös epizóddal bővült.

A Boca Juniors elleni döntő különleges körülményei számtalanok. Az nem tartozik közéjük, hogy az argentin és brazil drukkerek már a meccs előtti napokban összecsaptak Rióban, a döntő helyszínén. A szakértők jelentős része ezt előre megjósolta azok után, hogy a két tábor szurkolói találkozópontját egymástól mindössze két kilométerre jelölték ki. Verekedésük helyszínéül az ultrák a Copacabanát, tehát egy, a szabad futball legendáriumában is fontos helyet betöltő területet választottak. Ki gondolná viszont, hogy a gyakorlatilag hazai pályán fennállása legfontosabb meccsére készülő együttes később érkezik a finálénak helyet adó városba, mint a vendég? Márpedig a Fluminense pályaválasztóként a Maracanában, a Libertadores Kupa döntőjének helyszínén játszik hétről-hétre, a Boca mégis egy nappal hamarabb jelent meg Rióban, mint a rióiak: a brazil versenynaptár kegyetlensége miatt a Flunak kedden még 1300 kilométerrel arrébb, Bahiában kellett bajnoki találkozón fellépnie. Hogy szerencse-e vagy a tudatos előkészítő munka eredménye, azt hivatalosan nem tudni, de Fernando Diniz éppen az előző bajnokin szedte össze az eltiltáshoz szükséges harmadik sárgalapját, így nem utazhatott a csapattal, és igazából a csapat sem utazott, csak a cserék. Az egész bahiai kiruccanáson csak ketten vettek végül részt a heti nagyobb meccsen gyepre kerülő fiúk közül.

Ritka a pillanat, amikor a brazil drukkerek a hétköznapok helyi rivalizálások táplálta ellenszenvlángjait képesek visszaszorítani, és tiszta szívvel a hazainak drukkolnak a külföldi ellen. Ezt persze eleve megkönnyíti, ha az ellenlábas argentin, és még inkább, ha az a Boca Juniors, amely pikáns módon hat kieséses találkozójából egyet sem nyert a sorozatban, mindig csak a tizenegyespárbajok szerencsekereke hajtotta tovább. De mégis,

Brazília most szinte egy emberként a Fluminense mögött állt,

és a kontinens nagy része is ugyanazért támogatta a rióiakat: az egyre inkább európai pragmatizmus gyötörte dél-amerikai, de főleg brazil lelkek ismét találtak valami lelkesítőt, ami nem pusztán a biztonság és matematikai kiszámítottság útján ígér győzelmet.

A találkozó aztán vissza is adott valamennyit a várakozásokból. A Fluminense első gólja a dinizizmus markáns példájaként a két elvileg különböző oldalon szereplő szélsőtámadó jobbparti kényszerítője után Cano visszamozgásból, félfordulattal megeresztett lövéséből született. Az átlépések, kényszerítők, egyérintős háromszögelések jelentik a dinizi filozófia vizuális megnyilvánulásait. A Boca a perui jobb-bekk, Advíncula remek ballábas lövésével egyenlített. A 80. percben Diniz levetette nyárspolgári álruháját: egy hármas cserével addigi 4-3-3-as felállását 4-2-4-re változtatta, azaz tíz perccel a rendes, negyven perccel a hosszabbítással együtt mért játékidő vége előtt gólra tört. Ekkor küldte be John Kennedyt is. A kilencven perc végén a Marcelo helyére becserélt Diogo Barbosa ziccert hibázott, de a kétfélidős hosszabbításban, a meccs 99. percében Arias és Keno (a két szélső támadó) ismét egymás mellett bukkant fel, John Kennedy közülük indított visszalépése pedig szétnyitotta a Boca védelmét, amit három gyors egyérintős megoldás és Kennedy 16 méteres bombája büntetett. Elképesztő gól, elképesztő öröm. Marcelo ötszörös BL-győztesként sem bírt a könnyeivel pedig a meccsből egy nehéz szakasz még hátra volt, a játékvezető ugyanis a közönséghez rohanó, velük ölelkező John Kennedyt második, túlzott gólörömért adott sárga lappal kiállította. A Boca már nem teremtett igazi helyzetet, a Fluminense lőtt még egy kapufát. Megszületett a Fluminense első Libertadores Kupa-győzelme.

A sorozatban még sosem diadalmaskodott zsinórban ötször ugyanannak az országnak a csapata, most ez is megesett Brazíliával.

És mindez szellemi és vizuális értelemben is „brazil” módon.