Foci sport24

Diniz a könnyedséget hozta el, az érett Neymar a mosolyokról gondoskodott

CARL DE SOUZA / AFP
CARL DE SOUZA / AFP
Brazília, Belémben, Bolívia ellen. A boldogság B-vel kezdődik. Vagy D-vel, mint Diniz. Vagy N-nel, mint Neymar. Fernando Diniz kapitány bemutatkozó találkozóján ötödik alkalommal játszott Belémben a brazil nemzeti együttes.

Ez utóbbi mondat fölösleges információnak tűnhet, de a hangulat szempontjából mégis érdekes. Egy másfél milliós városról beszélünk, amelynek csapata a legszebb éveiben is csak az országos második vonalig emelkedett, most pedig az állami bajnokságban, országos szint alatt küzdöget, lakossága tehát testközelből a legritkább esetben szemlélhet minőségi futballt. Pedig vágyik rá, ahogy a hősökre is. És akkor megérkezik – ötödször – a brazil nemzeti együttes, csupa nagynevű klubban (tehát a tévében, az Instán vagy a TikTokon) játszó klasszissal. Ez nem a sok szempontból elkényeztetett, lényegesen kritikusabb riói vagy Sao Pauló-i publikum, az itteni meleg szeretettel fogad, és érzékelteti rajongását.

Így esett: az ellenfél, a publikum, az időjárás (nyárias), szóval

minden adott volt ahhoz, hogy a brazil együttes könnyed, szórakoztató focit mutasson be.

És bemutatott. Nem csak, hogy 5-1-re nyert egy erősen közepes ellenfél ellen a meccsen, amelyen akár tíz gólt is szerzhetett volna, hanem szórakoztatott is.

„A rációt nem félretéve, úgy gondolom, az élet inkább művészet, mint tudomány, és így a futball is” – ezek már az új kapitány, Fernando Diniz szavai. Ez a mondat pedig – a mai, csak a győzelemről és csak az üzleti alapú racionalitásról szóló, végtelenül kiszámított futballban – maga a csoda. Amilyen például az 1982-es világbajnokságon szereplő brazil nemzeti csapat volt, amely mindenkit elkápráztatott Zicóval, Juniorral, Falcaóval, Socratesszel és a többiekkel, győzni viszont nem tudott. Fernando Diniz most is elmesélte, hogy az a csapat és az a világbajnokság mennyire meghatározó élménye az életének: édesapja halála után nem sokkal hét testvér legkisebbjeként az utca népe közt élte végig, micsoda örömöt jelentett a válogatott játéka, és milyen bánatot az elbukása. Arra is emlékszik, hogy a kudarc sem verte le a glóriát a játékosok fejéről, és mindenki miattuk szeretett volna futballozni. „Embereket nem lehet egy gólt érő labda, egy megnyert vébé alapján összegezni.” Ez az esszenciája Fernando Diniz filozófiájának.

A brazil edzőt már az európai elemzők is régóta figyelik, és gyakorlatilag a végletesen pozíciós és kiszámított játék atyja, Pep Guardiola antitézisének tartják. Guardiola – aki mindig is a legjobb játékoskeretekkel dolgozott – futballistái ragyogó képességeiből is csak a legkiemelkedőbbekre tartott igényt, a személy igényeit, kibontakozását csak a csapat szempontjából vizsgált hasznosság mértékéig tűrte és tűri, mozgásuk irányát, területét megszabja. Diniz a személy egyéni örömét és kreatív energiáinak kiaknázását tekinti a kollektív siker legfőbb összetevőjének, szinte szabad helyváltoztatást biztosít. Ahogyan a világ labdarúgására, a brazil futballedzők gondolataira is hatalmas hatással volt Guardiola munkássága. Tite például, aki két világbajnoki cikluson át vezette a brazil nemzeti csapatot, maga is a pozíciós játékot preferálta, még ha azon belül próbálta is tágítani a futballisták örömforrásainak lehetőségeit.

A dinizi megközelítés viszont a tradicionális brazil labdarúgás stílusának és elsősorban életérzésének enged teret: a könnyedségnek, a kreativitásnak és az örömnek.

ERNESTO BENAVIDES / AFP Fernando Diniz

Ha az ember bizonyos időpillanatokban a pályára tekint, akkor Diniz rendszerében a futball úgy néz ki, mintha óvodáscsoport tagjai közé dobtak volna labdát, mert néhány „unatkozó”, „oda nem figyelő” (messzebb helyezkedő) gyereken kívül mindenki a labda közelébe igyekszik, egymástól néhány méternyire (tizenméterekre) helyezkedve. Az óvodáscsoportok ügyesebbjeinél is lényegesen képzettebb, improvizatívabb és egymás gondolatait, megoldásait jól ismerő klasszisok esetében ez a közelség azonban a sűrűség okozta nehézségek helyett a közelség jelentette előnyöket képes felszínre hozni. Ez a lényeg. Megvalósításához viszont a játékosok közötti játékkapcsolatok csiszolt működése elengedhetetlen, amihez idő kell. Persze, nem Bolívia ellen. Ezen a meccsen Rodrygo, Neymar és Raphinha annyira érezte egymást, mintha sziámi ikrek lennének.

Kedves Olvasónk!Az általad keresett cikk olvasása Sport24 előfizetéshez kötött.
Sport24 előfizetés
990 Ft/hónap
Sport24 - Előfizetés logó
  • havi 24 cikk Magyarország legjobb focis szerzőitől
  • előfizetői extrák
    (részvétel a Sport24 szerzői által tartott meccskibeszélőn)
Próbáld ki most kedvezményesen az első hónap csak 490 Ft!
Ha már előfizetőnk vagy, jelentkezz be!
Olvasói sztorik