Az idén Kanada és az Egyesült Államok közösen rendezte meg a CONCACAF-Aranykupát. A két ország Mexikóval kiegészülve a 2026-os világbajnokság házigazdája lesz. Egy évvel később három kelet-afrikai ország, Kenya, Tanzánia és Uganda várja az ANK résztvevőit. 2028-ban öt házigazdája – Anglia, Észak-Írország, Írország, Skócia és Wales – lesz az Európa-bajnokságnak, amely 2000–2032 között többször volt (és lesz) társrendezésű, mint sem. Aztán jön a 2030-as FIFA-monstrum: a centenáriumi világbajnokság első mérkőzéseit Argentínában, Uruguay-ban és Paraguay-ban játsszák, majd a torna meccseinek döntő többségét Spanyolországban, Portugáliában és Marokkóban bonyolítják le. A 2032-es Eb házigazdája Olaszország és Törökország.
Ha nem is őrült meg a világ – bár a FIFA 2030-as vb-megvalósítása elég őrületes –, az tisztán látszik, hogy a közeljövő válogatott-labdarúgóeseményei inkább a társrendezések, mintsem az egy házigazdás tornák irányába mutatnak. A 2034-es világbajnokság megrendezésére ugyan Szaúd-Arábia a favorit – elég látványosan kitisztította a szaúdiak előtt az utat a FIFA, és a hatalmas állam villámgyorsan be is jelentette a rendezési szándékát –, de ez inkább kivételnek tűnik a társrendezések sorában. Pedig, ha valami, akkor ez olyan jelenség volt, amit sokáig nehezen vett be a szurkolói gyomor.
Ez nem is volt kérdés: a tornarendezés nemzeti ügy volt, egy ország labdarúgókultúrájának, infrastrukturális fejlesztéseinek demonstrálása, (sport)politikai-társadalmi kérdés. Nem véletlen, hogy 1930 és 1998 között még csak fel sem vetődött komolyan a társrendezés gondolata a világbajnokságokon, és 2000 előtt csupán egyetlen kontinenstornának (1993, CONCACAF-Aranykupa) volt több házigazdája. A 2000-től kezdődő érában viszont már 17 (10 már lebonyolított és 7 jövőbeni) olyan nagy válogatott-tornát számolhatunk össze, amelyet több ország rendez(ett).
A világ első társrendezése pofonegyszerű volt: az 1993-as CONCACAF-Aranykupát Mexikó és az Egyesült Államok rendezte meg, egy helyszín Mexikóvárosban, egy Dallasban, ennél jobban nem kellett bonyolítani. A 2000-es holland–belga Eb-pályázat már jóval komplikáltabb volt, de sikert aratott: a két Benelux-állam kimondottan jó kontinenstornát tartott. Jöhetett a 2002-es világbajnokság, de itt már a külső kényszer is szerepet játszott. Japán és riválisa, Dél-Korea eredetileg külön-külön készült rendezőnek, de az ázsiai, az európai és a világszövetség noszogatására végül összeállt, történelmi ellentétei és rivalizálása ellenére. A japánokat különösen nehezen lehetett meggyőzni arról, hogy társuljanak.
Győzelem ez nekünk és vereség Japánnak. A japánok nem akartak társrendezést, de az utolsó pillanatban beadták a derekukat. Mi nyertünk
– idézte a New York Times a dél-koreai pályázati bizottság egyik tagját, Kim Ga Jungot. A japán J-League akkori főnöke, Mori Kendzsi „a legrosszabb forgatókönyvnek” minősítette a társrendezést.
Volt mit elsimítania a közös rendezőbizottságnak a következő években, Sepp Blatter meg is jegyezte, hogy nem ilyen „házasságra” gondolt. Csak egy apró példa:
Ám előbb újjáépült a két ország stadion-infrastruktúrája, majd sikeres lett az első világbajnoki társrendezés is – rekordszámú helyszínen (10 Japánban, 10 Dél-Koreában). Vb-társrendezést azóta sem láttunk, de 2026-ban és 2030-ban kettőt is fogunk. Kontinentális szinten a társrendezés megszokottá vált: csak az Óceánia-bajnokságnak és a Copa Américának nem volt még több házigazdája, minden más FIFA-zóna viadalának már igen. A jövőben pedig ez lehet a norma.
Ennek az oka a leginkább az, hogy elkezdtek túl nagyra és költségesre nőni a tornák. Az alábbi ábrán a világbajnoki rendező(k)re háruló terheket mutatjuk be: a vébén játszó csapatok, a helyszínek és a mérkőzések számát.
Kontinentális szinten is emelkedő a trend: az Európa-bajnokságon 2016-ban volt létszámemelés (16 helyett 24), az Ázsia Kupán és az Afrikai Nemzetek Kupáján 2019-ben (16 helyett 24), a CONCACAF-Aranykupán szintén 2019-ben (12 helyett 16). A Copa América hagyományosan tízcsapatos mezőnye rendre vendégcsapatokkal duzzad fel (2016-ban és 2024-ben rekordot jelentő 16-ra). Mindenből (túl?) sok lesz: meccsből, csapatból, a csapatokkal utazó szurkolótáborokból. És ne feledjük: a delegációknak bázist és megfelelő szállást is kell biztosítani, megfelelő edzőkomplexummal a közelben. Ez hatalmas költség és kihívás a rendező(k)nek. Ha a 48 csapatos vb-vel számolunk: bő 30 év alatt megduplázódott a világbajnokság résztvevőinek létszáma , mint ahogy duplázódott-triplázódott a legtöbb kontinensviadalé.
Ugyanakkor érthető a FIFA és a kontinentális szövetségek törekvése a tornák létszámának felduzzasztására: több meccs, több bevétel (legyen az jegy-, catering, merchandising, szponzori vagy közvetítési jogdíjbevétel), több szponzor, több turista, maga a viadal pedig hosszabb ideig van reflektorfényben. És ne feledjük, a kontinentális szövetségek égisze alá tartozó válogatottaknak is jól jön a létszámemelés: több lehetőség adódik számukra, egy kvalifikáció felfelé ívelő szakaszt indíthat el egy-egy válogatott életében, no meg plusz anyagi forrásokhoz juttathatja a nemzeti szövetségeket is.
Az első 48 csapatos tornára – 2026 – a FIFA 48 csapatbázist (72-ből kell kiválasztani), az ezekhez tartozó 48 edzőkomplexumot, minden stadion közelében 2–4 csapathotelt ír elő. Minden helyszínnek legalább 40 000 fő befogadóképességűnek kell lennie, az elődöntőknek helyet biztosító stadionok kapacitása minimum 60 000 fő, a nyitómérkőzés és a döntő helyszíne pedig legalább 80 000-es – természetesen csak ülőhelyekről beszélünk. A stadionokkal szemben van fenntarthatósági követelmény is.
A 2030-as torna pályázati könyve szerint minimum 14 megfelelő stadiont kell prezentálni (bár a FIFA inkább 14–20 lehetőségből választana), és ezekből hétnek már korábban megépítettnek kell lennie. Ez a kitétel a The Guardian információi szerint kikerült a 2034-es pályázati kézikönyvből – és valóban, az október 4-én hatályba lépett új szövegváltozat már csak négy létező stadiont említ. A rossz nyelvek szerint ez is arra utal, hogy Szaúd-Arábia útja ki van kövezve a rendezés felé, hiszen a szaúdiaknak érdekes módon pont négy, már megépített, magas színvonalú stadionja lesz a 2027-es Ázsia Kupa megrendezése miatt.
A FIFA támasztotta követelményrendszernek olyannyira nem könnyű megfelelni, hogy jelenlegi infrastruktúrájával, további fejlesztések nélkül nem lenne alkalmas egy 48 csapatos vb megrendezésére
- Németország (nincs 80 000 nézőt befogadó, csak ülőhelyes stadion, a dortmundi Signal Iduna Park állóhelyekkel éri el a 81 365 fős teljes kapacitást),
- Anglia (nincs elég 40 000 fő befogadóképesség fölötti stadion; még a rögbiszentély Twickenham és az épülő új Everton-stadion bevonásával is csak 13 lenne az alkalmas helyszínek száma, ráadásul ezek közül 6 londoni),
- Olaszország (csak 6, legalább 40 000-es befogadóképességű stadion van, a létesítmények többsége elavult),
- Franciaország (csupán 7, legalább 40 000-es stadion),
- és Spanyolország (csak 11, legalább 40 000-es stadion) sem.
Az UEFA szabályai – legalább egy 60 000-es, egy vagy két 50 000-es, négy 40 000-es és három 30 000-es aréna – sem éppen könnyen teljesíthetők.
Az egyre bővülő tornákhoz egyre több helyszín, bázis és edzőkomplexum szükséges, és a világ- vagy kontinentális szövetségek aligha fognak lejjebb adni az igényeikből. Sokatmondó, hogy a fenti példa alapján további átalakítás nélkül még az öt európai topbajnokság országának stadion-infrastruktúrája sem lenne alkalmas vb-rendezésre – igaz, csak kisebb módosításokra szorulna. Nagyon kevés ország van, amely a FIFA feltételrendszere mellett „akár holnap” világbajnokságot tudna rendezni.
Természetesen fel lehet húzni egy csomó új stadiont (ahogyan azt Japán és Dél-Korea, majd Katar tette, és ahogyan azt valószínűleg Szaúd-Arábia is teszi majd), de erre nem mindenhol lesz büdzsé és akarat. A másik logikus irány a társrendezés.
Így aztán társrendezők (Spanyolország–Portugália–Marokkó, illetve Argentína–Uruguay–Paraguay) versengtek volna a 2030-as világbajnokság rendezési jogáért, hogy aztán végül a FIFA egy különös döntéssel „mindenkinek odaítélje” a tornát.
Társrendezők lesznek a 2027-es Afrikai Nemzetek Kupája, valamint a 2028-as és 2032-es Eb házigazdái. Az még a jobbik eset, ha szomszédos, kulturálisan is hasonló országok rendeznek együtt, de például az olasz–török rendeződuót vajmi kevés dolog köti össze, leszámítva, hogy a Mediterráneum meghatározó országairól van szó. A társulás kisebb és közepes országoknak is lehetőséget biztosít – Portugália vagy Marokkó önállóan aligha tudna világbajnokságot rendezni –, akár a régiós együttműködést is erősítheti.
Az már más kérdés, hogy
Hány hely járjon sok házigazda esetén a társrendezőknek? A FIFA a 2030-as világbajnokságra egy laza mozdulattal hat helyet lefoglalt a 48-ból – minden bizonnyal a maradék 42-ért harcba szálló többi tagország legnagyobb örömére –, az UEFA szabályzata viszont csak két helyet tart fenn az Eb-házigazdáknak, így Anglia, Észak-Írország, Írország, Skócia és Wales megvitathatja, hogy melyikük lesz automatikus kijutó 2028-ra. Az angolok már jelezték, önként lemondanak a fix helyről, és inkább megvívnák a selejtezőket. A 2030-as vb lebonyolítása rémálomszerű lesz azoknak a csapatoknak, amelyeknek először el kell utazniuk Dél-Amerikába, hogy aztán Spanyolországban, Portugáliában vagy Marokkóban folytassák – nem is beszélve a szurkolótáboraikról.
Azt aligha lehet vitatni, hogy a társrendezésekkel valami egyedi elvész a nagy tornákból. Nincs meg az az egységes keret, amit a szólórendezés biztosítana, a drukkerek nem egy országot utaznak be keresztül-kasul, megismerve annak stadionjait és lakosait. Plusz kihívásokat rejteget(het)nek magukban az utazások és a határátkelések. De a logika – és az üzlet – a társrendezések malmára hajtja a vizet. Márpedig a logikát fel lehet rúgni (még ha nem is érdemes), de senki sem ellensége a saját üzletének. Pláne, ha a labdarúgást irányító nagy szervezetekről van szó.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="90" width="408" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
