Száz éve életveszélyes volt a forgalom a Hungária úton, tízezrek szorultak ki az MTK–FTC örökrangadóról

Miként ma mondják, azért az nem semmi, hogy száz évvel ezelőtt 30, 35, 40, sőt 45 ezer nézőről is írt a korabeli sajtó az 1923. szeptember 30-án rendezett MTK–FTC örökrangadó tudósításaiban. A Sporthírlap ekképpen számolt be a kirajzásról:

„Három óra felé már életveszélyes volt a forgalom a Hungária úti pálya környékén.

Lovasrendőrök lovagoltak bele a tömegbe,

hogy utat nyissanak a boldog jegytulajdonosoknak, és tízezrekre ment azoknak a száma, akik már nem juthattak be a pályára.”

Egy héttel korábban 35 ezer néző előtt zajlott ugyanott a magyar–osztrák találkozó, amelyet honfitársaink a Hungária úti Molnár György tizenegyesével és az újpesti Csontos Kálmán akciógóljával 2-0-ra megnyertek. A válogatottmeccs iránti érdeklődésről ez látott napvilágot:

„A szerény tiszteletjegyekért, amelyek nem jogosítják többre a tulajdonosaikat, mint hogy ott keressenek maguknak helyet, ahol tudnak, ismételjük: e szerény tiszteletjegyekért is 8-10 ezer koronát kínáltak.”

A Sporthírlap 40 ezerre tette az MTK–FTC nézőszámát, ám fizető néző csak 23 779 – ma egy egész fordulónyi „bruttó” – volt, a jegyekből 78 és fél millió korona bevétel származott. A mérkőzés további több mint 200 milliót generált a sportfogadásban, és nem kis feszültséget a zsúfolt sporttelepen.

A Nemzeti Sport arról cikkezett: „A sajtópáholyt is elöntötték a fékevesztett indulatok zavaros hullámai az MTK–FTC meccsen. Igenis, hölgyeim és uraim, a sajtópáholyt, a részrehajlatlan objektivitás e fenséges helyét, ahonnan a szakszerű kritika a maga nem befolyásolt kristálytisztaságában szokott a lapok hasábjaira vetődni. Tűzbe jöttek, ah!, a sajtópáholy kis és nagy istenei, akár görög elődeik a trójai háború alatt az Olimposzon. A toll egész- és félistenei leszálltak a hűvös elfogulatlanság magasságaiból, a szimpátia-nyilvánítás parasztos földszintjére, s két pártra szakadva ugyancsak odamondogattak egymásnak. Ajánlatos volna, ha az FTC és az MTK-pályán két-két sajtópáholyt állítanának föl. Egymás mellett ugyan, de vasráccsal elkerítve mindkettőt. Akkor minden különösebb veszély nélkül mondogathatnak oda egymásnak az MTK- és az FTC-párti részrehajlatlanok.”

Az izgatottságot először az váltotta ki, hogy Hungler II János úgy beleszállt Jeny Rudolfba, hogy a kék-fehérek balszélsője csak bicegett az első negyedóra végétől. Aztán a 40. percben olajat öntött a tűzre az a jelenet, amelyet Az Est című lap plasztikusan idézett fel:

Takács, az FTC jobb oldali hátvédje egy nem menthető rúgással a földre terítette Opatát, az MTK balösszekötőjét, akit gyomrán ért a rúgás. Opata előzően elgáncsolta Fuhrmannt, az FTC jobb oldali fedezetét, a bíró szabadrúgást ítélt az MTK ellen, de Takács, úgy látszik, nem érte be ezzel. A közönség, mind a negyvenezer ember, aki a nézőtérségen szorongott, megkövülve, iszonyodva nézte Takács művét, s a földön fetrengő Opatát.

Iváncsics Mihály játékvezető kiállította Takács Gézát, de aztán visszavonta ítéletét. Hogy miért?

„Hogy Takács megrúgta volna Opatát, nem láttam – említette. – Amikor Opata elesett, megkérdeztem Wallisch határbírót, mi történt. Ő mondta, hogy Takács megrúgta Opatát. Erre a védőt kiállítottam. Az FTC felszólalására megkérdeztem Fodor határbírót is, aki szerint Takács esete nem volt oly súlyos, hogy kiállítással kellene sújtani. Erre megváltoztattam ítéletemet, amire a szabályok szerint teljes mértékben jogom van.”

A legszebb az egészben az, hogy a derbi előtt a két egyesület vezetői titokban megállapodtak az MLSZ-szel: a szövetség Iváncsicsot küldi a rangadóra. Amikor ez kiderült, a legjobb bírók közül Hertzka Pál, Kiss Tivadar, Nagy László, Schiller Gyula, Schissler József is sztrájkba lépett, nem volt hajlandó fújni.

A meccset a Fábián – Mándi, Lenkey – Kertész II, Orth, Nyúl I – Braun, Molnár, Winkler, Opata, Jeny összetételű, gyakorlatilag tíz emberrel futballozó MTK nyerte, noha Eisenhoffer József kiugrása után Tóth-Potya István az FTC-nek szerzett vezetést a 19. percben. A kék-fehérek kapuját Kropacsek Ferenc sérülése miatt őrizte Fábián Sándor, aki csak két bajnoki találkozón szerepelt abban az évadban. (Aztán a Hakoah Wienhez szegődött.) Igaz, a másik háló őre meg aznap debütált az első osztályban: a szintén sérült Amsel Ignác helyét az egész szezonban öt alkalommal bevetett Weisz László foglalta el. (Az FTC összeállítása ez volt: Weisz – Takács I, Hungler II – Fuhrmann, Szabó, Blum – Héger, Kelemen, Pataky, Eisenhoffer, Tóth-Potya.)

Az újonc kapus több mint egy órán át makulátlanul helytállt, aztán viszont Winkler Róbert duplán felavatta: előbb Molnár György felső lécről levágódó labdáját fejelte be – ahogyan írták: „a levegőben úszva” –, majd Braun József beívelését bólintotta a hálóba, tíz perccel a befejezés előtt (2-1).

A „műfordító” 1924-ben Itáliába szerződött. Játszott a Modena és a Livorno csapatában, majd kilenc olasz együttest irányított edzőként. Comóban hunyt el 1971-ben, éppen hetvenegy évesen.

Nem akármit hagyott itt, mert

az MTK 1914 és 1925 között 10-szer – 1917-től zsinórban 9-szer – hódította el a bajnoki címet.

Az együttes fölényére jellemző, hogy 2-szer veretlenül, 6-szor egy, 2-szer két vereséggel nyerte el az aranyérmet. Az 1923/24-es évad első fordulójában kikapott az FTC ellen kétszer is 0-0-t elérő, a bajnokságot a hatodik helyen záró VAC-tól (0-1), a továbbiakban viszont 19-szer győzött, 2-szer döntetlent ért el.

A Budapesti Hírlap azonban nem tett különbséget a nyertes és a vesztes között. Fennkölten jelentette: „Férfiasan, hősiesen, nemes erényekkel vértezetten küzdöttek az ellenfelek, s az eredmény kialakult a nélkül, hogy az egyik csapat jobbnak tarthassa magát a másiknál, s a legyőzött gyengébbnek érezhesse magát a győzőnél.”

Az MTK-nál hozzátették: „Ez mind nagyon szép, mind nagyon jó, de az sem baj, hogy 2-1-re nyertünk.”