Óriáslesiklás futballcipőben: a finnek először győztek a magyarok ellen a keserves emlékű Eb-selejtezőn

Negyvenöt éve éltük át a magyar futball legnagyobb gyalázatainak egyikét. Az túltett Marseille-en, mert az 1969-es vb-pótselejtezőn (1-4) klasszis csehszlovák csapat volt az ellenfél, és nagyobb nyomorúságról árulkodott, mint a két keserves szófiai vereség, az 1971-ben az Eb-selejtezőn (0-3), majd 1975-ben az olimpiai kvalifikációs mérkőzésen (0-4) elszenvedett megrázó vereség.

Az Európa-bajnokságról hetvenegyben amúgy sem kellett letenni, elég volt egy kapitányváltás, és a csapat egyenesen a legjobb négy közé jutott 1972-ben; ez a válogatott második legjobb eredménye – az 1964-es bronzérem után – a kontinenstorna történetében.

Ám 1978. szeptember 20-án a finnektől „sikerült” kikapni, ugyancsak tétre menő találkozón. A szégyen fokát illetően

az az 1-2 egyetlen eredménnyel, az amerikai amatőrök ellen 1979 őszén „elért” 0-2-vel konkurált,

mert mindkét alkalommal a futball leghátsó udvarához tartozó csapat múlta felül a válogatottat.

Azóta volt idő hozzászokni Liechtensteinhez, Máltához, Andorrához, mindenhez, de a helsinki blamázs évében még hemzsegett az NB I-es mezőny a valóban első osztályú futballistáktól. Igaz, az 1978 vb argentin–magyar mérkőzésén (2-1) „elkövetett” kettős kiállítás miatt Nyilasi Tibort és Törőcsik Andrást eltiltották, a bajnoki mérkőzésen piros lappal leküldött Zombori Sándor szintén nem játszhatott a „rokonok” ellen, miként az egyaránt sérült Mészáros Ferenc, Csapó Károly, Pusztai László, Fekete László sem.

Kovács Ferenc szövetségi kapitány eltekintett továbbá Katzirz Béla, Török Péter, Tóth József, Dunai III Ede, Müller Sándor, Ebedli Zoltán, Tóth András, Fazekas László, Kovács István, Nagy László játékától, s ez kiváltképp azért érdemel figyelmet, mert a szakvezető öt újoncot avatott Helsinkiben: bevetette Gyimesi Lászlót, Kardos Ernőt, Tatár Györgyöt, Tieber Lászlót és csereként Szokolai Lászlót.

A keret tagja volt még Gujdár Sándor, Paróczai Sándor, Lukács Sándor, Pál József, Pintér Sándor (mind Honvéd), Martos Győző, Bálint László (mindkettő FTC), Brünyi Béla (MTK), Kovács József (Videoton), Kereki Zoltán (Szombathely), Várady Béla (Vasas).

A rivális képességeit hűen jellemezte, hogy 1978 áprilisában 10-2-es csapást mért rá Jerevánban a szovjet válogatott, majd októberben Athénban 8-1-es diadalt értek el ellene Görögország legjobbjai.

Ettől a garnitúrától tudott kikapni az esetlegesen kiválogatott, Gujdár – Paróczai, Bálint, Kereki, Lukács – Kovács József (Szokolai), Gyimesi, Tatár, Pintér – Kardos, Tieber összetételű magyar csapat.

A Népszabadság joggal írta: „Több mint kínos vereség, ez a csapat nem csapat.” Hozzátette: „A teljesen összeszokatlan, ad hoc magyar válogatottól már eleve nem sok jót lehetett várni. Még a finnekkel szemben sem.” A Magyar Hírlap is döbbenten jelentette: „Újoncokkal teli tűzdelt csapatunk romokban hevert.”

A szenvedést 4797 néző látta a helyszínen. S talán nem lett volna kanosszajárás, ha Gyimesi gólra váltja a találkozó első helyzetét. Az újonc középpályás így idézte fel a jelenetet:

Középhátvédjük, Tolsa 0-0-nál nekem passzolta a labdát. Annyira meglepődtem, hogy először telibe találtam a kapust, pedig nem siettem, hiszen egyedül voltam. A labda visszapattant hozzám, akkor már gyors döntést akartam, egyből lőttem, s újból telibe találtam Alaját.

Az akció két finn szereplője a vendéglátók öt légiósa közé tartozott: Pertti Alaja a dán Ikast, Arto Tolsa a belga Beerschot játékosa volt. Pertti Jaltunen és Jyrki Nieminen a svéd Eskilstuna, míg a tatár emigráns család gyermekeként Helsinkiben született Atik Ismail a török Besiktas csapatában futballozott. (A csatár az 1975-ös ifjúsági Európa-bajnokságon ezüstérmet nyert a finn együttessel, a magyar csapat – a Májer, Bodonyi, Becsei Péter csatársorral – harmadik lett azon a tornán. Ismail később alkohol- és szerencsejáték-függővé vált, de kigyógyult betegségeiből.)

Az Eb-selejtező első gólját a tatár, és nem Tatár fejelte, majd a fogát fájlaló, Helsinkiben is kezelésre járó Gujdár váratlanul Seppo Pyykkö hátára ütötte a labdát, s onnan az a hálóba pattant. A székesfehérvári Tieber a hajrában szépített, de az már nem érdekelt senkit, mert elképzelni sem lehetett, hogy el lehet rontani a finnek elleni addigi százszázalékos mérleget (6 mérkőzés, 6 győzelem, 34-4-es gólkülönbség).

A magyar válogatott szériában az ötödik vereségét szenvedte el. A vb előtt kikapott Londonban az angoloktól (1-4), majd a világbajnokságon Argentína (1-2), Olaszország és Franciaország csapatától (egyaránt 3-1). Ám az előző négy alkalommal magas szinten futballozni tudó együttes múlta felül honfitársainkat, míg az északiakról így emlékezett meg az Esti Hírlap:

„A nagyon egyszerű futballt játszó finn csapat – amelynek legtöbb tagja görcsökkel küszködött a második félidőben az erőfeszítések miatt – egyéni képességek dolgában elmaradt a magyaroktól, viszont képes volt felülmúlni önmagát.”

A Magyar Nemzet rezignáltan összegzett:

Labdarúgóink úgy futballoztak, ahogyan az egész esztendőben. Rosszul.

A Helsingin Sanomat ellenben nem győzött lelkesedni: „Ez a 2-1 labdarúgásunk legnagyobb fegyvertényei közé tartozik” – jelentette büszkén.

Négy nappal később hét meccsen összesen 30 500 nézőt (átlagban 4357-et) számláltak a bajnoki fordulóban, Zalaegerszegen azonban felavatták a világító-berendezést, ezért a rossz időben is 20 000 szurkoló ment ki a ZTE–FTC mérkőzésre (0-2). Nyilasi centert, Martos középpályást játszott, és mindkettő gólt szerzett. Törőcsik káprázatos szólógólt lőtt, a gyorsan felépülő Fekete duplázott, Fazekas is villogott a Videoton ellen (3-1), Várady két gólpasszt adott a Vasas–Szombathely találkozón (3-0), Török Péter szintén bekerült a forduló válogatottjába (az említettek közül csak Nyilasi nem).

Kár, hogy a válogatottba – legalábbis Finnországban – egyikük sem került be…