Flick minőségi hozzávalókból ehetetlent főz: kirúghatják-e a német kapitányt még az Eb előtt?
– kérdeztük június végi cikkünk címében. Azzal zártuk: a DFB hosszú fennállása alatt gyakran bizonyította, hogy a türelem is erény, és a német szövetségnél a szakvezetőkkel szembeni türelem hagyományosan sokáig tart. Ezúttal csak szeptemberig tartott: a Japán elleni 1-4 után hiába hangoztatta Hansi Flick, hogy ő a megfelelő edző a csapat élére, a szövetségi vezetők másként gondolkodtak erről, és kirúgták az 58 éves szakembert, aki a 2014-es világbajnoki győzelemből Joachim Löw segítőjeként vette ki a részét.
A kezdeményezés a DFB közleménye alapján legfelülről, Bernd Neuendorf elnöktől jött, az elnökség pedig egyetértett abban, hogy Flicket és segítőit azonnali hatállyal fel kell menteni. Neuendorf kijelentette:
Rudi Völler sportigazgató – szövetségi kapitányként maga is vb-ezüstérmes, Flick helyett ő irányítja a csapatot a franciák elleni felkészülési mérkőzésen – szerint a menesztett kapitány nagyon sokat dolgozott a katari világbajnokság kudarca után, hogy megállítsa a válogatott zuhanórepülését, ám ez nem sikerült. A DFB nem látta biztosítottnak, hogy a válogatott a jövő évi Eb-n házigazdaként méltón tudna szerepelni, így a megoldást az edzőcserében látta.
A német válogatottnak 1926 óta van szövetségi kapitánya (korábban, mint sok más országban is, egy válogatóbizottság működött a nemzeti csapat mellett), és a türelem tényleg rendkívüli volt velük szemben. Ezt az edzők igen rövid listája is mutatja. Otto Nerz nyitotta a sort (1926–36), a legendás Sepp Herberger folytatta (1936–1964), jött Helmut Schön (1964–1978), Jupp Derwall (1978–1984), Franz Beckenbauer (1984–1990), Berti Vogts (1990–1998), Erich Ribbeck (1998–2000), Rudi Völler (2000–2004), Jürgen Klinsmann (2004–2006), Joachim Löw (2006–2021), mígnem elérkeztünk Hansi Flickig (2021–2023).
Legalábbis félig-meddig, mert az első szakvezetőt, Otto Nerzet az 1936-os berlini olimpia kudarca (a favoritok közé tartozó házigazda a futballrajongónak nem nevezhető Adolf Hitler szeme előtt bőgött le és kapott ki 2-0-ra a norvégoktól) után szabadságra küldte a vezetőség, majd bár visszahelyezte, novembertől már Sepp Herberger felelt a válogatottért, hiába maradt 1938-ig papíron Nerz a főnök.
Herberger némi kommunikációs zűrzavart követően előre bejelentetten távozott az 1963/64-es évad végén, Schön a válogatott legsikeresebb időszakát lezáró, balul elsült 1978-as világbajnokság után állt fel, és így tovább – a trénerek általában vagy egy nagy siker után köszöntek el, vagy egy rossz torna után maguk mondtak le. Egészen Flickig minden távozás éve egyben egy nagy torna eszendeje is volt: a szövetség az Európa- vagy világbajnokság után számvetést tartott, az edző meg tudta, hogy mit várnak tőle. A mostani az első eset, hogy ciklus közben jött az edzőcsere.
Ez önmagában véve is kockázat. Ugyanakkor teljesen érthető is: a csapatkapitány Ilkay Gündogan a Japán elleni vereséget követően arról beszélt, hogy az együttes elvesztette az önbizalmát, és ezt az eredmények is tükrözték. Flick nyolc meccsen nyolc győzelemmel kezdett, az első tizenhárom találkozóján veretlen maradt a válogatottal. Azt követően viszont tizenkét meccsen hat vereség (és csak két győzelem), a legutóbbi öt találkozón egy döntetlen és négy zakó volt a mérleg. A zuhanórepülés a magyar válogatott elleni hazai vereséggel (0–1) kezdődött.
Flick hiába keverte a kártyákat és a formációkat;
A kolumbiaiak (0-2) és a japánok (1-4) ellen már a statisztikák is legalább olyan riasztók voltak, mint az eredmények. A németek egészen addig legalább papíron jók voltak (mezőnyfölény, sokkal több veszélyeztetés, de rossz helyzetkihasználás és instabil védekezés), ám a Flick-éra utolsó két meccse maga volt a teljes megaláztatás. Kolumbia ellen egyszer, Japán ellen kétszer találta el a kaput a Nationalelf, az ellenfél mindkét esetben jobb, gyorsabb, erőszakosabb és sokkal veszélyesebb volt. A japánok 11 alkalommal találták el a németek kapuját, magas minőségű helyzetek sorát dolgozták ki, és akár még nagyobb különbséggel is nyerhettek volna.
