„Annak kell megtalálnunk a módját, hogy a stadionon kívül rekedt szurkolókat elérjük. Ez a mód pedig nem más, mint a világfalu színháza, a televízió” – mondta a tömegkommunikációs orákulum (feketeöves dumaláda, zseniális polihisztor, obskúrus miniszterelnök), Silvio Berlusconi még valamikor az 1980-as évek végén. A beszélgetés témája egyébként nemcsak a telekommunikáció szerepe volt a futballban, hanem az európai klubfutball aktuális lebonyolításának jó néhány visszássága is (abban az évben esett ki az olasz bajnok Napoli a BEK első körében a Real Madriddal szemben, miközben sehonnai senkiháziak töszkölték egymást a többi párharcban).
Berlusconinak, habár elképesztő mennyiségű marhaságot is összehordott hosszú pályafutása során,
Az 1990-es évek elején bejelentkezett a megoldása a fent részletezett problémák közül az elsőnek: létrejött a Bajnokok Ligája. 1993 augusztus 29-én, azaz napra pontosan harminc évvel ezelőtt pedig jött a másik, amikor Olaszország történetében először pay/view közvetítésben (azaz különdíjas tv-programban) volt látható egy futballmérkőzés. Abban a szentséges pillanatban, amikor a Lazio és a Foggia játékosai kifutottak a római Stadio Olimpico gyepszőnyegére, megkezdődött a futball lelkének haláltusája.
A világ legnagyobb üzlete
Nagyon kevés olyan termék van a világon, aminek bár elég magas a bekerülési költsége, cserébe végtelenszer értékesíthető. Egy futballmeccs közvetítése ilyen: le kell ugyan gyártani az adást, ami nem olcsó mulatság, hiszen szükség van hozzá egy csomó szakemberre, technikai felszerelésre és egy kiépített hálózatra is, ám egy tőkeerős vállalkozó számára a befektetés sokszorosan megtérül, ha jó lóra tesz.
A Serie A – ez egy pillanatig sem volt kérdés – jó ló volt. Egy 2002-es tanulmány rámutatott, hogy miközben 1992 és 1997 között az olasz GDP 4 százalékkal visszaesett, a labdarúgás közvetítési jogainak értéke 152 százalékkal emelkedett. Az embereknek kellett a cirkusz, és az is kiderült, hogy tökmindegy a gazdasági környezet, a szórakozásért hajlandók fizetni az emberek. Ki úgy, hogy előfizet egy csatornára, amelyen a meccseket tudja nézni, ki úgy, hogy csak egy-egy sporteseményért fizet. Az egyértelműen látszott, hogy a közszolgálati csatornákon leadott heti egy-két meccses rendszernek bealkonyult. Örökre.
A találmány persze nem olasz, hanem amerikai és nem is a futballhoz kötődik, hanem elsősorban a profi bokszhoz. De
és létrehozták a Telepiú SpA-t, amely aztán a Lega Calciótól megvásárolta a Serie A pay/view közvetítési jogait. Az első meccs, a fent említett Lazio–Foggia amúgy dögletes 0-0 lett, sőt a második ebben a rendszerben közvetített mérkőzésen (Reggiana–Lazio) sem született gól, így a megtiszteltetés, hogy az első pay/view-ban közvetített gólt szerezhette, Ruud Gullité lett. Olyan nagyon boldog azért nem lehetett, mert a Juve megfordította a Sampdoria elleni mérkőzést az 1993/94-es évad harmadik fordulójában.
Mecénásból szponzor
Bár a habzsidőzsi csak 1999-ig tartott, addigra a fizetős tévészolgáltatáson degeszre keresték magukat a jól helyezkedők. Hat évig tartott, mire a klubok rájöttek, hogy valójában az ő munkájukat fölözik le brutális haszonnal a közvetítők, ezért átvitték a törvényt, amelynek értelmében minden egyes klub maga rendelkezhetett a saját meccseinek közvetítési jogáról, és adhatta el azt a legtöbbet ígérő jelentkezőnek.
Igen ám, csakhogy ez egyből – máig létező – problémákat okozott, mert alaposan felborult a versenyegyensúly a csapatok között.
A kisebb kluboknak persze nem nagyon tetszett, hogy nem egyenlően részesednek a közvetítési díjakból, miközben a nagyok úgy érezték, mivel ők szállítják a showt, természetes, hogy az övék a nagyobb szelet a befolyó pénzekből. Csak azt nem vette észre senki, hogy a televízió szép lassan elkezdte megölni a játék lelkét.