Magasan és mélyen: amikor Brazília először vesztett vb-selejtezőt

Brazília labdarúgó-válogatottja egyetlen vb-selejtezőn sem maradt alul. Egészen 1993. július 25-ig. Harminc éve La Pazban megtörtént az addig elképzelhetetlen: a sárga mezes együttes 2-0-s vereséggel kullogott haza a bolíviai fővárosból.

A brazil együttes harmadszor kapott ki a bolíviaitól, de másodszor az A csapattal, mert az 1963-as Copa Americán a szinte kizárólag újoncokból álló C garnitúra képviselte a szép futball hazáját a Copa Americán. Pelé és kétszeres világbajnok társai ellen nyilván nem születhetett volna a dallamos nevű Cochabambában 5-4-es bolíviai győzelem…

Harminc esztendővel ezután

Brazíliában sokan megérezték a veszélyt.

A keret tagjai néhány nappal a mérkőzés előtt érkeztek a tengerszint fölött 3700 magasan lévő La Pazba, és a labdarúgók egy része nem tudott akklimatizálódni: többeknek vérzett az orruk, szédelgett és étvágytalan volt a játékosok nem elhanyagolható hányada.

Mario Zagallo – aki ott volt minden kilométerkőnél, azaz Brazília mind az öt világbajnoki diadalában valamilyen minőségben szerepet játszott –, akkoriban Carlos Alberto Parreira szövetségi kapitány szaktanácsadójaként ügyködött. Az aggódó brazil újságíróknak La Pazban azt mondta: „Ha alkalmazkodni szerettünk volna a körülményekhez, akkor legalább három héttel korábban kellett volna ide érkeznünk. De ugyan honnan teremthettük volna elő ennek a költségét?”

A hangulat egyébként sem volt jó, mert a brazil sajtó folyamatosan bírálta Parreira kapitányt, a többi közt azért is, mert beválogatta az „értéken aluli” Cafut.

Na most, ez a futballista 1994 és 2002 között egymás után háromszor játszott vb-döntőt, és ha a fenomén Ronaldo nem fetreng görcsben az 1998-as csúcstalálkozó napján, akkor könnyen lehet, hogy két háromszoros világbajnoka van a futballnak: Pelé és Cafu. Nem mellékes az sem: a 142-szeres válogatott jobbhátvéd vezeti minden idők szereplési listáját a selecaóban.

A brazilok közül sokan már három évtizede is az öreg földrészen futballoztak, de az ellentmondásos Parreira, aki egyébként odavolt az európai stílusért, favorizálta az FC Sao Paulót is, mert a brazil együttes a klub Világ Kupáért vívott mérkőzésen előbb a Barcelonát (2-1), majd a Milant is felülmúlta (3-2). A keretbe így hét SPFC-játékos – Zetti, Cafu, Valber, Raí, Palhinha, Müller, Elivelton – került, ám a kritikusok másokat ajánlottak a szakvezető figyelmébe, és kiváltképp Romariót, valamint Renato Gauchót hiányolták a jelöltek közül.

La Pazban a Taffarel (Parma) – Cafu, Valber, Marcio Santos (Bordeaux), Leonardo (Valencia) – Luis Henrique (Monaco), Mauro Silva (La Coruna), Rai, Zinho (Palmeiras) – Müller, Bebeto (La Coruna) összetételű tizenegy kezdett, majd beszállt Jorginho (Bayern München) és Palhinha. A brazilok bágyadtan mozogtak, s nem csupán a magaslat miatt, hanem azért is, mert sűrű nyaruk volt: részt vettek az Egyesült Államok Amerika Kupáján, amelyen 2-0-ra legyőzték a házigazdákat, majd 3-3 értek el Németország és 1-1-et Anglia legjobbjai ellen, aztán a Copa Americán szerepeltek Ecuadorban. Nem nagy sikerrel: a guayaquili negyeddöntő (1-1) tizenegyespárbajában 6-5-re kikaptak az argentinoktól.

Úgy festett, Bolíviában is a 11-es lesz a végzetük. A vendéglátók a 80.percben büntetőhöz jutottak, de Erwin „Platini” Sanchez lövését Claudio Taffarel hárította. A bolíviai labdarúgónak nem hazájában, hanem Portóban, a Boavistánál adták a Platini nevet, mert a középpályás – vélték – úgy passzol, ahogyan a háromszoros aranylabdás francia főúr tálalt korábban.

A rontás, illetve a védés nyomán maradt a 0-0 La Pazban, ám a 88. percben Marco Etcheverry – a kiemelkedően legjobb bolíviai futballista, akit volt szerencsém látni –

a bal oldalról, az alapvonal közeléből keresztbe lőtt a kapu előtt, Taffarel kimozdult, és valószerűtlen mozdulattal a lába közt a hálóba terelte a labdát.

Az a legszörnyűbb potyagól, ha a gömb eredetileg nem is tartott a kapu felé.

Az amúgy is erőtlen brazilokat sokkolta a felfoghatatlan pillanat, és egy perc múlva benn volt a második: Aluna Pena a bal oldalon kiugrott, majd menthetetlenül a bal sarokba gurított (2-0).

La Paz utcáin egész éjszaka folyt az ünneplés, Jaime Paz Zamora bolíviai elnök pedig áldotta az eszét, amiért két nappal a vb-selejtező előtt meglátogatta a válogatottat az edzőtáborban.

Brazíliában viszont a megkérdezettek hetven százaléka válaszolta határozottan: Parreira szakvezetőnek nyomban le kell mondania. A kapitány így védekezett: „Talán elkövettem néhány összeállítási hibát, de a fő ok a bolíviai magaslat volt. Nem lenne szabad ilyen körülmények között futballozni.”

Senki nem hitte volna, hogy a tréner hivatalban marad,

ám nemhogy nem menesztették, de a mélypontról a csúcsra jutott csapatával: a selecao 1993 novemberében 35 mérkőzéses veretlenségi sorozatba kezdett, s közben 1994 júliusában elhódította a világbajnoki címet.

A bolíviaiaknak már 1993 augusztusában busásan megfizetett: a „visszavágón” a brazilok 6-0-ra győztek úgy, hogy a találkozó az 1977-ben szintén 6-0-val zárult Magyarország–Bolívia vb-pótselejtezőre emlékeztetett. A szünetben Recifében és Budapesten egyaránt 5-0 állt a táblán.

Aztán Zagallo hiába ellenezte, Parreira az utolsó vb-selejtezőre meghívta Romariót is. Jól tette: a visszafogadott csatár a riói Maracana stadion 101 670 fizető nézője előtt két gólt szerzett Uruguay csapata ellen (2-0).

Majd az Egyesült Államokban rendezett vb-n a brazilok legjobbja volt, noha Aldair, Leonardo, Branco, Bebeto sem játszott éppen rosszul, ellentétben a túlértékelt Raíval vagy az unalmas Zinhóval. Dunga határeset volt: ő viselte a csapatkapitányi karszalagot, de az Egyesült Államokban a válogatottat végig követő 40 ezer brazil rendre kifütyülte őt, akárcsak mesterét, Parreirát.

Ezzel együtt a veretlenségi széria úgy ért véget 1996 januárjában, hogy az Arany Kupára a C csapatot küldte Brazília az Egyesült Államokba, és a harmadik sor 2-0-ra kikapott Mexikó együttesétől. A brazilok többsége akkor már nem háborgott, hiszen – mint rendesen – a világbajnokság volt számára az igazi Arany Kupa…