Régóta tudom: a második világháború után a londoni 6-3-ig nem érdekelte a hatalmat a labdarúgás. A futballt úgy tálalták, mint a nép munka utáni szabadidős tevékenységét, amely beállítás egyezett az üzemi dolgozók öntevékeny kultúrműsoraiéval.
A Szabad Nép 1953. október 26-án, alig egy hónappal az évszázad mérkőzése előtt alig
és a slágermeccsről a még olvasható legkisebb, hatpontos betűfokozattal, nonparaille-jel közölte: „Vasas–Vörös Lobogó 1-1 (1-1). Népstadion, 30 000 néző Változatos, érdekes, időnként színvonalas játékot nyújtott a két csapat. A vezető gólt az első félidő 22. percében a Vasas érte el Szilágyi révén, majd hat perc múlva Sándor egyenlített. A második félidőben is sok veszélyes támadást vezettek a csatársorok, de a védelem mindkét csapatnál jól működött.”
Kész.
Ugyanez volt a helyzet 1948 júniusában, pedig akkor egészen rendkívüli körülmények között dőlt el a bajnokság. A Népszavában mégis pusztán ennyi állt: „A labdarúgó-bajnokság legutolsó fordulójának eredményei a következők: Csepel–Ferencváros 4-3, Kispest–Debrecen 4-0, Szolnok–Szeged 1-1, Vasas–MTK 2-0, Salgótarján–Haladás 3-1, EMTK–Elektromos 0-0, MATEOSZ–Újpest 0-0.” Majd az NB I végeredménye, vagyis a tabella, és slussz.
A Magyar Nemzet a rendőrségi hírek alatt, a már megszokott (?) nonparaille-jel tudatta: „Csepel csapata nyerte a labdarúgó-bajnokságot. Csepel–Ferencváros 4-3 (3-2).
A hónapok óta tartó nagy pör vasárnap délután a csepeli arénában jogerősen befejeződött.
Több mint 30 ezer néző volt a szemtanúja az ítélethirdetésnek, mely a lelki-testi felkészültség, a nagyobb lelkesedés, a mindenáron való győzni akarás alapján a Csepel javára döntött, és a Ferencvárost marasztalta el a semmire ki nem magyarázható vereségben.”
A labdarúgás politikai célú felhasználása 1954 elejétől működött, a londoni diadal után ugyanis az illetékes elvtársak ráébredtek arra, hogy a magyar válogatott akár vb-aranyérmes is lehet. Azóta persze tudjuk, nem csupán világbajnoki címre pályázó együttesre telepedhet rá a politika…
Negyvennyolcban azonban még hanyagolták a futballt. Mármint a tömegkommunikációban, mert különben mindent megtettek, hogy minél többen láthassák a záróforduló csúcsmérkőzését, a Csepel–FTC találkozót.
A finálé előtt a tabella így festett: 1. Csepel 51 pont, 2. FTC 51, 3. Vasas 50. Ez annyit tett, hogy a csepeli meccs győztese feltétlenül bajnok, de ha az a találkozó döntetlennel ér véget, és a Vasas kapott gól nélkül legyőzi az MTK-t, akkor – jobb gólaránya révén – a zárórát a harmadik helyről kezdő csapat fut be elsőként.
Addig 15 ezres volt a kapacitás, de a befogadóképességet kéthetes rohammunkával több mint a kétszeresére bővítették, igaz, a Világ című újság epésen jegyezte meg: „Aki elkésett, az húszforintos jeggyel sem tudott ülni. Állhatott, de nem látott. Mit tehetett? Visszament a kapu elé, és eladta a jegyét öt forintért.”
Jobban hangzott az a felvezetés, hogy „minden percben indul egy autóbusz vasárnap Csepelre”; vagy hogy „perzsaszőnyegen dől el a bajnokság”.
A pálya talajára nem is volt panasz, a csepeliek kőkemény küzdőmodorára annál inkább. Ám Kónya József, a házigazdák hátvédje azt mondta: „Nem megyünk mi lábra. Ha a labda nincs ott, nem bántunk senkit.”
Ez sem vigasztalta Kamarás Árpádot. A kijelölt bíró már-már megtörten említette:
Sajnos, nekem kell vezetnem ezt a döntő fontosságú mérkőzést.
Ami azt illeti, volt baja bőven. Pedig úgy nézett ki, sima ügy lesz, mert az FTC három perc alatt 2-0-s előnyt szerzett Deák „Bamba” Ferenc fejesével és Kocsis „Kocka” Sándor üres kapus góljával. (Előzőleg Szekeres András, a csepeli háló őre kivetődve akart hárítani, de kigurult a kezéből a labda.)
Dr. Münnich Ferenc, a későbbi belügyminiszter, majd miniszterelnök-helyettes, aki a negyvenes évek második felében fővárosi rendőrfőkapitány, egyúttal a Ferencváros klubelnöke volt, a levegőbe hajigálta kalapját a díszpáholyban.
A kommunista korifeus korán dobálózott.
