A néhány éve még mélyponton lévő Coventry 22 év után juthat vissza a Premier League-be

Öt éve, 2018. március 13-án még az angol negyedosztályban, a League Two-ban 2-2-es döntetlent játszott egymás ellen a Coventry City és a Luton Town. Öt évvel később újra összecsapnak, de a helyszín ezúttal a Wembley lesz, és egyikük egészen biztosan a Premier League-ben folytatja az ősszel. Mindkét klub megjárta tehát a poklot, és megdöbbentően rövid idő alatt emelkedett vissza, de egyikük sem a vakszerencsének köszönhetően került a rájátszás döntőjébe. Ez különösen annak fényében hatalmas tett, hogy ez a két csapat messze az anyagi lehetőségein túlnőve jutott el idáig, jóval tőkeerősebb ellenfeleket utasítva maga mögé.

Mind a Luton, mind a Coventry a Championship legszegényebb csapatai közé tartozik, ha a bérköltségeket vesszük alapul.

A Lutonról már nemrég megemlékeztünk, hogyan küzdötte fel magát az ötödik vonalból, de a Coventry története sem kevésbé csodaszerű, nem véletlenül mondta a vezetőedző, Mark Robins, hogy ez a playoff-döntő a romantikusok örömére jött létre. Aki a hetvenes-nyolcvanas, vagy akár a kilencvenes években kezdte követni az angol focit, annak természetes volt, hogy a Coventry City tagja a mindenkori élvonalnak, hívják azt Divison One-nak vagy Premier League-nek. A közép-angliai város – amely leginkább azzal került a történelemkönyvekbe, hogy a második világháborúban porig bombázták – csapata ráadásul nemcsak epizódszereplő volt, legnagyobb sikere a mai napig az, hogy 1987-ben megnyerte az FA Kupát: a Tottenham elleni 3-2-es siker méltán legendás meccs, és ott a helye minden idők legizgalmasabb kupadöntői között.

Ám a Premier League eljövetele sok más klubbal ellentétben nem sok jót hozott mindeddig az Égszínkékek becenevű gárdának, hiszen a Coventry rendszerint a kiesés ellen harcolt, és bár a búcsút egészen 2001-ig elodázta, akkor már elfogyott a szerencséje. Ez önmagában még nem lett volna tragédia, a Coventry azonban addigra pénzügyi gondjai miatt bele sem tudott szólni a feljutásért folyó versenybe, sőt a kérdés csak az volt, mikor pottyan ki a harmadosztályba, miközben a klub tulajdonjoga is gazdát cserélt – mindhiába. A tetejébe a bajok csak nagyobbak lettek, hiszen a klub elveszítette stadionját, a Ricoh Arenát, ezért hol a Northamptonnal, hol pedig a Birminghammel kényszerült társbérletbe – ehhez képest már apróságnak tűnt, hogy addigra a Coventry a harmadosztályban játszott. Ráadásul onnan is tovább kellett állnia, amikor 2017-ben kiesett.

Ekkor már Mark Robins ült a kispadon, aki korábban egyszer már vezette a Coventryt, de akkor néhány sikeres hónap után elcsábította a Huddersfield. Ott nem járt szerencsével, és maga is úgy érezte, befejezetlen ügye van Coventryben, ezért visszatért. Robinsról már a feltörekvő brit edzőket bemutató összeállításunkban megírtuk, hogy játékosként nagy ígéretnek indult, sőt

ő volt az, akinek a legenda szerint Alex Ferguson megköszönhette, hogy nem rúgták ki,

hiszen a Manchester United Robins góljával verte meg az FA Kupában a Nottingham Forestet; akkor, amikor a skót edző különösen nehéz időszakon ment keresztül a Vörös ördögöknél. Mégsem lett Robinsból válogatott csatár, a sok sérüléssel is bajlódó játékos egyre gyengébb csapatokhoz került, mielőtt visszavonult volna. Majd edzőként is ígéretesen indult, ám sehol sem tudott huzamosabb időn át megragadni.

Éppen jókor tért vissza a Coventryhez, és rögtön az első próbálkozásra visszavezette a csapatot a harmadosztályba. Mondani sem kell, hogy az a Coventry, amely öt éve a League Two-ban vesztegelt, már egyáltalán nem azonos a mostanival, mindössze a veterán középpályás, Liam Kelly maradt meg abból az együttesből. A keret azonban nem valami tőkeinjekciónak köszönhetően alakult át, hanem szervesen, idényről idényre fejlődött, és ezt tükrözte Robins edzői munkája is, amit tavaly így jellemeztünk: „Lépésről lépésre át tudta formálni a csapata játékát, mindig az adott ligához és a keret játékerejéhez igazítva azt. Így a kezdetben kontratámadásokra építő, direkt focit játszó Coventry is mind progresszívabb lett, ma pedig már magasan presszingelő, jól összerakott, korszerű stílusban futballozó csapat.”

A Coventrynek volt ugyan némi szerencséje is, amikor a célfotóval eldöntött Covid-szezonban tizenkét hátralévő meccset már nem kellett lejátszania, és így nyerte meg a bajnokságot, de az is tény: meglehetősen nagy előnnyel vezette a League One tabelláját Robins csapata, a feljutás teljesen megérdemelt volt. Pláne, hogy a stadionproblémák még mindig nem oldódtak meg, a hazai meccseit abban a szezonban is a Birmingham pályáján játszotta a társaság. Ráadásul hiába kapta vissza a klub a stadion tulajdonjogát egy éveken át húzódó bírósági ügy végén, a pályát a futballistákkal felváltva használó rögbicsapat annyira tönkretette a gyepszőnyeget, hogy a mostani évad elején több hazai meccset is el kellett halasztani. A huzavona nem használt a csapatnak,

az Égszínkékek október elejéig sereghajtók maradtak, ám Robins nem kapkodott.

Szép lassan magára találtak a fiai, és igazán bánhatták, hogy a vb miatt meg kellett szakítani a bajnokságot, mert novemberre már a Coventry volt a legjobb formában lévő együttes.

Ez is csak apró bökkenőnek bizonyult azonban, mert sem a kényszerszünet, sem pedig az egyik legfontosabb játékos, a támadó középpályás Callum O’Hare súlyos sérülése nem akadályozta meg a gárdát abban, hogy a rájátszásra jogosító ötödik helyig küzdje fel magát a bajnokság végére. A rájátszásban a Middlesbrough tűnt esélyesebbnek: Michael Carrick erősebb játékosállományú csapattal büszkélkedhetett, és már korábban biztosította a helyét a playoffban. A jelek szerint azonban a Boro ellőtte az összes puskaporát, mert az utolsó fordulókban már csak árnyéka volt önmagának. Akkor még azt lehetett hinni, a rájátszásra tartogatja az erejét, de nem így történt: a Coventry ellen 180 perc alatt sem tudott gólt szerezni, míg az Égszínkékek a hazai döntetlen után nyertek idegenben úgy, hogy Gustavo Hamer gólját követően temérdek idejük volt még a hazaiaknak az egyenlítésre, de komolyabb gólhelyzetig sem jutottak el. Sőt a Coventry kontráiban inkább benne volt egy további gól.

Robins csapata ugyanis nagyszerűen játszott: biztosan védekezett, veszélyes ellentámadásokat vezetett. És akadt egy csatára Viktor Gyökeres személyében, aki fantasztikusan tartotta meg a labdákat, hozta játékba a felzárkózó társakat; a gól is egy ilyen akció végén született. A magyar származású, de Svédországban született Gyökeres egyértelműen a Coventry legfontosabb játékosa: a csatár 21 góljával második lett a góllövőlistán. Ugyanakkor a játéka nem merül ki a góllövésben, sokoldalú és intelligens futballista, akit csak akkor lesz esélye megtartani a Coventrynek, ha feljut a Premier League-be. Gyökeres mellett a már említett Hamer az együttes másik adu ásza; a középpályás Brazíliában született ugyan, de gyerekkora óta Hollandiában focizik, és jó eséllyel még az európai válogatott narancsszínű mezét is magára húzhatja a jövőben. Ő minden összesítés szerint egyike a Championship legjobb középpályásainak.

Egyikük sem volt különösebben nagynevű játékos, mielőtt a Coventrybe igazolt: Gyökeres a Brighton tartalékcsapatától érkezett, Hamer pedig a PEC Zwollétól. Mindkettőt jó szemmel hozták el, ám rengeteget is fejlődtek Robins irányítása mellett. Rajtuk kívül kevés a kiemelkedő egyéniség: O’Hare-t már említettük, de őt egy keresztszalag-szakadás miatt még a következő évad elején sem lehet majd a pályán látni. Robins azonban remekül használta ki a kölcsönjátékos-piacot: a tavaly U19-es Eb-t nyert angol válogatott két tagját is sikerült szerződtetnie. A védő Callum Doyle-t a Manchester Citytől, a jobb oldali szárnyvédő Brooke Norton-Cuffyt az Arsenaltól vették kölcsön (mindketten utaznak is a döntő után Argentínába, az U20-as világbajnokságra).

Akit még érdemes megemlíteni, az a kapus, Ben Wilson, aki alsóbb osztályú csapatok kispadjain tengődött, mire 30 éves korára némiképp váratlanul első számú kapus lett egy Championship-csapatban. Mi több, őt választották az szezon legjobb kapusának is a ligában. Wilson ráadásul a hírekbe is bekerült, amikor áprilisban az ő góljával sikerült egyenlíteni a hajrában a Blackburn ellen. Ő a példa rá, hogy nem kellenek milliós csodaigazolások, ha az edző megkapja a lehetőséget arra, hogy háborítatlanul dolgozzon, és fejleszthesse játékosai képességeit.

Ráadásul mostanra végre a háttér is rendeződött: januárban egy helyi üzletember, Doug King lett a klub többségi tulajdonosa, aki végre kifizette az előző tulaj által felhalmozott adósságokat, és tiszta lapot kezdett, nyugodt körülményeket biztosítva a szakmai stábnak.

A kérdés persze az, mi lesz majd a nyáron, hiszen amennyiben sikerül a feljutás, az érthetően hatalmas próbatételt jelent a csapatnak, amelynek játékosállománya még a Championshipen belül sem számít erősnek. De ha mégsem jön össze a bravúr – elvégre a papírforma alapján a bajnokságban a harmadik helyen végzett Luton az esélyesebb –, akkor is komoly feladat lesz kezelni a Gyökeres és Hamer iránti érdeklődést, illetve eligazolásuk esetén megfelelően pótolni őket.

Ám mindez még kicsit odébb van, jelenleg a szombati döntő a legfontosabb, amelyen bármi előfordulhat. Így az is, hogy a Coventry City 22 év után visszajut az élvonalba.