Öt éve, 2018. március 13-án még az angol negyedosztályban, a League Two-ban 2-2-es döntetlent játszott egymás ellen a Coventry City és a Luton Town. Öt évvel később újra összecsapnak, de a helyszín ezúttal a Wembley lesz, és egyikük egészen biztosan a Premier League-ben folytatja az ősszel. Mindkét klub megjárta tehát a poklot, és megdöbbentően rövid idő alatt emelkedett vissza, de egyikük sem a vakszerencsének köszönhetően került a rájátszás döntőjébe. Ez különösen annak fényében hatalmas tett, hogy ez a két csapat messze az anyagi lehetőségein túlnőve jutott el idáig, jóval tőkeerősebb ellenfeleket utasítva maga mögé.
A Lutonról már nemrég megemlékeztünk, hogyan küzdötte fel magát az ötödik vonalból, de a Coventry története sem kevésbé csodaszerű, nem véletlenül mondta a vezetőedző, Mark Robins, hogy ez a playoff-döntő a romantikusok örömére jött létre. Aki a hetvenes-nyolcvanas, vagy akár a kilencvenes években kezdte követni az angol focit, annak természetes volt, hogy a Coventry City tagja a mindenkori élvonalnak, hívják azt Divison One-nak vagy Premier League-nek. A közép-angliai város – amely leginkább azzal került a történelemkönyvekbe, hogy a második világháborúban porig bombázták – csapata ráadásul nemcsak epizódszereplő volt, legnagyobb sikere a mai napig az, hogy 1987-ben megnyerte az FA Kupát: a Tottenham elleni 3-2-es siker méltán legendás meccs, és ott a helye minden idők legizgalmasabb kupadöntői között.
Ám a Premier League eljövetele sok más klubbal ellentétben nem sok jót hozott mindeddig az Égszínkékek becenevű gárdának, hiszen a Coventry rendszerint a kiesés ellen harcolt, és bár a búcsút egészen 2001-ig elodázta, akkor már elfogyott a szerencséje. Ez önmagában még nem lett volna tragédia, a Coventry azonban addigra pénzügyi gondjai miatt bele sem tudott szólni a feljutásért folyó versenybe, sőt a kérdés csak az volt, mikor pottyan ki a harmadosztályba, miközben a klub tulajdonjoga is gazdát cserélt – mindhiába. A tetejébe a bajok csak nagyobbak lettek, hiszen a klub elveszítette stadionját, a Ricoh Arenát, ezért hol a Northamptonnal, hol pedig a Birminghammel kényszerült társbérletbe – ehhez képest már apróságnak tűnt, hogy addigra a Coventry a harmadosztályban játszott. Ráadásul onnan is tovább kellett állnia, amikor 2017-ben kiesett.
Ekkor már Mark Robins ült a kispadon, aki korábban egyszer már vezette a Coventryt, de akkor néhány sikeres hónap után elcsábította a Huddersfield. Ott nem járt szerencsével, és maga is úgy érezte, befejezetlen ügye van Coventryben, ezért visszatért. Robinsról már a feltörekvő brit edzőket bemutató összeállításunkban megírtuk, hogy játékosként nagy ígéretnek indult, sőt
hiszen a Manchester United Robins góljával verte meg az FA Kupában a Nottingham Forestet; akkor, amikor a skót edző különösen nehéz időszakon ment keresztül a Vörös ördögöknél. Mégsem lett Robinsból válogatott csatár, a sok sérüléssel is bajlódó játékos egyre gyengébb csapatokhoz került, mielőtt visszavonult volna. Majd edzőként is ígéretesen indult, ám sehol sem tudott huzamosabb időn át megragadni.
Éppen jókor tért vissza a Coventryhez, és rögtön az első próbálkozásra visszavezette a csapatot a harmadosztályba. Mondani sem kell, hogy az a Coventry, amely öt éve a League Two-ban vesztegelt, már egyáltalán nem azonos a mostanival, mindössze a veterán középpályás, Liam Kelly maradt meg abból az együttesből. A keret azonban nem valami tőkeinjekciónak köszönhetően alakult át, hanem szervesen, idényről idényre fejlődött, és ezt tükrözte Robins edzői munkája is, amit tavaly így jellemeztünk: „Lépésről lépésre át tudta formálni a csapata játékát, mindig az adott ligához és a keret játékerejéhez igazítva azt. Így a kezdetben kontratámadásokra építő, direkt focit játszó Coventry is mind progresszívabb lett, ma pedig már magasan presszingelő, jól összerakott, korszerű stílusban futballozó csapat.”
A Coventrynek volt ugyan némi szerencséje is, amikor a célfotóval eldöntött Covid-szezonban tizenkét hátralévő meccset már nem kellett lejátszania, és így nyerte meg a bajnokságot, de az is tény: meglehetősen nagy előnnyel vezette a League One tabelláját Robins csapata, a feljutás teljesen megérdemelt volt. Pláne, hogy a stadionproblémák még mindig nem oldódtak meg, a hazai meccseit abban a szezonban is a Birmingham pályáján játszotta a társaság. Ráadásul hiába kapta vissza a klub a stadion tulajdonjogát egy éveken át húzódó bírósági ügy végén, a pályát a futballistákkal felváltva használó rögbicsapat annyira tönkretette a gyepszőnyeget, hogy a mostani évad elején több hazai meccset is el kellett halasztani. A huzavona nem használt a csapatnak,
Szép lassan magára találtak a fiai, és igazán bánhatták, hogy a vb miatt meg kellett szakítani a bajnokságot, mert novemberre már a Coventry volt a legjobb formában lévő együttes.
