Másfél órás kabaré a Hungária úton – amikor a Fradi 11-1-re verte az Újpestet a kupadöntőn

Maurice Cottenet, a francia válogatott kapusa 1927-ben, a magyaroktól elszenvedett 13-1-es vereség után visszavonult. Aknai János, az Újpest kapusa az FTC elleni 1933-as kupadöntő után Franciaországba menekült.

Aknait eredetileg Achtnak hívták. A döntő végén már Elfnek. Mert a Hungária úti mérkőzést a Ferencváros 11-1-re nyerte!

A meggyötört futballista kulcsszerepet játszott a rendkívüli eredmény kialakulásában, hiszen az első negyedórában három potyagólt kapott. Előbb kiejtette Sárosi György lövését, és Táncos Mihálynak csak az üres kapuba kellett passzolnia; aztán röviden bokszolt, és Sárosi élt az alkalommal; majd Takács II József lövésére későn vetődött az indiszponált játékos.

A Sporthírlap a legrosszabb érdemjeggyel, 5-össel díjazta teljesítményét, igaz, ezzel nem volt egyedül. Az érdemjegyek így festettek: Aknai 5 – Sternberg 4, Futó 3 – Szalay 3, Szűcs 4, Sáros 3 – Sas 4, Avar 5, P. Szabó 4, Kiss 5, Déri 5.

Bármilyen meglepő, a 11 találatos FTC-ből egyedül Sárosit jutalmazták a maximális 1-essel.

Íme, a ferencvárosi tabló: Háda 3 – Korányi 2, Papp 3 – Lyka 3, Turay 4, Lázár 2 – Táncos 2, Takács II 2, Sárosi 1, Toldi 3, Kohut 2.

Az Aknai hálójába négyszer bezörgető Takács II produkciója sem volt makulátlan az újság szerint. Igaz, a legnagyobb gólt a mesterhármast jegyző Sárosi lőtte: bombája a felső lécről vágódott be. Ez volt az ötödik, amely után P. Szabó Gábor fölé rúgta az újpestiek javára megítélt 11-est.

A legnagyobb ovációt Kohut Vilmos gólja váltotta ki, azzal lett 10-0, mócsing. P. Szabó ezután „szépített”, de Takács II nem hagyta annyiban, visszaállította a tíz gólos differenciát.

A zöld-fehér gólparádét viszonylag kevesen látták. A Nemzeti Sport 10 000, ám a lapok többsége 8000 nézőről írt. A tribünökön mutatkozó hiány oka az volt, hogy a ferencvárosi B közép távollétével tüntetett, mert megsértődött a tizenegy nappal korábban a Megyeri úton elszenvedett bajnoki vereség (1-0) miatt. Ezen a találkozón nagy valószínűséggel eldőlt, hogy a Ferencváros nem védi meg bajnoki címét, bár a befutó roppant szorosan alakult: 1. Újpest 37 pont, 2. MTK 36, 3. FTC 35.

És hogy miért voltak ennyire csalódottak a zöld-fehér drukkerek? Mert csapatuk az előző évadban százszázalékos teljesítménnyel hódította el az aranyérmet. A 11-1 aztán lelkiismeret-furdalást okozhatott a faképnél hagyás miatt, és még az újpesti 0-1 sem volt biztos, az FTC ugyanis megóvta a meccset, mert szerinte Klug Frigyes játékvezető tévedett, amikor érvénytelenítette I. József, a Császárnak nevezett Turay gólját.

A beadványt az MLSZ elutasította, maradt az Újpest az első helyen.

Nem egy orgánum véleménye az volt: a lilák nem is nagyon törődtek a döntővel, a kupánál messzemenően többre tartott bajnokságra összpontosítottak. Ami biztos: az első osztályú sorozat utolsó hat mérkőzését kivétel nélkül megnyerték, azokon 25 gólt szereztek, és csupán hármat kaptak. Az egész évadban mindössze két vereséget szenvedtek – a III. Kerülettől 3-2-re, a debreceni Bocskaitól 4-2-re kaptak ki –, és ők adták a bajnokság gólkirályát meg alkirályát: Avar István 31, Jávor Pál 29 dugóval került a mesterlövészek listájának első két helyére.

Az Újság főcíme ez volt:

Másfél órás kabaré a Hungária úton.

A Budapesti Hírlap hasonló hangnemben emlékezett meg a találkozóról: „Szinte látni lehetett a láthatatlan féket, amely előre leállította az újpesti erőket csak azért, hogy Újpest csapatát utolsó bajnoki ellenfelével szemben a vasárnapi mérkőzésen meglepetés ne érhesse. Ha nem is fizikailag, lelkileg mindenesetre pihenőt tartott az újpesti csapat a kupadöntő napján, a bajnoki győzelem érdekében. Felette elszomorító ez a dolog. Az Újpest meg is lakolt érte.”

A kupadöntőt 1933. május 25-én rendezték, három nappal később zajlott a bajnokság záró fordulója. Az „agyonvert” Újpest hamar felocsúdott, 6-0-lal intézte el a Budai 11-et, és a lapok azt jelentették, hogy „zene és énekszó verte fel vasárnap este a megyeri csárdát”. Ám akadt olyan megjegyzés, mely szerint a bajnoki lakomán az FTC képviselője „átnyújtotta a kupagólok kicsinyített mását”; ezekből tizenegy darab volt, „minden játékosra jutott egy”.

A Népszava szintén azt sejtette, a lilák rá sem hederítettek a kupadöntőre. „A súlyos vereség okát elsősorban abban látjuk – írta a napilap –, hogy az Újpest túl könnyedén vette a mérkőzés első perceit, azokat a perceket, amikor a kiválóan játszó Sárosi vezetése mellett pompásan működő ferencvárosi csatársor szinte föltartózhatatlanul ontotta a gólokat, és amire föleszméltek, hogy tulajdonképpen mi is történt, már négy gól terhelte hálójukat. Ekkor pedig a deprimáltság lett úrrá rajtuk, és lelkileg összeroppanva megadták magukat.”

A sajtótermékek többi része odavolt a 11-1-től. A Függetlenség leszögezte:

Kolosszális teljesítmény. Nem a gólarány imponál nekünk, hanem az a szemkápráztató játék, az a futball, amit a Ferencváros csütörtökön mutatott.

A Nemzeti Sport szintén áradozott: „Aki ezt a mérkőzést végig nézte, sohasem felejtheti el Sárosi játékát.”

A Nemzeti Újság szintén leborult a húszéves center előtt, akit a World Soccer 87.-ként jegyzett a huszadik század legnagyszerűbb labdarúgóinak globális listáján: „A 11-1 hatalmas klasszisbeli fölényt is kifejezésre juttat. Ezt a klasszisbeli fölényt az az egyszerű taktikai elgondolás adta a Ferencvárosban, hogy Sárosit, az eddig középfedezetként szereplő legjobb magyar játékost a csatársor tengelyébe állította, s az ő irányításával azután a Ferencváros támadósora csaknem szárnyakat kapott, valamennyi csatára visszanyerte minden kitűnő tulajdonságát.”

Blum Zoltán, a zöld-fehérek edzője ragyogott a boldogságtól. Ferencvárosi játékosként 219 bajnoki mérkőzést és négy bajnoki címet mondhatott a magáénak, majd edzőként még magasabbra emelkedett, a százszázalékos bajnoki elsőséggel és a kupadöntő 11-1-ével felülmúlhatatlanná vált.

Igaz, már a tréneri bemutatkozása sokat ígért, mert szakvezetőként 7-0-s diadallal debütált 1930 júniusában, noha az FTC Plzenben játszott a Viktoria vendégeként.

A kiváló Blumnak a negyvenes években bujkálnia kellett, fiát, Miklóst megölte az embertelen munkaszolgálat. Ahogyan a döntő újpesti edzője, Tóth-Potya Istvánt is belepusztult az üldöztetésbe. Ő labdarúgóként csaknem másfél évtizeden át játszott az FTC-ben, majd öt esztendőn keresztül a zöld-fehérek edzője volt. Játékosként két, trénerként három bajnoki címet nyert a Ferencvárossal. A negyvenes években a kevés ellenálló közé tartozott, zsidókat mentett, több száz honfitársunk – köztük olyan, „a nemzet testén élősködők”, mint Gobbi Hilda vagy Latabár fivérek – neki és társainak köszönhette a zsidótörvények Magyarországa szerint „rongy” életét.

Egy pletykás örömlány miatt a Gestapo 1944 végén elfogta, és – szörnyű kínzások után – 1945 februárjában kivégezték.

Micsoda szenzáció volt, hogy FTC–Újpest 11-1, gólszerző: Takács II 4, Sárosi 3, Táncos 2, Toldi, Kohut, illetve P. Szabó.

S van, amihez képest még a szédítő 11-1 is semmiség.