Amikor 2022 decemberében a Lyont felvásárolta az amerikai befektetői csoport, tudni lehetett, hogy változások lesznek. A Lyon eredményei nem voltak ragyogóak (jelenleg is a 7. helyen áll), az új tulajdonos, John Textor pedig pedzegetni kezdte, hogy szeretné átstrukturálni a szervezetet, ami hétköznapi nyelven leépítéseket jelent. Arra viszont senki nem számított, hogy az évtizedek óta elnökösködő és a felvásárlás után további 3 évig megtartani kívánt Jean-Michel Aulast pár hónapra rá el fogják távolítani a helyéről.
Aulas távozásával nem egy új fejezet kezdődik a Lyon életében, hanem maga a történelemkönyv csukódik be. A sportvezetőt 2021-ben minden idők legjobb francia klubelnökének választotta az Aranylabdát is odaítélő France Football. Hosszabban elnökösködött, mint a város legtovább hivatalban maradt polgármestere, Edouard Herriot (1905-1940).
36 éves vezetése alatt felrakta Lyont a térképre, vagy ahogy egy volt játékosa, Gilles Rousset mondta róla:
Aulasnak köszönhető, hogy a Lyon a sportélet szíve lett. Korábban Lyon csak egy pisiszünet volt azoknak, akik kocsival indultak délre nyaralni. Én touloniként akárhányszor átmentem rajta, mindig arra gondoltam: mi ez a szar város?
Évekig magas szinten kézilabdázott, még a francia első osztályban is játszott. Szülei irodalom- és matematika tanárok voltak, ő maga informatikát tanult. Ha minden így marad, talán megelégedett volna a könyvelőszoftvereket áruló cége (Cegid) vezetésével, ám a nyolcvanas évek végén egy bizonyos Bernard Tapie meghívta a saját maga által vezetett Ambitions című televíziós műsorba, ahol úgy mutatta be, mint a következő vállalatvezérek generációjának legnagyobb tehetségét.
Tapie a felvétel után megsúgta Aulasnak, hogy át kellene vennie a helyi csapatot, amely akkoriban a másodosztályban vergődött és mindössze három Francia-kupát nyert. Ő pedig fejest ugrott.
A második évre a Lyon felmászott az élvonalba, 1991-re bejutott egy európai kupasorozatba, 2001-re Ligakupát nyert, 2010-ben és 2020-ban pedig elődöntőt játszott a Bajnokok Ligájában. A férfi csapat a 2000-es években hét bajnoki címet nyert, a női pedig még őket is túlszárnyalta: 15 bajnoki címe mellé 8 Bajnokok Ligáját szerzett. Hogy mennyire volt hálás a mentorának tartott Tapie-nak, jól mutatja, hogyan érzékenyült el, amikor a haldokló és rekedt hangú Tapie egy rövid dicséret után azzal zárja a mondandóját: „Szeretlek”.
Aulas a futball modernizációját testesítette meg Franciaországban. Megjelenése előtt leginkább a patronált kluboknak volt kultúrája: a hetvenes években Roger Rocher volt a Saint-Étienne egyszemélyes munkáltatója, a nyolcvanas évek zöme Claude Bez Bordeaux-járól szólt, az évtized fordulóját pedig Bernard Tapie és az Olympique Marseille határozta meg. A három elnökben az volt a közös, hogy távozásukhoz valamilyen korrupciós ügy vagy jogi perpatvar vezetett.
Elődeihez hasonlóan nem szerette kiadni a kontrollt a kezéből. „Boldogan adok bármit, egészen addig, amíg nyersz” – volt az egyik nagy mondása. Emiatt sokáig úgy tűnt, hogy látni sem akart olyan szakembert a közelében, aki nála is nagyobbra nőhetett volna. Aulas ódzkodott a nem francia anyanyelvű szakemberektől és csak olyan embereket bízott meg, akiket közel tudott tartani magához (Jacques Santini, Alain Perrin, Rémi Garde, Gérard Houllier, Hubert Fournier, Bruno Génésio). Amikor kicsit erősebb személyiségekkel kellett dolgoznia (Claude Puel vagy Juninho), annak sosem lett jó vége. Mivel a nap végén csak neki lehetett igaza, a tévedések is általában rá hullottak vissza.
Ez a gőg volt az egyik legfontosabb vonása. Bármi is történt a Lyonnal, Aulas mindig megtalálta azt a kategóriát, amiben a csapata volt a legjobb: amikor a helyi rivális Saint-Étienne ellen kikaptak hazai pályán, az ultrák elé állva azt kiabálta, hogy
Mi a Bajnokok Ligájában indulunk. Ők olyat csak a Playstationön keresztül látnak!
Ha a klubnál megcsappantak a sportsikerek, a gazdasági eredményeket domborította ki, ami miatt a csapat meg is kapta az EBIDTA FC gúnynevet.
Aulas többet kommunikált, mint más elnökök. Saját Twitter-fiókja volt, ahol bármikor érkezhetett tőle egy ütős sor vagy egy cinkelés. Ha nyertek, az világraszóló siker volt, ha viszont vesztettek, akkor a beteljesülés útjába a bírók, a szurkolók, a bolsevista miniszter, a gyepszőnyeg, a média vagy a doppingoló ellenfél rondított bele. A folyamatos áldozati szerep egy ponton túl már a visszájára fordult. A Lyonnak emiatt máig vegyes a megítélése Franciaországban: a helyiek imádják, azon túl viszont kimondottan ellenszenvesnek találják, ami miatt a klub nem tudott a lokális szinten túlnőni.
Aulas olyannyira aktív volt a Twitteren, hogy egy idő után nem lehetett szétválasztani, hol ér véget az ember és hol kezdődik a figura. „Az öltözőben külön helye volt, a játékosok és az edző között” – mondta róla egy volt lyon-i játékos, Francois Clerc. „Szinte mindegyik meccs előtti beszédnél ott ült. Akkor avatkozott közbe, ha nem ment jól a szekér. Amit a Twitteren látunk róla, az a gondolatai meghosszabbítása.”
Aulas szuperképessége abban rejlett, hogy úgy közelített mindenhez, mint egy befektető. Amikor a Lyon halomra nyerte a bajnokságokat, úgy tűnt, hogy nem tudott hibázni az átigazolási piacon. Ha elment egy Steve Marlet, jött egy John Carew. Ha távozott egy Mahamadou Diarra és egy Mickael Essien, akkor a bajnokságban körülnézve elhoztak egy Eric Abidalt, Jérémy Toulalant vagy egy Kim Kallströmöt. A csapat első nagy sztárja, Sonny Anderson kétszer is gólkirály lett, Juninho Pernambucano szinte ismeretlenül érkezve a klub történelmének legnagyobb játékosa lett, aki karrierje során szerzett 100 góljából 44-et szabadrúgásból lőtt. Aulas zsenialitása nem abban rejlett, hogy a transzferekből profitot termelt (az átigazolási mérlegek ritkán voltak pozitívak), hanem azért, mert végig versenyképesen tartotta a csapatot.
Nem meglepő, hogy Aulas a liberális és deregulázott futballpiac fő védnöke lett. „El kell fogadni az elitizmus egyenlőtlenségét, mert az mindenkinek kifizetődő” – hangoztatta még akkor, amikor a francia labdarúgás élén járt, mondván, „meg kell jutalmazni azokat a klubokat, akik beruháznak.”
Vezetésével a Lyon évekig a legbefolyásosabb klubokat tömörítő G14 majd G18 aktív tagja volt. Mire aztán a Lyon a 2010-es évek második felére vesztett a jelentőségéből, a Szuperliga kezdeményezésre (amelybe egyetlen francia klub se került be) már csak annyit mondott: „hidakat kell építeni, nem falakat.”
A Lyon egyeduralkodásának három esemény vetett véget.
- 2010-ben rekordáron, hatalmas szerződéssel igazolták le az akkoriban sztárnak számító – és a Zinedine Zidane utáni időkben csak új messiásnak tartott – Yohann Gourcuff-öt, aki a sérülései és a hullámzó formája miatt mégsem tudta megvetni a lábát Lyonban. Aulas az igazolást később ipari katasztrófának és gazdasági balesetnek minősítette.
- 2011-ben aztán a Paris Saint-Germaint felvásárolta Katar, miközben a Monacót megvette egy orosz oligarcha. Érkezésükkel két merőben erősebb versenytárs lépett a piacra.
- 2012-ben megkezdődött az új lyoni stadion, a Stade des Lumieres (szponzorált nevén: Groupama Stadium) építése, melynek alapkövét nem lesz nehéz kitalálni, ki rakta le.
Az évtized elejére nem az volt a legrosszabb, hogy Lyonnak vissza kellett fognia a költéseit, hanem hogy egyre többen elhitték, hogy a francia Midász király mégsem változtat mindent arannyá.
Egy ilyen szerencsétlen csillagállás még így sem tudta megreccsenteni a klubot, mert Aulas temérdek pénzt forgatott vissza a különböző szakosztályokba. Az akadémia az évek alatt olyan játékosokat adott, mint Florian Maurice, Sydney Govou, Karim Benzema, Gregory Coupet, Hatem Ben Arfa, Alexandre Lacazette, Nabil Fékir, Samuel Umtiti, vagy az utóbbi időkben Rayan Cherki, Amine Gouiri és Maxence Caqueret.
A női csapat pedig olyan játékosokat tudott magához vonzani, mint Hope Solo, Megan Rapinoe, Marozsán Dzsenifer, Alex Morgan vagy Wendy Renard.
Aulas az ellenfelekkel való önérzeten túl egy apafigura is volt. Több beszámoló szerint is számon tartotta az összes játékosa családtagjainak nevét. Ahogy Rémy Vercoutre fogalmazott: „A szülészeten előbb odaért a csokor, mint mielőtt megszületett a gyereked.”
Amikor Claudio Cacapa egy meccsen lesérült, Aulas lejött hozzá az öltözőbe, hogy megnyugtassa arról, hogy a sérülése hossza nem befolyásolja a szerződéshosszabbítását. Az egyik bajnoki évben egy fontos győzelem után Aulas belépett az öltözőbe, mire a játékosok skandálva dupla bónuszt kezdtek el követelni. Aulas a következő válaszolta:
Fogjátok be! Azt akarom, hogy mindenki fogja be, értettem? A bónuszt megtriplázom!
Árulkodó, hogy a búcsúzó korábbi játékosok és játékosnők szinte egyöntetűen pozitívan emlékeztek meg róla. Egy valakinek nem sikerült: Hatem Ben Arfának, aki szerint Aulas nem fog hiányozni a futballnak. Karim Benzema vele ellentétben csak Jefének (főnöknek) nevezte korábbi elnökét.
Aulas távozása, ha nem is tragikus, de nem úgy alakult, ahogy sokan elképzeltek volna egy ilyen életmű után. Útja valószínűleg a női labdarúgó bajnokság vezetéséghez, vagy a Francia Labdarúgó Szövetség elnökségéhez vezethet. A Lyon új tulajdonosa pedig professzionálisabb toborzásban és még modernebb játékoskiválasztásban látja a jövőt.
Aulas egyszerre volt mesteri, látnok, proaktív, melegszívű és elviselhetetlenül irritáló személyiség. Franciaországban lehet, hogy nem fog a legkedveltebb személyiségek közé tartozni, de helyi szinten örökre ott fog maradni az emlékezetekben és elmondhatja magáról, hogy egy futballjáról sosem jelentős várost felrakott Európa térképére.
Ahogy egy volt játékosa fogalmazott: „Lyon, az két nevet jelent: Paul Bocuse-t és Jean-Michel Aulas-t.”