A labdarúgó Magyar Kupa a megalapítása óta mostohagyermeknek számított. Nyilván nem „minden kupák atyjához”, az angol FA Kupához kell viszonyítani, de elég ránézni az MK történetére, hogy rájöjjünk, miért nem vívott ki magának magas presztízst a sorozat.
Az első kupadöntő (1910) és a harmincadik (1969) között majdnem hatvan év telt el, a kiírások között óriási lyukak tátonganak. Az első világháború és az utána következő viharos időszak nyolc évre kiiktatta a kupaküzdelmeket. Volt esztendő (1926), amikor a két amatőr csapat (Kispest–BEAC) döntőbeli összecsapására 19 – más források szerint 3 – fizető néző látogatott ki, a maroknyi közönség további része ingyenjegyes volt.
Több játékosa, mint nézője volt a kupamérkőzésnek
– írta keserűen a Pesti Hírlap.
Sok csapat egyszerűen nem vette komolyan az MK-t, 1934-ben – egy világbajnoki évben – a profi együttesek kollektíve nemet mondtak a sorozatra, melynek döntőjét így a Soroksár és a BSzKRT SC játszotta. Mindent elmond a presztízs hiányáról, hogy az első meccsen csak lézengtek a nézők, a másodikon, az Üllői úton meg csak azért voltak 15 ezren, mert a kupadöntőt betették előmeccsnek a Ferencváros–Kladno KK-csörte elé.
Az 1934-es finálé visszatekintve teljesen abszurd. A megismételt és megint döntetlenre végződött kupadöntőn elvileg hosszabbításnak kellett volna következnie, ám a csapatokkal közölték: 16 órakor kezdtek, 18-ra végezniük kell, mert ők itt másodlagosak, a Fradi–Kladno a fontos. Hosszabbításra már nem volt idő a főmeccs előtt – ismét el kellett napolni a döntést, a csapatok levonultak. Ezt követően a soroksáriak szabadságra mentek, a BSzKRT kulcsemberei túrára indultak a BLSZ válogatottjával, így a döntőt végül csak az őszi idényben (már az 1934/35-ös évadban) tudták lejátszani.
„Nívótlan, csapkodó játék, befejezés után botránnyal fűszerezve” – írta a Nemzeti Sport a második meccsről.
A harmadik mérkőzés (a Millenárison, szerény érdeklődés mellett) az akkorra már profi, élvonalbeli Soroksár győzelmét hozta, a meccskritika ismét lesújtó volt.
„Szegény Magyar Kupa!” – szólt a főcím.
Egy évvel később a Sporthírlap használta ugyanezt a címet, ezúttal arra utalva, hogy egy kettős Ferencváros–Újpest és Hungária–Kispest meccs – amelyen a főváros négy legnépszerűbb csapata és három domináns együttese játszott – csupán 600 pengőnyi bevételt hozott, a 4000 néző közül csak 1200 váltott belépőjegyet. A Fradi és az Újpest 180-180 pengőt, a Hungária és a Kispest 120-120-at kapott, amikor a „havi 200 pengő fix” jónak számított. A meccsprémiumokat nem volt miből kifizetni. A sportlapok a következő dolgokat kritizálták:
- a csapatok számára érdektelen a Magyar Kupa, a találkozók presztízse az edzőmeccsekével egyenértékű,
- a klubok állandóan tiltakoznak a kiírás ellen; volt olyan elképzelés, hogy a szövetség – a kupa rangját növelendő – KK-hellyel honorálja a győztest, de ez hamvába holt,
- az MLSZ rendre beadta a derekát a klubok követeléseinek, így néha ki sem írta a versenysorozatot,
- ha a klubok magasról tesznek az egészre, akkor a közönségnek sem lesz érdekes az MK.
Szóval
ez volt a Magyar Kupa hagyománya.
