Sós és keserű: egy hét alatt menny és pokol a magyar–szovjet Eb-negyeddöntőn

Revansot venni az 1966-os világbajnokságon elszenvedett 2-1-es vereségért – ez volt a kívánalom 1968 tavaszán, a magyar–szovjet Eb-negyeddöntő előtt. Csakhogy a magyar labdarúgó-válogatott addig egyszer sem győzte le Budapesten a szovjet csapatot, igaz, 1967 végén az európai és világranglisták 1–3. helyére tették különböző fórumokon, míg vezéralakja, Albert Flórián elnyerte az Aranylabdát.

E kitűnő helyzetet sikerült magyarosan megnehezíteni. Csanádi Árpád, a sporthivatal elnökhelyettese fúrni kezdte Illovszky Rudolf szövetségi kapitányt,

mert műveletlennek tartotta a trénert.

Ám a mesternek nem Petrarca szonettjeit kellett elemeznie, hanem sikeres csapat kialakítása volt a tiszte, és abban professzor volt: dirigálásával tíz mérkőzésből nyolcat megnyert, és csak egyet-egyet zárt döntetlennel, illetve vereséggel a válogatott. Ám, amint az edző értesült az intrikáról, lemondott, majd hiába kérlelte kipécézőjén kívül szinte mindenki más, nem lehetett visszatartani.

Ráadásul a kényszerhelyzetbe került sportvezetés a legrosszabb megoldást választotta: Csanádi felvetésére hazarendelte a hét éven át keletnémet kapitányként dolgozó Sós Károlyt, aki nem akarta vállalni a feladatot, de hatalmilag ráparancsoltak. A hosszú távollét tragikomikus fejleményekkel járt: a játékosok azt vették észre, hogy Solymosi Ernő helyett a szintén szőke Mészöly Kálmánt hívja Pixinek, a Titinek becézett Göröcsöt „Tichynek” szólítja, Vinkovics gyúrót pedig „Sinkovicsnak” nevezi a szakvezető.

Elkezdődött a világ legjobb válogatottjai egyikének korántsem szisztematikus, de annál hatásosabb szétverése.

A félreértések elkerülése végett: még véletlenül sem akarom azt a látszatot kelteni, mintha Sóst beoltották volna futball ellen. Elvégre középfedezetként 122 mérkőzést játszott a két világháború között az első osztályban – főként a Vasasban és a Nemzeti SC-ben –, aztán az ötvenes években egyaránt három esztendeig az FTC-t, majd a Honvédot irányította edzőként. De a hosszas kiküldetés miatt az edző szinte az ismeretlenbe érkezett haza.

A kereten nem nagyon változtatott, a mezőnyjátékosok tekintetében a Ferencváros, Újpest, Vasas szentháromságra épített. A névsor így festett: Novák, Szűcs, Rákosi, Varga, Albert (mind FTC), Solymosi, Göröcs, Fazekas, Bene, Dunai II (mind Ú. Dózsa), Mészöly, Ihász, Mathesz, Farkas (mind Vasas). Az ászokhoz társította a diósgyőri Tamás kapust, valamint annak két újonc kollégáját, Fatért (Csepel) és Szarkát (Szombathely), továbbá meghívta a válogatottban korábban szintén nem szereplő győri Keglovichot.

Hogy miért invitált újonc kapusokat e nagy jelentőségű páros mérkőzésre, az rejtély,

de ilyesmi megesett Illovszkyval is, aki – miután 1971-ben központi utasítással kötelezték a visszatérésre a válogatott élére – a sorsdöntő magyar–svéd vb-selejtezőn (3-3) az újonc Bicskei Bertalant állította a kapuba. Magunk közt mondva, nem az volt legendás edzői pályafutásának legkiválóbb ötlete.

Sós pechjére Albert a negyeddöntő első, pesti mérkőzése előtt megsérült. A „Császárnak” hamarosan nem csupán a lába, hanem a szíve is fájt, mert úgy volt, hogy Max Urbini, a France Football főszerkesztője közvetlenül a mérkőzés előtt adja át neki az Aranylabdát, ám amikor kiderült, hogy a center nem játszhat, a magyar–szovjet találkozóktól mindig (az 1963-ban rendezett FTC–Dinamo Moszkva mérkőzés botránya óta kiváltképp) tartó pártvezetés letiltotta a ceremóniát. Albert a meccs utáni banketten, a Gundel étteremben kapta meg élete legértékesebb elismeréseinek egyikét. (A másik az 1967 elején zajló kettős jutalomjátéka volt a riói Flamengónál.)

Mihail Jakusin szovjet szövetségi kapitány könnyedén elintézte a középcsatár hiányát:

A magyarok Albertet nem tudják bevetni, mi pedig azt a Szabó Józsefet nélkülözzük, aki néhány napja Moszkvában, a belgák elleni 1-0-s meccsünkön a gólt lőtte az utolsó percben.

Jakusin a moszkvai csapatokra épített, keretében tizenegy fővárosi labdarúgó sorakozott. Köztük volt az „orosz Pelének” nevezett Eduard Sztrelcov, aki öt évet töltött a Gulágon, majd további két esztendeig egy autógyárban robotolt, mígnem Leonyid Brezsnyevtől amnesztiát kapott, és 1965-ben visszatérhetett a Torpedóhoz, egy évvel később a válogatotthoz is. A nem éppen cinege Mészöly azt mondta róla: „Ilyen bivaly erősségű embert rajta kívül nem láttam.”

Az ötvenöt éve, 1968. május 4-én megrendezett találkozó előtt öt nappal bejelentették: mind a 71 556 belépő elkelt. Ez annyit tett, hogy

nagyjából 80 ezer futballbolond ugrált a Népstadionban,

amikor Rákosi Gyula labdáját Farkas János bravúros oxforddal a bal sarokba továbbította.

A gólszerző, aki a Magyar Nemzet szerint a csatársor legjobbja volt, azt mondta: „Rákosi beadásait már majdnem úgy érzem, mint két klubtársa, Albert és Varga.”

Apropó: Albert helyén éppen Varga Zoltán játszott, és Sós a jobbszélen felavatta az először válogatott Fazekas Lászlót. Amúgy meg nagyon óvatos taktikát választott söprögetővel (Solymosi), négy védővel (Novák, Mészöly, Szűcs, Ihász), két középpályással (Göröcs, Rákosi) és három csatárral (Fazekas, Varga, Farkas).

De bármennyire elővigyázatos volt is az összeállítás, megtörtént az, ami korábban sohasem: a magyar válogatott két gólt rúgott egy meccsen a szovjet együttesnek. A hajrában megint Rákosi próbálta megjátszani Farkast, aki centikkel lekésett az átadásról, de megzavarta Anzor Kavazasvilit, és a Torpedo grúz kapusáról továbbpattanó labdát Göröcs János az üres hálóba passzolta (2-0).

„Csatáraink százszázalékosan kihasználták a szovjet védelem megingásait” – írta a Népsport, és bár minden magyar lap hangsúlyozta, hogy még nem dőlt el a továbbjutás, a közvélemény biztosra vette: egy hét múlva Moszkvában nem történhet drámai fordulat, a magyar válogatott 1964 után újra ott lesz az Eb négyes döntőjében.

Csakhogy Fatér az első meccsen megsérült, Ihász Kálmánra rátalpaltak, e miatt húzta a lábát, igaz, Albert kezdett meggyógyulni. Sós nem akart még egy újoncot avatni a kapuban, ezért Tamás Gyula reaktiválását határozta el, ám a háló sokáig sérült őre maga mondta: „Teljesen váratlanul ért, hogy én kapom az 1-es mezt. Tétmérkőzésen március 24-én védtem legutóbb.”

A kapitány másik gondolata sem volt jobb:

pótlólag meghívta Komora Imrét, aki addig egyszer játszott a válogatottban, az 1964-es Eb-elődöntőn Madridban a spanyolok ellen, mégpedig azért, hogy kikapcsolja a házigazdák karmesterét, Luis Suarezt. Baróti Lajos szakvezető húzása nem vált be: a spanyolok – kétszer 15 perces hosszabbítás után – 2-1-re győztek, és a mezőny legjobbja Suarez volt.

Sós úgy okoskodott: ha Moszkvában beteszi Albertet, akkor kihagyja Göröcsöt, vagyis az öt védő előtt két „szűrőt” szerepeltet, Komorát és Rákosit. Göröcsöt mellőzni megmagyarázhatatlan döntés volt, hiszen az újpesti dirigens élete legjobb formájában futballozott, a Népsport posztonkénti rangsorát 8,16-os (!) átlagosztályzattal vezette.

Hogy miért kellett mindkétszer öt védőt szerepeltetni, az sem tiszta, mivel Mészöly és Szűcs világszínvonalon játszott, Solymosit pedig azzal szekírozták az újpesti támadó játékosok: „Pixi, ha elöl rúgunk öt gólt, elég lesz?”

Sajnos a „biztosító” Solymosi öngóljával minden megerőltetés nélkül szerzett vezetést a visszavágón a szovjet csapat, majd Murtaz Hurcilava előreívelésnek tetsző szabadrúgását Tamás váratlanul a hálóba engedte. A két potyagól tönkretette a magyar együttest, és Anatolij Bisovec megadta a kegyelemdöfést (3-0).

A reakciók kegyetlenek voltak, záporoztak a ledorongoló kritikák. Az egyik így szólt:

Elkeserítő, hogy a közelmúlt valamennyi világversenyén csődöt mondtak kapusaink. A svájci világbajnokságon, aztán Svédországban és Chilében Grosics, Angliában Szentmihályi és Gelei vétett elemi hibát, s ezekért mindig hasonlóan súlyos árat kellett fizetni: kiestünk.

Az egyéni bírálatok ekképpen festettek:

• „Tamáson meglátszott, hogy nincs játékban, mélyen tudása alatt szerepelt.”
• „Szűcs egyszerűen nem tudott kibontakozni.”
• „Komora sokat tartózkodott légüres térben, nem fogta emberét, lassú és körülményes volt.”
• „Varga ezúttal sem tudott jó teljesítményt nyújtani, Hurcilava kitűnően semlegesítette.”
• „Albert rendkívül tartózkodóan játszott, őrzőjétől egy pillanatra sem tudott elszabadulni.”

A Népsport egyedül Mészöly teljesítményét értékelte kedvezően: „A magyar csapat legjobbja volt. A jó fizikumú szovjet csatárokkal bátran harcolt, megelőző szerelései, fejjátéka is kitűnő volt.”

A blamázs után Sós egyrészt azzal védekezett, hogy „a közvélemény csapatát” küldte pályára, ami összességében nem volt igaz, másrészt arról beszélt: „Elmaradtunk a világszínvonaltól.”

De öt hónappal korábban – általános nemzetközi megítélés szerint – még a földkerekség közvetlen elitjéhez tartozott a válogatott!

Úgyhogy csak a kapitány magyarázkodásához hasonlóan lehetett komolyan venni a sportlap elemzését: „Évek óta lényegében becsapjuk önmagunkat azzal, hogy éljátékosaink valami különleges technikával rendelkeznek. Ez egyszer megérdemelne egy alaposabb elemzést, mert kétségkívül van érzékük a váratlan megoldásokhoz (ez nem technikai kérdés), néhányan ügyesen cselezgetnek kis területen (ez ma már inkább vétek), de egy kézzel meg lehet számolni azokat, akik úgy tudnak lőni, fejelni, mint a legjobb olasz, portugál, spanyol, angol, nyugatnémet vagy szovjet játékosok. Ha pedig szorosan védekező, kemény ellenfelekkel kerülünk szembe, az első negyedóra után rendszerint csupa sértődöttség a csapat.”

Az év novemberében négy magyar labdarúgó – Albert Flórián, Farkas János, Novák Dezső, Szűcs Lajos – alkotta a Brazília–Világválogatott riói gálamérkőzésen (2-1) az All Star Team keretének negyedét.

Nem a játékosgarnitúra, hanem a sportvezetés és a kapitány volt nívón aluli.

Ahogyan az bebizonyosodott egy évvel később Marseille-ben is. A magyar futball az 1969-es vb-pótselejtezőn valóban elindult a lejtőn.

Amiért Csanádi és Sós – akarva-akaratlanul – többet tett, mintha Solymosi két öngólt rúgott vagy Tamás három potyagólt kapott volna Moszkvában.