A drámai döntő után mindenki a Varázslóról áradozott, pedig a csapattársa ért el mesterhármast

A Blackpool–Bolton FA Kupa-döntőt „Matthews Finalként” emlegetik. Hetven éve rejtély, miért. Az 1953. május 2-án rendezett találkozón ugyanis Matthews csak két blackpooli gólban játszott szerepet – egyet sem szerzett –, ellenben csatártársa, Stan Mortensen mesterhármast ért el.

Amikor Mortensen 1991-ben meghalt, egy angol lap morbid humorral megjegyezte:

A búcsúztatása is Matthews-temetés lesz…

Azon az 1953-as döntőn a boltoni Nat Lofthouse szerezte az első gólt mindjárt a második percben. Utóbb azt mondta: „Rajtunk és Bolton lakosságán kívül egész Anglia azt akarta, hogy Stanley Matthews emelhesse fel a trófeát.”

Úgy nézett ki, nem sikerül. A Bolton, amely a múlt század húszas éveiben háromszor (1923-ban, 1926-ban és 1929-ben) is elnyerte az FA Kupát, ám azóta először vívott döntőt, az 55. percben 3-1-re vezetett. George Farm, a Blackpool kapusa – diszkréten fogalmazva – nem védett csúcsformában, két leventególt is beszedett, és súlyos hibái után semmi nem utalt a fordításra.

Csakhogy a 68. percben Matthews veszélytelennek tetsző beívelését a másik kapus, Stan Hanson két méternyire a gólvonaltól váratlanul kiejtette, és Mortensen közvetlen közelről a hálóba kotorta a labdát, miközben szinte felcsavarodott a kapufára.

Ám a Bolton – amelynek labdarúgói fejenként 25 font győzelmi prémiumért játszották a döntőt – az utolsó előtti percig tartotta magát és a 3-2-es állást, akkor azonban Mortensen a jobb felső sarokba küldött parádés szabadrúgással egyenlített. Máig ő az egyetlen játékos, aki FA Kupa-döntőben mesterhármast ért el.

A Blackpool futballistáiban nyilván felötlött, hogy az elődöntőt 4-3-ra nyerték az Everton vendégeként. Igaz, a legjobb négy között a szünetben 4-0-ra vezettek, és majdnem ráfáztak a második félidőben. A döntő utolsó szakaszában azonban minden sikerült, és – miután Benjamin Griffiths játékvezető két percet hosszabbított – Matthews elfutása, majd visszagurítása után a balszélső Bill Perry jobbal, középről, nagyjából nyolc méterről bevágta a győztes gólt (4-3).

A BBC kerek ezer fontot fizetett a mérkőzés közvetítéséért, kommentátora, Kenneth Wolstenholme pedig azt mondta: „Ha a Bolton szerezte volna az utolsó pillanatokban a győztes gólt, akkor is úgy emlékeznénk a találkozóra, mint Matthews-döntőre.”

A News of the World című lap már egy héttel a csúcstalálkozó előtt azt írta: „Ha a Blackpool nyer, a meccs Matthews Finalként vonul be a futballtörténelembe.”

A lefújás után Joe Smith, aki 1935-től 1958-ig, huszonhárom hosszú éven át volt a Blackpool menedzsere – előtte csaknem húsz esztendeig futballozott ugyanabban a csapatban, és ugyanúgy 255 gólt szerzett, mint Lofthouse a Boltonban –, azzal rohant Matthewshoz: „Stan, Stan, egyedül legyőzted őket!”

A Varázslónak hívott jobbszélső azért volt a középpontban, mert népszerűségével egyetlen labdarúgó sem konkurált Angliában. Az 1953-as döntő idején már a harmincnyolcadik évét taposta, ám a cégek sorban álltak nála, hogy vele hirdessék termékeiket. Ez aztán odáig vezetett, hogy

Matthews reklámozta a Craven cigarettát, noha mindenki tudta róla, nem dohányzik.

A Premier League sztárjai is sokat köszönhetnek neki, mert előfutára volt a profi labdarúgónak. Matthews a Blackpoolban heti 12 fontot keresett, a döntő megnyeréséért húsz fontot kapott, ám 1961-ben, amikor – negyvenhat évesen! – visszatért a Blackpooltól a Stoke Cityhez, már heti 50 fontért futballozott, mert kivívta, hogy a liga eltörölje a heti 20 fontos maximális bért.

Az ötvenhármas győzelem után a brit orgánumok áradoztak róla. A tekintélyes The Times így magasztalta: „A döntő délutánja 1-3-nál új minőséget kapott. Matthews, a művész volt az, aki végrehajtotta az átalakulást. Mesekönyvében az egeret táltossá, a Blackpoolt az utolsó huszonöt percben óriássá változtatta, noha csapatának már-már minden ihlete elfogyott.”

A News of the World főcíme ez volt: „Az öreg Matthews megörvendeztette a királynőt”. A Sunday Chronicle-é meg ez: „Varázslatos Matthews”. A Daily Mirror úgy vélte: „Matthews jobb, mint valaha.” Sőt akadt olyan beszámoló, amely így kezdődött: „Matthews–Bolton 4-3.”

Amúgy a Blackpool nem szárnyalt, csak a hetedik helyet szerezte meg a bajnokságban; igaz, a Bolton még szerényebb 14. volt. (Egy évvel később a Blackpool feljött hatodiknak, a Bolton meg ötödiknek.) Ám „az évszázad mérkőzésén” négy blackpooli – Harry Johnston, Matthews, Mortensen, Ernie Taylor – futballozott 1953 novemberében a magyarok ellen, és honfitársaink legendás 6-3-as diadala alkalmával Mortensen szépített 4-1-ről 4-2-re.

Johnston így beszélt Matthewsról:

Olyan szélső, aki nem szerez gólt, nem fejel a labdába, és nincs esély rá, hogy hátrajöjjön. Mégis a legjobb, akit valaha láttam.

Nem csoda, kétszer is játszott „az évszázad mérkőzésén”. Mert bizony annak nevezték az 1947 májusában a glasgow-i Hampden Park 137 ezer nézője előtt rendezett Nagy-Britannia–Európa találkozót (6-1) is.

Egy esztendővel később Matthews mellé sündörgött a balszerencse: két vesztes kupadöntőben szerepelt a Wembley-ben, mielőtt a londoni szentélyben felemelhette a trófeát. A Blackpool 1948-ban a Manchester Unitedtól (2-4), 1951-ben a Newcastle-tól (0-2) kapott ki. A harmadik – sikeres – finálé mély nyomot hagyott: egy gyűjtő ötvenhét évvel később, 2010-ben 38 400 fontot (akkori árfolyamon: nagyjából 12 millió forintot) fizetett azért a pár futballcipőért, amelyben Stanley Matthews játszott 1953-ban a Bolton elleni találkozón.

A bálványozott csatár ötvenéves koráig futballozott. Igazi példaképnek tartották emberileg is, Arthur Ellis, az első BEK-döntő angol játékvezetője például így jellemezte: „Ha huszonkét olyan labdarúgó játszaná a mérkőzéseket, amilyen Matthews, nem lenne szükség bíróra.”

Huszonhárom éven át volt válogatott – először 1934-ben a Wales elleni 4-0-on, utoljára 1957-ben, a dánok 4-1-es koppenhágai legyőzése alkalmával –, három híján 700 angol ligameccsen játszott, negyvenegy évesen lett a France Football első aranylabdása, és

az első brit futballista volt, akit lovaggá ütöttek.

A trükkmester 1965. április 28-án, a Világválogatott stoke-i vendégjátékán köszönt el az aktív futballtól. Na, nem teljesen, mert 1979-ben feltűnt a Paolo Post Office máltai alsóbb osztályú csapatában. Búcsúmeccsén ikonikus futballisták sora játszott Kubala Lászlótól Raymond Kopáig, Eusebiótól Alfredo di Stefanóig, Denis Law-tól Francisco Gentóig, Bobby Moore-tól Bobby Charltonig. Sir Stanley-t a meccs végén Lev Jasin és Puskás Ferenc a vállán vitte le a pályáról.

És hogy ő maga miként vélekedett az 1953-as kupadöntőről? Íme: „Valahányszor meghallom a Matthews Final kifejezést, megborzongok a szégyentől. Mert az az elnevezés egész egyszerűen nem igaz.”