Amikor úgy lett bajnok a Milan, hogy szinte elfelejtett nyerni

Szédületesen kezdte az 1992/93-as bajnokságot a Milan futballcsapata. Pescarában 5-4-re győzött úgy, hogy a vendéglátók középpályása, bizonyos Massimiliano Allegri mindjárt az első percben gólt szerzett, majd Franco Baresi neve mellé két öngól is került, és a 23. percben 4-2-re (!) vezetett a Pescara. Innen fordított a Milan, pontosabban a mesterhármassal kirukkoló Marco van Basten.

Aztán Firenzében lélegzetelállító 7-3 következett a Fiorentina, otthon 5-3 a Lazio ellen, majd Nápolyban Van Basten meg sem állt négyig, a Milan pedig megint ötig (5-1).

Mindez nem is nyitány, hanem folytatás volt, hiszen

a „mágikusnak” minősített együttes 1991. május 26-tól nem kapott ki bajnoki találkozón, és rendkívüli szériáját 1993. március 21-ig nyújtotta.

A sorozat már 58 meccset, 39 győzelmet és 19 döntetlent tartalmazott, amikor a Parma – 75 572 néző legnagyobb bánatára – 1-0-ra nyert a San Siro stadionban. A gólt stílszerűen az 58. percben lőtte szabadrúgásból a kolumbiai Faustino Asprilla, aki abban az évben 5-0-s győzelemre vezette hazája válogatottját az argentinokkal Buenos Airesben vívott vb-selejtezőn.

A milánói vereséget, amelynek előbb-utóbb el kellett következnie, megelőzte az Aranylabdát 1992 decemberében harmadszor elnyerő Van Basten bokaműtétje, amely után a vörös-fekete ördögök isteni „San Marcója” több mint négy hónapot kihagyott, csak április végén tért vissza. A holland csatár értékére jellemző, hogy a Forbes magazin szerint a Serie A legjobban kereső labdarúgója volt évi 3,3 milliárd lírás (2,5 millió dolláros) fizetéssel. Pedig klubtársainak is jutott mit aprítaniuk a tejbe: Baresi, Ruud Gullit, Gianluigi Lentini egyaránt 3 milliárd, Frank Rijkaard és Jean-Pierre Papin, akit Milánóban – Lupin után – „Arsene Papinnek” neveztek, 2,7 milliárd lírát vágott zsebre.

Olyan környezetben „kaszáltak” a Milan menői, amelyben hemzsegtek a világsztárok. A Serie A akkori mezőnyéből a következő 23-as külföldi válogatott keretet lehetett volna kialakítani: Taffarel; Mazinho, Aldair, Sammer, Kohler, Rijkaard, Ruggeri, Branco; Gullit, Hässler, Gascoigne, Platt, Andy Möller, Francescoli, Hagi, Détári; Caniggia, Batistuta, Van Basten, Careca, Asprilla, Papin, Brian Laudrup.

S akadt néhány olasz labdaművész is, aki egy évvel később világbajnoki döntőt vívott…

Az a pasadenai csúcstalálkozó nem sikerült, 1993. április 10-én viszont a Milan játékosai örömtáncot lejtettek a San Siro gyepén az Internazionale elleni 1-1- után, mert biztosak voltak benne, elsőségüket immár nem fenyegeti semmiféle veszély. Csakhogy a következő héten a Juventus 3-1-re győzött a listavezető vendégeként, és a Corriere dello Sport azt írta:

A Milannál változatlanul válság van.

A La Gazzetta dello Sport főcíme így szólt: „Giovanni Trapattoni a San Siro parancsnoki hídján.”

Nem a torinói trénert méltató megállapításra, hanem játékosai teljesítményére vonatkozott az Arrigo Sacchit 1991-ben váltó Fabio Capello edző reakciója: „Szétrobbanok a méregtől.”

Kellett még idegeskedni bőven. Noha Van Basten az Udinese ellen visszatért, a Friuli stadionból szerény 0-0-val távozott a Milan, és bár Anconában 3-1-re nyert, utána megint két döntetlennel kellett beérnie: AS Roma 0-0, Cagliari 1-1. A feszültséget tükrözte, hogy Alberigo Evani bemosott egyet az ellene szabálytalankodó szardíniai Gianluca Festának, akit a Guerin Sportivo Az év tizenegyébe választott. (Az All Star Teambe a Milanból egy, csak egy játékos, Paolo Maldini került be…)

Evani amúgy azért kapott szerepet, mert Capello a Marseille elleni BL-döntő előtt pihentette Baresit, Alessandro Costacurtát, Demetrio Albertinit, Gullitot és Van Bastent. Ám hiába volt a vattázás, a müncheni mérkőzést az esélyleső Olympique nyerte Basile Boli fejesével 1-0-ra. A Milannál arra hivatkoztak, hogy kirúgás helyett megítélt szögletből esett a gól, ami igaz volt, mégis méltatlan kifogásnak tetszett.

Megint krízist emlegetett az itáliai sajtó, de Capello kategorikusan visszautasította, hogy a Milan válságban lenne. A szurkolók sem pártoltak el a csapattól:

noha a tetőponton tizenegy pontos előny négy pontra csökkent a bajnokságban, a Brescia elleni találkozóra csaknem 82 ezren mentek ki, hogy aztán 1-1-gyel ünnepeljék az aranyérmet.

A Milant legyőző Parma ugyanis az Intert szintén felülmúlta (2-0), s ezzel behozhatatlanná vált a vörös-fekete fór.

A szövetségi kapitánnyá avanzsáló Sacchi azt hangoztatta: „Függetlenül attól, milyen nehezen zárta a szezont, a Milan az utóbbi évtized legjobb klubcsapata a világon.” Ez igaz is volt, miként azt a tényt sem lehetett vitatni: az együttes a huszonkettedik fordulóig 17 győzelmet és 5 döntetlent jegyzett, míg a további tizenkét mérkőzést egyetlen győzelemmel, kilenc döntetlennel és két vereséggel abszolválta.

Ráadásul abban az évadban játszott utoljára a Milanban a Rijkaard, Gullit, Van Basten trió. Ám a következő évad a Nereo Rocco- és Sacchi-féle aranykorokkal konkurált: a csapat újra elhódította a bajnoki címet, a BL athéni döntőjében pedig tönkreverte a Barcelonát (4-0). Volt szerencsém ott lenni a találkozón, és szerény véleményem szerint a Rossi – Tassotti, Paolo Maldini (Nava), Filippo Galli, Panucci – Donadoni, Desailly, Albertini, Boban – Savicevic, Massaro összetételű garnitúra az utóbbi fél évszázad legragyogóbb produkcióinak egyikét nyújtotta, Marcel Desailly és Dejan Savicevic egyenesen felülmúlhatatlanul futballozott.

Sajnos arra az időre nem emlékezhetek, amikor magyar edzők vitték sikerre a Milant, ettől még szívesen térek ki rá, hogy Bánás József 173, Czeizler Lajos 116, Viola József (edzőként és technikai igazgatóként) 71, Guttmann Béla 44 találkozón dirigálta az együttest.

Ami pedig az athéni finalisták közti különbséget illeti, arra jellemző, hogy a RAI kommentátora a harmadik Milan-gól után azt merte mondani:

A Barcelona teljesítménye alig éri el az olasz területi bajnokság együtteseinek színvonalát.

Ennél is meghökkentőbbek voltak a másnapi reptéri körülmények, mert az utasokat beengedték a tranzitba, ahol aztán közölték velük: légi sztrájk van. Kaotikus állapotok uralkodtak, a tömegével érkező emberek szó szerint egymásra zsúfolódtak, mígnem délután néhány járatot – hatalmas késéssel – elindítottak.

Azoknak, akik nem a Barcának szurkoltak, még így is megérte…