Egészségét és ép eszét vesztette a Tottenhamnél Antonio Conte

„Nem mehetsz be egy 100 eurós étterembe 10 dollárral a zsebedben.”

„Itt hozzá van szokva mindenki ehhez: nem fontos célokért küzdenek. Nem akarnak nyomás alatt, stressz alatt játszani. Ez a könnyebb út. Ez a Tottenham története az elmúlt húsz évben. Ennyi ideje ugyanaz a tulajdonos, mégsem nyertek semmi. Ez hogyan történhet meg? Kizárólag a csapat vagy az aktuális edző hibája ez? Tudom, milyen szakemberek dolgoztak itt…. Ideje változtatni ezen a helyzeten, ha a Tottenham változni akar. Ha folytatni akarják ezt az utat, akkor megint lecserélhetik az edzőt, többet is majd akár, de a helyzet nem fog javulni. Higgyenek nekem!”

Daniel Levy, a Spurs tulajdonosa nem hitt Antonio Conténak. Az olasz szakember az elsőként idézett mondatot még a Juventus, az utóbbiakat a londoniak alkalmazottjaként mondta a nyilvánosság előtt. És bár a torinóiaknál nem közvetlenül ez a kijelentés okozta a kirúgását, az a feszültség, az átigazolásokkal kapcsolatos belső konfliktus, ami azt kiváltotta nagyon is. Legutóbbi munkájának a Tottenhamnél viszont pontosan az előbbi gondolatai vetettek véget. Így edző nem beszélhet a klubjairól – de Conte már nem lesz más ember.

Őrült géniusz

Conte egészen kiváló edző, jelenleg a szakmája egyik legjobbja. Rajta kívül olyan sok, annyira jól érthető és a pályán maradéktalanul használható fogódzkodót és információt egy kezünkön megszámlálható tréner képes csak adni a játékosainak. Abban a pillanatban, amint leül egy kispadra, a keret teljesítményének padlója (minimuma) megemelkedik. Eddig akárhol vállalt munkát, ott nagyon hamar, nagyon komoly fejlődés lett érzékelhető – és ezt a pályán kívüli viselt dolgai sem annullálhatnák.

Gond – most már sokszorosan bebizonyosodott – akkor lesz, amikor hosszú távon kellene együttműködni, képesnek lenni alkalmazkodni, adott esetben elengedni konfliktusokat.

És ha feszültség is alakul ki, nem aláásni nyilvánosan minden körülötte lévőt.

Így ugyanis elvész a jelentősége annak, mi történt a pályán. Az eredmények elillannak a levegőbe.

A Tottenham 2021 nyarán vezetőedzőt keresett. José Mourinho az azt megelőző év vége felé távozott, az idény befejezésig hátralevő időben pedig a Spurs egykori játékosa, Ryan Mason vette át a stafétát. Mason most is a stáb tagja, Conte idei kényszerű távolmaradása alatt (erről később bővebben is lesz szó) az olasz pályaedzőjével, Cristian Stellinivel együtt vezette a csapatot – ez a mostani szezon maradék részében is így lesz. Fabio Paratici, a Juventus egykori és a londoniak jelenleg háttérbe vonult sportigazgatója azon a nyáron kezdte meg angliai munkáját, és Mason leköszönését követően a poszt betöltése hosszú hetekig elhúzódott. Paulo Fonseca kinevezését Paratici vétózta meg, míg Gennaro Gattusóra Levy mondott nemet, miután a szurkolók a közösségi felületeken a vele folytatott tárgyalásokról szóló hírekre elsöprő elutasítással reagáltak. Töméntelen mennyiségű név merült fel rajtuk kívül is, akikkel maximum egy telefonhívásig – vagy talán addig sem – jutottak, így végül egy már-már pánikszerű döntés eredményeképpen az akkor a Wolverhamptontól nemrégiben elköszönő Nuno Espirito Santót mutatták be a Tottenham új trénereként.

Novemberben már nem a portugál vezette az edzéseket. Helyette érkezett Conte, aki a tabella 9. helyén vette át az együttest, tíz forduló után máris ötpontos lemaradással a BL-indulást érő pozícióktól. Az olasz bejuttatta a legrangosabb európai kupába a Tottenhamet, ami akkor, a káosz és döntésképtelenség oltárán feláldozott és szinte kukába hajított első félév után briliáns produkció volt. Nem mellesleg a sorozatban való részvételért kapott bevétellel biztosította a klubnak azt a pénzügyi stabilitást, ami Levy elsőszámú kitűzött célja.

Az addig borzasztóan passzív – és a biztonsági játék ellenére sem működő – védelemmel szereplő, mindenféle felfogású ellenféllel szemben akadozó gépezet berobbant Conte kezei alatt.

A Spurs számai kilőttek: a védekezésük továbbra sem az őrült presszingre épült, de a kisebb és a nagyobb ellenfeleket is többnyire jól megfogta, míg a támadójáték Conte edzéseken milliószor begyakorolt automatizmusainak köszönhetően szintén beindult. Ennek a télen megszerzett svéd támadó, Dejan Kulusevski még egy lökést adott. Harry Kane az után, hogy december elsejéig egyetlen gólt és ugyanannyi gólpasszt tudott felmutatni a bajnokságban, az évad végén 17 találattal és 9 sikeres előkészítéssel zárt. A csapat legyőzte a végül bajnok Manchester Cityt, oda-vissza ikszelt a PL-ben második Liverpoollal és 3-0-ra verte hazai pályán azt az Arsenalt, amelytől szeptemberben még simán kikapott. A Tottenham két ponttal végzett az ősi rivális előtt, elütve ezzel az Arsenalt a BL-szerepléstől.

A szurkolótábor és a vezetőség maximálisan elégedett volt: úgy tűnt, José Mourinho és Nuno után végre megtalálták azt, aki a Mauricio Pochettino idején tapasztalt magasságokba röpítheti a klubot.

All-in a blöffre

Ám a csúcsra érés helyett a pokol kénköves bugyrai várták őket az idén márciusban.

A nyáron még mindenki bizakodott. Bár Levy sokáig fukarkodott az transzferpiacon, ezúttal mindent megadott (ezzel persze utólagos magyarázatot is adott Pochettino bukására). 150 millió fontot vertek el és úgy tűnt, hogy az újrafazonírozott kerettel a legmagasabb céloknak lehet nekiindulni. Ehhez képest az érkezők többségét vagy Conte nem használta, vagy nem váltak be, miközben azóta kiderült: az olasz edző igazából sok játékost nem kapott meg, mert a vezetőség nem akarta őket leigazolni. A brazil Richarlison nagyon sok sérüléssel küzdött, és gól nélkül áll a Premier League-ben. A fiatal angol reménység, Djed Spence szinte esélyt sem kapott, és a télen ment is kölcsönbe, míg a Brightonban elit szintet hozó box-to-box középpályás, Yves Bissouma, a horvát veterán, Ivan Perisic vagy a védelmet megerősítendő a Barcelonától kölcsönbe hozott Clément Lenglet váltakozó sikerrel bizonyult megfelelőnek.

A játékosok formáján túl az sem könnyítette meg Conte dolgát, hogy talán

a legnehezebb hónapjait élte át.

A hosszú ideje és a Spursnél is vele dolgozó erőnléti edző, Gian Piero Ventrone októberben, barátja, a legendás szabadrúgáslövő Szinisa Mihajlovics decemberben, egykori juventusos és olasz válogatottbeli csapattársa, Gianluca Vialli pedig januárban hunyt el. Februárban Conte epehólyagja begyulladt, és műtéti úton el kellett távolítani a testrészt. Hetekig lábadozott, visszatért, majd ismét haza kellett mennie pihenni – ezen időszak alatt a már emlegetett Stellini, Mason páros helyettesítette őt. Ha valami, hát ez több, mint bocsánatos bűn, de ezek a történések láthatóan irgalmatlanul megterhelték Contét.

Ha ez egyedi eset volna, és nem konfliktusok ássák alá őt minden eddigi állomáshelyén, akkor természetesen el lehetett volna tekinteni tőle – és talán Levy is így tett volna. Ám Conte egészen sajátságos módon válaszol a munkája által teremtett – nyilván messze átlagon felüli – stresszre, nyomásra és indulatokra. Nála egy adott ponton túl ilyen esetben megszűnik a „mi” és egyedül az „én” marad. És így a krízisek megoldhatatlanok. Elveszíti a futballistáit és a feletteseit is, akik úgy érzik, kizárólag a saját fenekét menti a sajtóban. Így történt a Chelsea-nél, az Internél és most a Tottenhamnél is. Ez a viselkedés nem a semmiből jött, nem első eset és nem okozhatott meglepetést, éppen ezért különös, hogy a nagy nyári költekezést éppen Conte érdemelte ki Levynél. És az is, hogy a torinói ténykedéséhez kapcsolódóan bírósági eljárás alatt lévő és tevékenységétől szinte eltiltott Paraticitől még mindig nem szabadult meg a Spurs. Az utolsó hetekben tulajdonképpen már csak ő tudott kommunikálni Contéval, így a tulaj válságkezelésében kulcsszerepet játszott. De ez úgy, hogy az addig csak Olaszországra értendő 30 hónapos eltiltását a FIFA március 29-én az egész világra kiterjesztette, tarthatatlan állapot volt. A Tottenham erre a két emberre lett felhúzva a mögöttünk hagyott másfél évben: az egyiküket most kirúgták, a másikuk konkrétan bírósági határozat szerint eltiltott a munkája legalapvetőbb tevékenységeitől. A klub mindent feltett rájuk Conte múltjának és a Paratici ellen folytatott eljárásnak a tudatában.

Mindemellett az idén már a pályán is bőven akadtak gondok.

Kiégett keret

Conténél kevésbe senki sem bízik a futballistáiban. Ez önmagában még nem kritika, mert a legnagyobb erényét táplálja. Annyira kiváló támogatást senki sem nyújt, mint ő, a legapróbb részletekig kitalálja – és le is gyakoroltatja –, melyik az a passz, bemozgás vagy csel, amely a csapatot eljuttatja a kapuig. A játékosoknak így könnyű jó döntést hozniuk: amíg mindenki azt teszi, amit Conte megtervezett, addig ezzel nem lesz gond.

Azonban könnyen érthető módon ebben rendkívül gyorsan ki lehet égni. Egyfelől, miután az ellenfelek kivideózzák ezeket a csapatmechanizmusokat, ott állnak a labdarúgók a dilemmával: részint azzal, hogy a védők előre tudják, mit akarok, mégis ezt kell tennem, másrészt azzal, hogy mi a tetves fenéért nem találhatok én magam megoldást. A feléjük támasztott elvárások kontextusában meghozott „rossz döntések” és a végeláthatatlan ismételt, repetitív edzésgyakorlatok, figurák totálisan kiégetik őket.

Ráadásként sokszor azt is saját magának rontotta el a Tottenham, amit előtte kikapart. A legjobb csapatok elsődleges ismérve a kontroll: állandó kontroll az ellenfél, folyamatos kontroll a mérkőzések menete fölött. Conte edzősködése során a Tottenham legfeljebb néhány hétig bizonyult képesnek arra, hogy ne az eredményt kergesse, vagy ne váljon túl passzívvá, és engedje magára a másik felet. Kriminálisan sokszor kerültek hátrányba, és rohantak mindent egy lapra feltéve az egyenlítésért vagy a fordításért, ha pedig megszerezték az előnyt, Conténál bekapcsolt az olasz futballiskola legősibb jelszava: hátra a kapu elé!

Az összecsuklások után Conte a labdarúgói elhivatottságát, győzni akarását vagy esetleg – ahogyan korábban is – a munkaadójából hiányzó nyertes DNS-t hiányolta.

A játékosok nyilván nem teljesen értették, miért nem jönnek az eredmények, de csak egyetlen választ kaptak rá: melózz többet, légy keményebb, küzdj kíméletlenebbül! No, meg nyilván ugyanazokat a edzésgyakorlatokat végezték, újra és újra. És újra. És újra. Aztán a sajtóban azt olvashatták, hogy miattuk nincs kupagyőzelme az elmúlt húsz évben a Tottenhamnek, és miattuk rúgták ki az edzőiket.

Szóval nemcsak abban az étteremben nem tudunk megvacsorázni, amelyikbe kevés pénzt vittünk magunkkal, hanem abban sem, amelyiknek a konyhájába magunk piszkítottunk oda.