Belo Horizonte, 2014. július 8., 58 141 néző. Húszezer brazil partizott már órákkal a meccs előtt a Mineirao stadion előtt, ötvenötezer zengte döbbenetes hangerővel a himnuszt. A 29. percben már nem zengett senki semmit, pláne nem volt parti, sírás volt és fogcsikorgatás, a világbajnoki remények temetése. Csak a maroknyi német szurkoló tombolt.
A sajtószektorból elkerekedett szemekkel figyeljük, mi történik a pályán. Senki sem hiszi el, amit lát. Brazília a 23. és 26. perc között három gólt kap a kegyelmi állapotban futballozó, „Flamengo-mezes” németektől. Sami Khedira, Toni Kroos és Thomas Müller ízekre szedi az összeomló, vezéreit (Neymar, Thiago Silva) vesztett házigazdát. Kispályás foci, profi csapat a megye hármas amatőrök ellen, nem egy, de öt osztálynyi különbség, legalábbis így néz ki föntről. És még nincs vége a hazai megpróbáltatásoknak.
29. perc. A németek megint három a háromban vezethetik a labdát a kanárimezesekre. Khedira finoman befelé tolja a labdát, Dante „eltéved”. Passz balra, ott érkezik Mesut Özil.
A német karmester észleli, hogy sebbel-lobbal jön blokkolni Dante. Özil már addig is befelé nézegetett, és most megvalósítja azt, amit gondolt. Egy egyszerű, okos passz, ami egyszerre „vesz le” a pályáról három visszarohanó, kétségbeesett brazilt. Khedira teljes magányban kapja Özil passzát, már csak egy kávét kér. Higgadtan begurítja a labdát, aztán keresi társa tekintetét. Özil felszabadultan vigyorog, ez a passz ugyanannyit ér neki, mintha ő lőtte volna a gólt. 0-5. Egy félidővel később 1-7.
Ezüsttálcán szervírozott gólpassz, egy a számtalanból, amit Özil adott. Néhány nappal később a németek Rióban már a világbajnoki címet ünneplik.
„A valaha volt legjobb tízesünk.”
Amikor Mesut Özil a héten bejelentette visszavonulását, a német drukkerek gyakran a fenti mondattal reagáltak. Egy szurkolói generációnak Özil volt „a” tízes, a játékmester, a passzmester, a szálakat a háttérből mozgató, fineszes géniusz. Most pedig visszavonul, akkor, amikor a tízes, mint olyan, szintén „visszavonulóban van” a labdarúgás világától.
Pedig már Özil sem volt ortodox tízes, bár kétségtelen, világklasszis szinten tudta ezt a szerepkört játszani. A Spielverlagerung „hamis tízesnek” nevezi, olyasvalakinek, aki nem (csak) passzaival, a játékhelyzetek parádés átlátásával segíti csapata játékát, hanem kiemelkedő labda nélküli teljesítményével is. Kisodródik rendszeresen a szélre, elmozog a centrális pozícióból, miközben mindenre képes, amire egy klasszikus irányító: megvan benne a vízió és a technika, az ötlet és a mozgékonyság.
Márpedig a szurkolók világszerte nagyon szeretik ezt a típusú játékost.
Van a „tízességben” valami művészi kvalitás, és a publikum alighanem ezt ismeri el. A passzoknak van egyfajta bájos geometriájuk, de talán még lenyűgözőbb az ötlet, a meglátás. A szurkoló megérzi: a pályán levő huszonkét emberből tán egynek jutott csak eszébe az a valószínűtlen megoldás, az a kulcspassz, az a kiugratás, amiből tiszta ziccer alakul ki. Kipattan az irányító fejéből az ötlet, s már „csak” be kell fejezni a mestermunkát. A tízes gyakran nagy egyéniség (és nem ritkán önfejű, rebellis játékos), ugyanakkor csapatember is: a legjobb irányítóknak annyit ér a gólpassz, mint a gól, márpedig a futballban a reflektorfény általában a gólszerzőre irányul.
A legjobb karmestereket ugyanakkor még a társak is művészként tisztelik. Márpedig Özil ereje teljében világhódító művész volt. Nézzük, miként vélekedett róla egy másik csodálatos passzmester, Andrea Pirlo!
„Talán a legkreatívabb ember az európai futballban. Hihetetlen mennyiségű helyzetet teremt a társai előtt. Senki sem lát olyan jól a pályán, mint ő.”
