Brazíliának ma is vannak a világ legjobbjai közé tartozó futballistái, de főként védőjátékosok: Allison kapus, továbbá Marquinhos, Eder Militao, Thiago Silva, Casemiro. Ám egyáltalán nem biztos, hogy mindenki betenné bármelyiküket a planéta All Star-csapatába.
Ráadásul Brazília sohasem a védőivel nyűgözte le a világot.
A támadójátéka viszont erősen biceg, a virtuóz szambatáncosokat nemegyszer bénázó balekok váltották fel. A dolog odáig fajult, hogy a 2014-es világbajnokság elődöntőjében a brazil csapat 94 éve nem látott súlyos vereséget (1-7) szenvedett a németektől hazai pályán, ahol ilyen borzalmas blamázs soha nem érte.
De van másik aspektus is.
azóta 2010-ben a fékezett habzású holland, 2018-ban a túlértékelt, de az igazán nagyok közé sosem tartozó belga, míg 2022-ben az egyetlen – Marquinhosról bepattanó – kapura lövéssel továbbjutó horvát csapat állította meg a labdarúgás hajdani dél-amerikai etalonját.
Ezen a meccsen a bámulatos gyorsasággal meggyógyított Neymar brazilos, fektetős gólt szerzett, a nála fiatalabb hat csatár azonban képtelen volt a hálóba küldeni a labdát. Raphinha, Richarlison és Vinicius Junior kezdett, majd e trió helyett bejött Anthony, Pedro, Martinelli. Hatszor zéró. Gabriel Jesus már nem játszott, mert megsérült, ám ő az a brazil, aki két világbajnokságon is szerepelt, és még véletlenül sem szerzett gólt. A keretből kihagyott Firmino 2018-ban legalább egyet pöttyintett. (Ezzel együtt sem hiányzott legutóbb.)
Hajdanán ilyen dilemma nem volt. A világbajnok vagy éppen nem vb-győztes, ám technikailag rendre kimagasló brazil válogatottakban legkevesebb négy-öt olyan futballista – főként támadójátékos – sorakozott, akit nem lehetett volna kihagyni a globális álomcsapatból. A differencia annál is nagyobb, mint gondolnánk. Ha néhány korábbi selecao tagjait összevetjük a mai brazil csapat játékosaival, akkor szinte megdöbbentő eredményre jutunk: az 1958-as, 1962-es, eredetileg csak két – Pelé sérülése után három – helyen változó tizenegy az egyenkénti összehasonlításban 10-1-re lemossa napjaink garnitúráját. Csak Thiago Silva nyer biztosan Zozimo és esetleg Orlando Pecanha ellen; Gilmar, Djalma és Nilton Santos, Bellini vagy Mauro, Zito, Didi, Garrincha, Vavá, Pelé, Zagallo nem is éppen hogy, hanem utcahosszal győz a posztján.
Egyszer alkalmam volt Roberto Rivellinóval interjút készíteni. A selejtezőkön és a vb-n is százszázalékos, a legtöbb futballkrónikában minden idők legjobb csapataként emlegetett 1970-es válogatott bajuszos bombázója azt mondta:
Azért gondolja ön is, hogy a hetvenes együttes a legjobb, mert túl fiatal. Ha látta volna az ötvennyolcast-hatvankettest, másként beszélne, mert abban a társaságban a védők is a csatárok nívóján futballoztak.
